Új Szó, 1979. március (32. évfolyam, 51-77. szám)
1979-03-06 / 55. szám, kedd
Karamazovéknak forradalommal válaszolt a rend A DIVADLO NA ZÁBRADLÍ DOSZTOJEVSZKIJÉBE MUTATÓJÁRÓL ÚJ_FjLMEK_ ARSZLÁMOK (cseh) Valaki vagy valami hiányzott. Nem nagyon, nem jóvatelietet lenül, hanem csak úgy. mint a gonoszságból a jóakarat. Holott benne lehetett volna Mert a gonoszságba igenis beleképzel hető a jóság. Akár bűnbe av erény. Márpedig ha beleképzelhető, akkor benne is van, ahogy ebben a szűk, Húsz Jánosról elnevezett utcácskában Is íti van az ideges éjszaka és a helyben topogó szél. Valaki hiányzott, zsolozsmá- zom immár a prágai Maié ná- méstín. Valaki, akit én közel egy évtizede szívósnak és elpusztíthatatlan n a k ismertem meg Dosztojevszkij a Karamazov testvérek című regényében. Ideje már bizony újra olvasni, a lélek erejével ismét behatol' ni a gyalázat, az élósködés és a gyilkos gátlástalanság mikrovilágába. A „karamazovizmus" lényegébe, ami számomra bizonyára másképpen mutatná magát ma, mint a hetvenes évek hajnalán. Álmatlanságot kellően kutatok emlékezetemben, de nem találom a hiányzó valakit. A?, emlékezet szürke mindennapi- ságot tükröz, csak a fölém boruló éjszaka / burkát növeli nagyra. Azaz: a fölénk boruló éjszakáét, mert most látom csak, az Orlojjal rézsúti árkádok alatt fiatalok melengetik egymást. Legalább tíz pár. Nyilván turistacsoport tagjai, akik a toronyóra nevezetességére éjszaka kíváncsiak, gondolván, ekkor izgalmasabb. Az első ha* rangszóra csendes sikolyokat röppentenek a térre, s csak azután ujjonganak számomra érthetetlen nyelven, amikor a toronyban megjelenik az első apostol. Hát persze: A nagy inkvizítor! — veszek mély iélegzetet, s mivelhogy a tizenkét apostol nemcsak a kissé püffögő nyelvű fiataloknak celebrált élményt, hanem magával hozta valami épkézláb egység megteremtésének a reményét is, kicsit fölenged a szorongásom. Hát persze, a nagy inkvizítor, vagyis Ivan Karamazov imagi- nárius bíborosa — aki tulajdonképpen megtestesítője Dosztojevszkij dilemmájának, amelyre a regény bölcseleti középpontja épül: a szövetkezett katolicizmust és szocializmust az esz ményesített 'pravoszláviával hozza ellentétbe tehát ő hiányzott volna? A nagy inkvizítor nem mutatta magát a prágai Színház a korlátnál Evald Schorm dramatizálta és rendezte Dosztojevszkij-bemutatóján? Mutatta magát lirí Bartókká nagyszerű Ivan Karamazövjá- ban, csak nem annyira, ameny- nyire a Schorm színpadán ugyancsak meg nem jelenő Zo- szima atya Aijosa Karamazov- ban, s ez szemléleti egyemsúly- ťelbomlást termett. A1 jósát ugyanis, akárcsak a regényben, a színpadon is csak szeretni lehet mély sajnálattal, mert: egyetlen igazsága az egymást szeretni szenvedélyessége, mert meg tud lenni gyűlölet nélkül, raert _ Pavel Zedníček úgyszintén nagyszerű megformálásában — ő a kifinomult félkegyelmű. Fiatalabb bátyjától, Ivántól a regényben elridegítenek erkölcsi szű- kölködései, magasröptű elmélkedéseinek szánalmas kis- szerűsége, viszont a ma esti Ivánt nem tudom mely mértékig szeressem és mely mértékig utáljam. S mivel szeretetem és utálatom nem oszlik meg arányosan a két lelki véglet között, megtelek kérdőjellel. Vajon Schorm miért tompította Ivan értelmének elfajult- ságát? Miért hangsúlyoztatta vele, hogy ateista, ha nem az, ha csupán egyetlen meghatározható világnézete van: a ka- ramazovizmus? S e hangsúlyozásban miért volt erőteljesebb lobogása a meggyőzésnek, a magabiztosságnak, mint a bizonytalanságnak? Hogy kizökkentsen? Hogy felzaklasson? Hogy karamazovékat teljesen