Új Szó, 1979. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1979-02-23 / 46. szám, péntek
Egy fró emlékeiből EGRI VIKTOR ÜJ KÖTETÉRŐL^ t ' Az olvasó véleménye Anekdotázik az író 1. A Társakkal és társtalanul, r Kz Angyalbőrben után, Egri Viktor visszaemlékezéseinek második kötete. Míg az első kötet az író 1916—1919-es háborús élményeit és a művészet világa felé való sodródásának első lépéseit elevenítette fel, a második kötet az 1S19—1938 közötti éveket és íróvá válásának történetét foglalja össze. A felöleit időszakasz nagysága és a benne lezajló történelmi események sajátosságai meghatározzák a két mű jellegét. Az Angyalbőrben az egyéni fejlődéstörténeti vonatkozásoktól eltekintve megrázó, háborúellenes, krónikás regény. A Társakkal és társtalanul viszont az emlékezés csapongó logikájára épült lazán összefüggő emlékhalmaz. Az első kötetnek két hős3 volt: egy eszmélő fiatalember és az embertelen háború. A másodiknak már csak egy van: a polgári humanista íróvá érlelődő fiatalember. 2. A kötet eseménysorozata pontosan ott indul, ahol az előző könyvben megszakad. 1919 őszén, a Tanácsköztársaság bukása után a főszereplő Pesten felszáll egy csehszlovák gőzhajóra és hazajön szülővárosába, kisebbségi sorsba. A hazatérés miértjét Egri nem eszmei síkon indokolja meg, hanem a gyermekkori emlékek, házak, arcok, élmények stb. felelvenítésével. Még WiTiterbergék örökbefogadási ajánlata is megismétlődik, mintha mi sem történt volna. Ám a háborút nem lehet elfelejteni, még álmaiban is felré- melik Anda Gyúrak, Jakab Zsiga, Lehotay papa és a többiek arca. Lehet, valóban a háború tette őt íróvá és az írás eleinte mintegy lelki orvosság volt számára. Néhány év alatt aztán lelki szükségletté, intellektuális kényszerré, hivatássá vált. A kötet tizennégy fejezetében összefonódva elevenedik fel az író egyéni sorsa és irodalmi pályafutása. Az első út Olaszországba, az első irodalmi találkozások, szerelmek, a háAZ ELŐADÓ Kiteregeti jegyzeteit, úgy, ahogy otthon megszokta, amikor rendet rakosgat magában. Felolvassa az egészet, még szerencse, hogy nem monoton hangon darál. A hosszú elmélkedés végén fölszólítja a nagyérdeműt: kérdezzenek. Az odaszegező kérdést óvatos nyújtózkodás követi, az addigi hallgatók mintha beszélgetők és elmélyedők leszenek. Igen, ez a mintha-magatar- tás az előadás eredménye, mert mintha megértették volna, mintha érdekelte volna őket, mintha lekötötte volna a figyelmüket. Az előadó vár, sürgeti a kérdéseket, esetleg viccel bátorít. Minderre nem lenne szüksége, mindez másként van, ha egyszerű szavakkal beszél arról, amit ő — a tudományosság látszatát keltendő — idegen szavak ködébe burkolt. Van másfajta előadó is, aki jegyzetek nélkül fellengzős és terjengős „ismeretterjesztést“ végez, közérthetően, de ha jobban odafigyelünk, csak fölkészület- lenségét rejti a hosszú körmondatokba. Kiemel egy két humoros, de lényegtelen epizódot, aztán azon lovagol, amíg ki nem fut az időből. És ha valaki egy merészebb kérdést tesz fel neki, kitér előle, vagy azt mondja, nem az én asztalom. Klubestek, író —olvasó találkozók, egyetemi előadások, szemináriumok gyakori - tapasztalata, hogy az előadók nem gondolnak a legfontosabbra, nevezetesen arra, hogy kinek adnak elő. Megelégednek azzal, hogy a kiszabott időt megtöltsék beszéddel. Egyszóval: az előadás nem éri el célját. Rengeteg idő és pénz megy kárba — ami különösen manapság, amikor annyit