Új Szó, 1979. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1979-02-27 / 49. szám, kedd
A táj szépségének vonzásában GERSTNER ISTVÄN KÉPEI A Duna menti Esztergomban született negyven esztendővel ezelőtt. Gyermekkorától szoros kapcsolatot tart a természettel Alig tizenöt évesen már ko molyan foglalkoztatja a művészet. Ez idő tájt készülnek első vízfestései is. Bánsághy-Steina- chernek, első mesterének műterme a Duna, a Garam és az Ipoly összefolyásánál van. A kitáruló vidék, a valóság érzékletes csodái kétségtelenül any- nyira hatnak reá, hogy már ak kor eldönti, tájképfestő lesz. A Nitrai Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán Jelenük docensnél törekszik képzőmű veszeti ismeretei rendszeres fejlesztésére. Érzékeny szellemmel reagál a művészet jelensé geire. Megkapó témát választ diplomamunkája tárgyául: A szlovák gótikus táblafestészetet. Nyitott szemmel, vizsgálódva igyekszik tájékozódni a piktú- ra világában, mind a hazai, mind az európai és az egyetemes művészet területén. Természetesen számos hatás éri. Ám a sokféle művészi sugalmazás ellenére sem válik eklektikus festővé. Kétéves prágai tartózkodása alatt közelről ismerkedik a főváros lüktető képzőművészeti életével. Nagy gondot fordít egyéni festői kifejezésmódjának keresése. 1970-ben már önálló tárlaton mutatkozik be Prágában és több csehországi városban rendezett csoportkiál- IStáson. Újabb munkáival Brati- slavában hat évvel ezelőtt találkoztunk a Zivot kisgalériájá- ban. Ezután indul Moszkvába, ahol a Szovjetunió Akadémiájának társadalomtudományi szakán aspiránsként foglalkozik a képzőművészet elméletével. Itt nyeri el a tudományok kandidátusa címet. Egyidejűleg ismerkedik az orosz piktorával. Elsősorban a 13 fiatal forradalmi festő művészeti mozgalmával, akiket az élet, a valóság és a társadalom problémái izgatnak, s akik elindítják a Vándor kiállításokat. Aztán elmélyül Szavraszovnak és az orosz impresszionizmus legnagyobb képviselőjének, Levitán- uak, majd a szovjet Kuprianov, Zsukov és a többiek művészetében. Az európai piktorából a Párizsi Iskola, az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus álltak hozzá legközelebb. A cseh tájképfestők népes csapatából Rabas, Sedláček, Sláviček és Špála ragadják meg. A szlovákiaiak közül Gustáv Mallý, Alexander Miloš Bazovský és Ján Mudroch. Most pedig vegyük szemügyre a Slovnaft kisgalériájában bemutatott, a Gerstner realista érzékére valló tájképeket az utolsó három év művészi termésének jellegzetes válogatását. Érzésvilágának, hangulatának a legmegfelelőbb műfaja maradt máig is a tájkép. Ez az a terület, ahol a legotthonosabban mozog. Fő témája ifjúsága színhelyének, s mai élete tájainak, a látványnak a festői meg- idézése. Ezek az olajképek nem röghöz kötött szemléletről tanúskodnak, hanem élő, személyes benyomások adta élményekből fakadó képek, amelyekben a valóság tudata feszül. A Dél-Szlovákiában, Párkányban (Štúrovo) élő festő a város és környéke atmoszférájának finom ujjú érzékeltetője, s a hazai ízek éreztetője. Motívumvilágával gazdagítja a szlovákiai piktúrát, amelyben Párkány roppant változatos környéke jószerével nem is szerepel. Gerstner átkölti a festői nyersanyagot és fényitatta látomássá nemesíti azt. Az évszakok szüntelen körforgásában, a nap különböző időpontjaiban — de a motívumot kiemelve pillanatszei’fiségéből — mutatja be a világot. Az újra születő természetet, a Verőfényes tavaszt, a Zöld tájat, az Induló életet jeleníti meg A Garam partját, a Duna vidékét a színek érzékeny alkalmazásával, zendülő akkordokkal tolmácsolja. Elmondhatjuk, hogy a sima arcú, vagy