ismeretlen és szokatlan alapállásból közelítette meg velem? Hogy nyugtalanítson? Mi tagadás: sikerült. Éspedig azzal, hogy Aljosával és Ivánnál nem játszatta el teljesen A nagy inkvizítori. Elhalványította így Dosztojevszkij — ne feledjem: tizenkilencedik század végi — dilemmáját, a mű bölcseleti magvát, kidomborítva magát az apagyilkosságot, s a szereplők azon jellembeli tulajdonságait, amelyekkel ma is megtörténhetővé tehetnék az eseményeket. Más térben, más időben, tehát más változatban — de megtörténhetővé. Huszadik századivá tette Ivánt, maivá lakájszerűségét, kispolgári kozmopolitizmussá eszmefuttatásait a lélekről, önmagáról, arról, hogy „mindent megengedhet magának“ mert ő valaki. Ö fogalmazza meg, hogy „az ember lázadónak, teremtődött", de a következő pillanatban lakáj volta máris firtatja: „hát lehetnek boldogok a lázadók?“ Nekem pedig válaszolnom kell itt az Orloj előtt toporogva, és azonnal. Azonnal, mert nézői, ekképp tehát alkotótársi kötelességem megkísérelni szavakba foglalni a választ, mielőtt elködösítené a totális színházi élmény emléke. Igenis, lehetnek boldogok a lázadók, Ivan Karamazov, mi több, csak ők lehetnek boldogok, hiszen a lázongva újat keresés és akarás, az egész emberiség testvériesülése iránti vágy boldogítóbb lehet, mint egy könyvespolcnyi elavult igazság. És ezt éppen az Ön fölbomló cári Oroszországét követő, az Önök gyógyíthatatlan bajaira, lustaságukra és aljasságukra forradalommal válaszoló rend példázza. Persze, könnyű nekem, szólhat rám az intelmező halhatatlanságból, mert a társadalom, amelyben élek, biztonsági hálót húzott fölém, alúm, mindenhová, csakhogy bajom ne essen. Csakhogy a háló nem minden, Ivan Karamazov. Hogy csúfot ne űzzön belőlünk a sors, mindent le kell győznünk önmagunkban, ami aljasságra, pusztító gátlástalanságra, s annak következményeire, például apagyilkosságra bujtat. Nem véletlen. hogy Evald Schorm éppen az Ön és az édesapja erzelmi és értelmi reflexióit csiszolta olybá, hogy az megőrizte ugyan eredetiségét, de mai színekben is pompázott, helyesebben: zak- latóan virított. Maguk ketten, a gyilkos és a meggyilkolt, igazán nem sajnálatra méltó emberek. Amint ezt fogalmazom magamban, valami kellemes föl- szabadultság vesz erőt rajtam. Hirtelen kedvem támad a hangoskodó fiatalokkal csatangolni az éjszakában. A csillagtalan égbolt alatt először Húsz szobrát járjuk körbe, aztán hirtelen befordulok egy mellékutcába. Nehányan gyanút fognak, úgy vetik rám tekintetüket, mintha fojtani akarnának vele. Hiába: zavarom vígságukat. Zavarom, akár Ivan Karamazovot, a Ladislav Mrkvička alakította Szmergyakov, a szolga, a hasonmása, aki rangkórban, epilepsziában és teljes erkölcstelenségben szenved. ö tudja, vagy legalábbis sejti, hogy a három testvér közül nem Dmitrij ölte meg az apát, hanem Ivan, aki bátyjára terelte a gyanút. Hogy ki ölte meg az öreg Karamazov lelkét, arra egész este kerestem a választ, miközben a színpadon holt teste kétszer is föltámadt, nem ismerve el semmiféle boldogságot, amelynek az ő halála az ára. Schorm talán semmivel sem jelezhette volna jobban az öreg Karamazov lényegét, mint ilyetén sugallatú feltámasztásával. Vlastimil Bedrna pedig kiválóan testesítette meg a hiper- szexuális senkiházit, aki még Dmitrij fia kedvesének, Gru- senykának az elcsábítására is hajlik. Karamazovék az ő szellemiségéből táplálkozva cseperedhettek föl és a forradalom előtti Oroszország szimbólumává, alkothatták a nézetek és hitek ütközésének gócpontját. Törvényszerű, hogy a rendező a három testvér közül