beszélünk a takarékosságról és a belső tartalékokról, érint érzékenyen mindnyájunkat. MOLNÄR LÁSZLÓ zasság és így tovább. Több helyen kitér a kiil- és belpolitikai helyzet vázolására is. A legtöbb teret azonban az irodalmi élet mozzanatainak, alakjainak szenteli. ír a Sarlósokról, a Szentiványi Kúriáról, a Masa- ryk Akadémiáról stb., és remek arcéleket villant fel az akkori irodalmi nyüzsgésből. A kötet az 1938-as mozgósítás eseményeivel zárul. Az elmondottakból kitűnik, hogy a kötet tematikailag kettős sodrású: élet és irodalom. Ezeket a témaköröket aztán érdemes legalább további két szálra bontani s így a következő témákat kapjuk: magánélet, társadalmi események, írógondok, irodalmi találkozások. Egri Viktor visszaemlékezéseiben at első és az utolsó, tehát a magánélet és az irodalmi találkozások témacsoportja dominál. Ez a felosztás természetesen nem pontos, de azért jellemző. 3. A vallomás hogyanjának három összetevőjét említhetnénk fel. Ami a nyelvet, a stílust illeti, Egri hű önmagához. Az a nyelvezet, mely a Festett világban s talán már a Megmondom mindenkinek című regényben is kicsit tegnapinak hatott, most nyilvánvalóan sokkal adekvátabbul cseng. Egri az elbeszélés módjában is megmarad a bevált módszernél: „elmondom sorjában, ahogyan történt“. Mindössze néhány gyermekkori emlékkép töri meg az idő egyenletes folyását. Az emlékképek váltakozása rap- szódíkus ugyan, de a kiszabott időszakaszon belül. Ami pedig a vallomás valóságtöltetét és az emlékek igazságértékét illeti, Egri realista marad és megpróbál őszinte lenni. „Nem írok regényt, melyben a képzelet szabadon csaponghat, bejárhat ismeretlen, sohase látott tájakat, és embereket tesz élővé, akik sohasem éltek. A megtörténtekhez ragaszkodom, s mert nem szépíigethetek, sokszor fájdalmas a vallomás, őriznem kell az igazságot akkor is, ha a valóság ostorként csattan rajtam“. Ezek a „fájdalmas vallomások“ aztán nem csupán utólagos kommentárokként vannak jelen a kötetben, hanem beépített epizódokként is. Ilyen például a Gorkijjal, Gömöri Jenővel, Nagy Lajossal vagy Hana Gregoro- vával való találkozás. De hasonló vallomásos epizód az is, amikor majdnem párbajra kerül sor közte és egy nyakas dzsentrifiú között. Egri a korabeli elnevezés szerint is polgári baloldali humanistának számított (Darkó, Győry, Sebesi, Vozári és mások társaságban). Nem léphetett tehát ki önmagából sem a polgári, sem az irodalmi életben. „Bennem akkoriban a »tiszta« irodalomnak a hite élt, az olyan irodalomnak, amely független, nem szolgál pártérdekeket, és tudatosan hirdeti, hogy az írás fegyver, amely a haladás, a humanizmus, az új ember igazáért száll harcba“. De azért Caprin Gorkijt keresi fel és nem Axel Munthét. Nem ért ugyan egyet Fábry rappista nézeteivel, de megírja a Felkél a Nap és az Égő föld című regényeit. Olyan mozzanatok ezek, melyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül Egri életművének felmérésekor és értékelésekor. 