fodrozódó víznek, s benne a parti táj tükröződésének avatott kifejezője. Az Alkony, a November, a Hideg napok, s az Olvadás lírai hangú kompozíciók, ahol a mondanivaló fűtöttsége, a festő vallomástevő szenvedélyéből fakad. Világosak, derűsek, kontraszthatás nélküliek ezek a vásznak. Ki kell emelnünk a napfény felé nyújtózó, s a tél leheletétől megmerevedett szerteágazó fáinak finom kal- ligrafiáját A baráti Szovjetunió élményeit a szabatos képépítésű meleg színvilágé, határozott rajzú Krasznodarszki motívumokban és a Kubánban intenzív érzéssel fejezi ki. A humánum nyugalmát sugárzó képek alkotója, Gerstner István, tudja, hogy a művészet a világnézet kifejeződése. S azt is tudja, hogy az alkotás művészi értéke akkor nyilvánul meg, amikor visszhangot kelt, s az örömmel, látott szépség változatlanul gyönyörködtet. BÄRKÄNYJENÖNÉ Régészeti barangolások térben és időben Gondolatok egy tanulmánykötet kapcsán Az útikönyvedről ismert budapesti Panoráma Kiadó az elmúlt év végén harmadik régészeti tárgyú kötetét bocsátotta az olvasók rendelkezésére Ré gészeti barangolások Magyarországon címmel. A könyv tulajdonképpen „A magyar régészet regénye“ és az „Évezredek hétköznapjai“ című kiadványok folytatásaként is felfogható, hiszen az ott bevált módszer alap- ján az olvasót itt is hosszú utazásra invitálják a szerzők: térben és időben. A könyvből az ország egész területén szétszórtan megtalálható különböző korú régészeti lelőhelyekkel és azok jelentőségével ismerkedhetünk meg. Ha meggondoljuk, hogy a legrégebbi lel éti amelyet Mészáros Gyula ismertet, 12—14 ezer évre keltezhető: bizony nem rövid időszakot kalandozhatunk be! Ezzel együtt viszont azonnal felmerülhet bennünk a kétely: vajon nem vakmerő vállalkozás egy ilyen óriási időintervallum be kébelezése? „Sokat akar a szarka..." — mondja a kételkedő elme, de azt hiszem, nincsen igaza. A kötet szerkesztőjéé, Szombat hy Viktoré az érdem, hogy a tanulmányokat, témákat úgy válogatta össze, hogy minden jelentős történelmi esemény, korforduló belekerüljön. így több évezred történelméről kapunk aránylag jó képet. Természetesen képtelenség lenne most a kiadvány összes tanulmányáról még csak kivonatosan is írni, így azt hiszem, jobb lesz, ha csupán néhány fontosabb kérdésnek szentelünk nagyobb figyelmet. Érdekfeszítő és tanulságos dolgozatban számol be Bándi Gáb'i'jr a Velem —- Szent Vid- hegyi bronzkori ásatásokról. A lelőhely neve századunk elejétől fontos helyet foglal el az ősrégészek szótárában, így valóban nagyon időszerű volt a nagyközönség számára is bemutatni. Egy hatalmas későbronzkori településről van szó, amely időszámításunk előtt az első évezred kezdetén virágzott. Jó minőségű bronzműves- sége egész Közép-Európa fegyver- és szerszámszállítójává “tette ezt a nyugat-magyarországi helységet. A gazdasági föllendülést természetesen politikai és kultúrális fölemelkedés is követte, aminek eredményeképpen aztán az ún. lausitzi kultúra egyik fontos lelőhelyévé lett. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra, mert — gondolom — a laikus olvasó előtt nem teljesen világos, hogy mit értenek az ősrégészek a „kultúra“ kifejezés alatt. Közép-Európá- ban az időszámításunk előtti első évezred végét megelőző időszak népeiről semmiféle írásos emlékanyaggal nem rendelkezünk. Nem tudjuk, hogyan hívták őket, milyen volt a történelmük. Ami keveset tudunk róluk, az mind a régészeti ásatások eredménye. Képet kapunk lakhelyükről, gazdasági életükről. Temetőhelyeik feltárásával fény derült hitvilágukra, társadalmi berendezkedésükre. A régészeti emlékanyag alapján a szakember aránylag könnyen