Aljosát ruházta fel a lélek legmélyén rejlő erények győzelemre juttatásával. A darabot úgy fejezik be, hogy a fiút kivetkezteti szerzetesi csuhájából, s ezzel nemcsak az egyetlen járható utat fényesíti be, de Dosztojevszkijnek is hódol, aki szerint a regény második, megí- ratlan kötetében Aljosa természetszerűen forradalmárrá válik. A Karamazov testvérek az író hattyúdala, összegező mű, amit remekműnek szánt, s talán ezért lett két utolsó részében mesterkélt, már-már unalmas. Schorm rendezése szintén a zárórészben — az öreg Karamazov másodszori föltámadását követően — vesztett néhány jelenetre a feszültségéből. Persze, nem a sugárzásából. Azt mindvégig megőrizte, nem kevésbé a nagy fegyelemmel és művészi alázattal dolgozó színművészeknek — az említetteken kívül Libuše Geprtovának, Jana Preissovának, Milena Steinmas- slovának, Oldrich Vlachnak, Jirí Oprátkónak és Richard Hamzá- nak — köszönhetően, akik oly természetességgel adták a jellemeket, mint itt, valahol a Zöldségpiac és a Lőportorony között csaszlató fiatalok önmagukat. Vajon hányán lesznek rokonít- hatóak Aljosával vagy Ivánnál, Grusenykával és Katyerinával, s felnőttebb korában melyikük tombol majd Dmitrijhez hasonlóan. Nem tudni — s higgyük, hogy egyikük sem —, mint ahogy azt sem lehet pontosan megfogalmazni, hogy az oldás és kötés szorításában olykorolykor miért inkább a kötést választjuk. SZIGETI LASZLÖ Régies kifejezés az arszlán, bizonyára ezért kevesen is ismer iik; gavallért, ficsúrt jelent. Ez a hivalkodó szó olvasható etgy prágai lakótelepi építkezés sártengerében ékeskedő lakókocsin. Feri, a sokat tapasztalt, de melózni nagyon tudó vándormunkás pingálta a lakókocsira, talán némi öngúnnyal, vagy daccal, jelezvén, hogy a „■Lak ókocsis“ építőmunkások sem tartják magukat kevesebb embernek, mint azok, akiknek nem ke.ll gumicsizmával védeni cipőjükéit, ha elindulnak egy kis szombat esti szórakozásra. Ferit, ezt a nagyvonalú világfit a történet elején elhagyja lakótársa, s helyette befogad egy kedves, de igen tapasztalatlan fiút. Feri persze azonnal hozzálát átnevezéséhez, megkezdi „arsz,lánná“ formálását. Bár a két fiatalember eltérő természetű, mégis jól megérti egymást nemcsak a munkában, hanem a magánéletKECSKESZARV — 1 Egy földi űrutazás története — bármennyire is furcsán, vagy meghökkentően hangzik, de valóban így foglalható ösz- szg találóan az amerikai film cselekménye. Az alkotás ugyanis egy tökéletesen megrendezett, a valóságban azonban sorra nem kerülő űrutazást mutat be, remekül álcázva a kudarcot, a közvéleményt pedig félrevezetve. izgalmas jelenetek tanúi lehetünk: háromfős legénységgel a fedélzetén startra kész a Kecskeszarv—1 űrhajó, amikor az indulás előtt az űrhajósok parancsot kapnak, hagyják el a fedélzetet. A gyanútlan férfiak akkor még nem is sejtik, milyen aljas célokat kell szolgálniuk. Az űrhajó ugyanis elromlott, a hibáról viszont sem a közvéleménynek, sem a hivatalos köröknek nem szabad értesülniük. A kormány az esetleges sikertelenség esetén ugyanis anyagilag nem támogatná az űrrepüléseket. Ezek után nem marad más választás, mint az űrhajót Mars-körüli útjára bocsátani... Az emberek milliói a televízió képernyőjén izgatottan figyelik a startot, később a földi irányító központ kapcsolatot teremt az űrhajósokkal, a családtagok kérdéseket intézhetnek hozzájuk, majd az űrben is. A film alapmotívuma tehát a két férfi barátsága s a rendező, Jaromír Borek ezen keresztül mutatja be az otthonuktól távol élő építőmunkások világát, a mai vándormunkások életformáját, magatartását. A