elkülöníti egymástól az egyes népek hagyatékát: ám azok etnikumát, tehát nemzeti hovatartozását már nem képes megállapítani. így aztán a köny- nyebb tájékozódás végett az azonos kulturális, társadalmi és gazdasági szintre utaló leletek együttesét régészeti kultúrának nevezték el. Az egyes kultúrák elnevezésüket vagy a legfontosabb lelőhelyekről, vagy egyéb jellegzetességeikről kapták. Hogy a régészeti kultúra milyen mértékben tükrözi visz- sza a nyelvi differenciálódást, arra manapság még nem lehet egyértelmű választ adni. Az összehasonlító néprajzi vizsgálatok idővel talán-talán ebben a kérdésben is adhatnak némi magyarázatot. Valóban igen élvezetes olvasmány Tomka Péter sokszor sziporkázó humorú dolgozata (Avarok a Kisalföldön), amely sok komoly problémát vet fel. Tanulmánya már földrajzi szempontból is figyelmet érdemel; de az avar továbbélés kérdéséhez szintén sok figyelemre méitó szempontot sorakoztat föl. Mindenképpen meg kell még említeni Dienes István nagyon szép tanulmányát, amely a honfoglaló magyarok lélekhie- delmeivel foglalkozik. A szerző la Magyar Nemzeti Múzeum régésze) már hosszabb ideje tanulmányozza a kérdéskört (amit ez idáig megjelent tanulmányainak sora bizonyít). Remélhetőleg rövidesen kézbe vehetjük majd összefoglaló munkáját is erről a valóban nagyon izgalmas témáról. Végezetül a kötet utolsó írásáról szólnék néhány szót, amely — a többitől eltérően — nem tanulmány, hanem riport. Szombathely Viktor készítette Árpás Károllyal, az arcrekonstrukció mesterével.“ Miről is van szó tulajdonképpen? Az embereket mindig érdekelte, vajon hogyan nézhettek ki az életben azok az egyének, akiknek a maradványait a régészeti kutatások a felszínre hozzák. Már a múlt század végén születtek kísérletek a régi koponya helyreállítására. A moszkvai Geraszimov professzor többek között Timurlenk (Dzsin- gisz kán utódja) arcát rekonstruálta. Árpás Károly ennek a művészetnek világhírnévre szert tett magyar képviselője. Munkája lényege, hogy az arc izomköíegeit rakja föl a koponyára tapadástól tapadásig, rétegről rétegre: ezáltal kialakítva a valószínűsíthető eredeti arcmást. „A kerteskői mester“ (Szombathy Viktor kifejezése) ez idáig tizenkét koponyát rekonstruált, (köztük III. Béla és felesége Antiochiai Anna képmását); munkájáról így vall: „Emberi kapcsolat teremtődött köztem és a csontváz, mint egykor volt ember között. Ezért él bennem a vágy, hogy újra láthatóvá tegyem őket. És a magam szerény eszközeivel válaszolhassak azoknak, akik megállnak egy-egy sír jeleit, és felteszik a kérdést: vajon milyen lehetett?" Vajon milyen lehetett? — ezt kérdezik a kötet tanulmányainak szerzői is, és ezt kérdezi az olvasó is, aki kíváncsian lapozza föl a könyvet, hogy valamelyest világosabban lásson az évszázadok homályában. Vajon milyen lehetett az az ember, az a kultúra, amelynek örökségével napjainkban is jól-rosszul sáfárkodunk? A szóban forgó kiadvány hozzásegít a válaszadáshoz! LISZKA JÓZSEF- ŰJ FILMEK MAGYAROK iiasa® írás*-’ easBBi (magyar) Az Ötödik pecsét könyörtelenül kemény, filozofikus drámája után most újabb Fábri Zoltán-íUm, a Balázs józsef regényéből készült Magyarok kerül a közönség elé. A rendezőt ezúttal is az ember és a társadalom kölcsönös viszonya, az ember szabadsága és méltósága, az ember embersége s ezek veszedelmei, korlátai izgatták. A történet 1943—44-ben játszódik. Egy maroknyi magyar nincstelen paraszt elszegődik halálra kínzott szovjet hadifoglyok menetét látják, s tanúi lesznek, milyen végtelenül olcsó az emberélet. Ezek az epizódok lassan kinyitják a szemüket, s ráébrednek, hogy a körülöttük történtek rájuk is tartoznak, hiszen ami ma másokkal történik, az holnap majd velük történhet meg: s meg is történik, hiszen hazatérve hármukat SAS-behí- vó várja, s ketten közülük nem térnek viss^-i > f Koncz Gábor és Pap Éva a magyar film főszerepében bérmunkásnak a fasiszta Németországba. Szívszorítóan naiv, gyermeki tájékozatlansággal indulnak útnak, s bár már tombol a második világháború, ők még azt sem tudják pontosan, ki háborúzik ki ellen. Egy esztendőt dolgoznak idegenben egy német öregúr birtokán, hogy majd visszatérve, valamire vergődjenek, s talán abban a reményben is, hogy megmeneküljenek a katonáskodástól. Látástól vakulásig dolgoznak, egy magyarországi német ajkú intéző parancsnoksága alatt. Világuk a major, az épület, az udvar — amelynek hátsó kerítése egy fogolytáborra néz — s a szántóföld. S bár megérkezésük után az intéző óva inti őket. hogy semmivel se törődjenek, csak dolgozzanak, ne foglalkozzanak azzal, ami körülöttük történik, hiszen nem tartozik rájuk — napról napra, lépésről lépésre döbbenten fedezik fel, mi van a világban. S akár rájuk tartozik, akár nem, törődniük kell vele. Nagy erejű drámai jelenetekben sorjáznak a felismerések: amikor fogoly lengyel asszonyokat szállásolnak be a majorba, majd váratlanul ismeretlen helyre szállítják őket, vagy amikor Nem élhetünk közönyösen, nem élhetünk csak önmagunknak — sugallja a film. Ez az alkotás fő gondolata, s Fábri Zoltán emlékezetesen szép je lenetekben fejti ki mondandóját az emberségről. A mű döbbenetes képsorokban ábrázolja a nincstelenek kiszolgáltatottságát, a nyomort, a tudatlanság által gúzsba kötött sorsok te hetetlenségét. A színészi játék erőteljes. A remek együttesből nehéz bárkit is kiemelni, hiszen valamennyi színész a stílusnak megfelelően kiemelkedően játssza szerepét, S ha elsőként mégis Koncz Gábor nevét említjük, tesszük ezt azért, mert az ő szerepe a legkidolgozottabb. Fábián Gáspárt, a tanulatlan, de értelmes és érdeklődő embert alakítja, aki csak lassan eszmél rá, hogy cselekvően, emberségesen és értelmesen kel) élni. Feleségét Pap Éva kelti életre A többi magyart O. Szabó István, Molnár Tibor, Apor Noémi, Muszte Anna, Pápai Erzsi, Solti Bertalan, Ambrus András és Rak- sányi Gellért formálja meg. Az intézőt Gera Zoltán, az öreg német gazdát Szabó Sándor játsz- sza — remekül. TRANSZSZIBÉRIAI EXPRESSZ (szovjet) Érdekes megoldás elé állítja a nézőt Eldar Urazbajev kazah rendező: ne csupán egy kalandtörténet izgalmait élvezzük másfél órán át, hanem legyünk tanúi egy nem kevésbé izgalmas történelmi időszaknak is, nevezetesen a húszas évek végének, amikor a fiatal szovjetország kereskedelmi egyezményeket kötött az iparilag fejlett országokkal. Az alkotó szerencsés kézzel ötvözte az izgalmas és a hiteles történelmi eseményeket; a történet egy transzkontinentális expresszvonaton játszódik, s ez a zárt tér a rendező számára lehetővé tette, hogy fuszcs képsorokat és feszült légkört teremtsen. Az izgalomkeltés azonban sosem feszíti szét a hitelesség kereteit. A filmben egyébként egy japán nagyvállalkozó moszkvai kiküldetésének izgalmait, viszontagságait, a japán ügynökök mesterkedéseit követhetjük nyomon. Közismert ugyanis, hogy a fiatal szovjetország céltáblája volt a diverzánsok aknamunkájának. Bár a szovjet filmművészetben az utóbbi években több alkotás is foglalkozott e történelmi időszakkal, Eldar Liraz- bajev műve a kalandfilmek műfajában kiemelkedő helyet foglal el. A rendező a tartalmas mondanivalót ugyanis hatásos formába tudta önteni s a pergő cselekményt izgalmasan, profi szinten bonyolítja.-ymII. 27. Jelenet a szovjet—kazah filmből