film szellemesen, helyenként tragikomikus hangvételben tárja elénk a „lakókocsis" életforma fény- és árnyoldalait. Az alkotók humorosan szólnak komoly dolgokról, s a komoly helyzeitekben is igyekeznek humort találni. E törekvésük azonban nem minden esetben járt eredménnyel, nem sikerüli ugyanis megfelelő arányt teremteniük, az egyensúly helyenként meg-megbillen. Josef Dvorák és fan Hartl alakítása figyelmet érdem Jő, akárcsak a rendező vállalkozása, hogy egy jellegzetes életformát, az országot járó és építő munkások életét láttassa. hajó leszáll a Marson. Mindezt persze csak makettről közvetítették, a televízió-stúdió film- trükkök segítségével vezeti félre a nézőket, hiszen az űrhajót fel sem bocsátották. Az „űrutazás“ befejeztével azonban mi legyen az űrhajósokkal? Ha fény derül az igazságra, a kormány tekintélye csorbát szenvedne. El kell hát pusztítani a tanúkat... Peter Hyams akciófilmje látványos, kalandos, fordulatokban gazdag. És kellemes ki* kapcsolódást, illetve színvonalas szórakozást is nyújtana, ha nem volna annyira kiszámított, mesterkélt, ha az alkotó túl olcsó rendezői fogásokkal nem hatástalanítaná filmjét. Ha ekkora képtelenséget mértéktartóan ábrázolna, s nem tűzdelné tele merészen alkalmazott butaságokkal. A közönség persze már sok hasonló filmkockát látott, ezért nem csoda, ha a rendező ijesztgetését nem veszi komolyan, s a látottakat nem állja meg nevetés nélkül. Kár, hogy az egyébként izgalmas témából az alkotó nem kerekített igényesebb filmet, pedig ehhez megvolt minden feltétele, vagy nem domborította ki: hogyan lehet visszaélni a tudományos vívmányokkal. — ym — SZLOVÁKIAI KÉPZŐMŰVÉSZEK TÁRLATA PRÁGÁBAN A _prágai Mánes kiállítási teremben március 11-ig a mai szlovák képzőművészetet bemutató kiállítás gazdagítja a főváros kulturális életét. A kiállításon 122 szlovákiai képzőművész 171 alkotása ad átfogó képet a szlovák festészet, szobrászat és grafika fejlődésének 1975 utáni időszakáról. A 86 festészeti, 47 szobrászati és 38 grafikai mű a mai szlovák képzőművészet eszmei, tartalmi és stílusbeli törekvéseinek a keresztmetszetét nyújtja. A szlovákiai képzőművészek prágai kiállítása azt is tanúsítja, hogy művészeink marxista—leninista kulturális politikánk irányvonalát követik, a szocialista realizmus elveinek megvalósítására törekednek, jelenünk sokoldalú, gazdag tematikáját, társadalmunk szocialista átalakulását igyekeznek kifejezni. Nem elégednek meg a -társadalmi jelenségek felszínes ábrázolásával, azok lénye- gét Igyekeznek feltárni és alkotó munkájukkal pozitívan befolyásolni napjaink valóságát. Prága kulturális életének e jelentős eseményét többek között a Tvorba című politikai, tudományos és kulturális he tilap is méltatja. Megállapítja, hogy a hozzáértéssel és műgonddal összeállított kiállítás a szlovák képzőművészet utolsó négy éve eredményeinek és törekvéseinek mérlege. „A kiállításon nemcsak a már jól ismert és hozzánk közelálló idősebb és középkorú művésznemzedék képviselői — fán Želibský, Rudolf Pribi'ú, nemzeti művészek, Lőrincz Gyula, Pataki Klára, Jozef Fa- bíni, Jozef Chovan, Ján Kulich érdemes művészek — mutatkoznak be, de a prágai közönséget meglepik az ifjabb szlovák művészgeneráció érdekes, eredeti alkotásai is“ — olvassuk a cikkben. A hetilap ezenkívül kiemeli a legújabb szlovák festészet, plasztika és grafika sokrétű témaválasztását és kifejezőeszközeit. Elismerésijei írtak a kiállításról a többi cseh lapok is. (máj Josef Dvorák a cseh film főszerepében (amerikai) Jelenet az amerikai filmből