4. Amikor Egri irodalmi megmozdulásokról, találkozókról ír, Tavaszy Noémi linóleummetszete természetesen nem törekszik az események komplex bemutatásaira, hisz nem irodalomtörténetei ír, hanem emlék iratot. Egyrészt az egyes akciókhoz való saját akkori álláspontját fejti ki — az első Kúriát például hasznos kezdeményezésnek tartotta —, másrészt megpróbálja felidézni az események hangulatát, atmosz féráját. Közben kitűnő arcéleket rajzol, sziluetteket kanya- rít több mint húsz kortárs íróról, művészről. Ezek a sokszor csupán néhány sornyi „jel lem- rajzok“ emberekként hozzák közelebb hozzánk az első nemzedék egyéniségeit. Egy apró példa: „Jarnó jóval magasabb volt nálam, kicsit hajlotton járt, s ha kiegyenesedett, hosszúra nyúlt arcával, meg nyúlt alakjával úgy hatott, mintha egy El Greco festmény ről lépett volna le modern öltözetben“. Az irodalom témakör másik szála, az írógondok, a műhelytitkok felvázolása már jóval kevesebb helyet foglal el a kö tétben. Alig egy oldal A rács ablakos házról, talán négy az Égő földről, néhány eszmefut tatás a drámáról, s majdnem ez minden. Ez azonban valahogyan kevés, mert az írás, függetlenül az írói alkattól, mindig csupa gond. 5. A kettős tematikai sodrásból kifolyólag a kötet egésze is kétértékű. Mint regény gyengébb az előző kötetnél, mint memoár viszont fölötte áll. Az első tematikai sodrás aztán inkább az átlagolvasót fogja meg, míg a második az irodalmárok számára érdekesebb és értékesebb Irodalomkritikai vonatkozásban a Társakkal és társtalanul mintegy a Festett világ mellé sorakozik és kiegészíti a művész önarcképét. Az irodalmi tematika hangsúlyos jelenléte miatt a kötet bizonyos fenntartásokkal művészregénykénit is felfogható. Egri azoban nem merte vállalni az igazi művészregény lehetőségét, erre már bizonyára nem futja az erejéből (hisz már az emlékezés se mindig jelenidejű, akárcsak az Angyalbőrben, korábbi írásait építi bele a kötetbe). A kötet egészét ezért a legtalálóbban talán így jellemezhetnénk: képek egy író emlékeiből. 6. Van aztán Egri legújabb művének még egy érdekes irodalmi vonatkozása. A kötetet memoárjellege a tényirodalom vonzásába emeli. A tényirodalom viszont nem a szépirodalom, hanem az irodalom élcsapata, felderítője. A tényirodalom anyagot és inspirációt szolgáltat a szépirodalom számára. Ezt a funkciót részben Egri Viktor Társakkal és társ- talanul című műve is képes betölteni. Arról van szó, hogy csehszlovákiai magyar létünk első köztársaságbeli szakaszát művészi ábrázolás tárgyává tehetjük. Érdekes, a mát is érintő téma bőven akad. Például az irodalmi körök, a Sarlósok, a kérészéletű lapok stb. Az első nemzedék több egyéniségének a sorsa is drámai félkészárú (például Sellyei, Szvatkó, Jarnó, Forbáth és mások). Epikánk és drámánk felfigyelhetne erre a lehetőségre. Egri Viktor kötete inspiráló impulzusként hathat. (Madách, 197Ö) MÉSZÁROS LÁSZLÓ Tiszteit szerkesztő elvtárs! Hosszasan eltűnődtem az Üj Szó február ti-i számában megjelent Ezer könyvnek hány az olvasója? című írásán. Ismerő sével ellentétben, én szakítok rá időt, hogy levélben ismertessem a kérdéssel kapcsolatos véleményemet. Miért van az, hogy az utóbbi időben több könyvet adnak el, mégsem olvasnak többet az emberek, mint korábban. Amint meg figyelhet te, b ú tor i pa r u nik nagy .mennyiségben gyártja az úgynevezett szekrénysorokat, köznyelven: falakat. Mutatósak, praktikusak és drágák ezek a bútorok. A sokféle rekeszben elhelyezhető mindenféle dísztárgy, iparművészeti alkotás, sőt, urambocsá', giccs is. Egy íratlan szabály szerint illik könyveket is tenni ezekbe a rekeszekbe. Nos, a tulajdon© sok összevásárolnak néhány könyvet, lehetőleg mutatós borítókkal. Az író—olvasó találkozókika! kapcsolatban is engedjen meg néhány észrevételt. Gyakran vettem részt ilyen jellegű rendezvényeken, és sokféle tapasztalatot szereztem. Már két évtizeddel ezelőtt megírta Tőzsér Árpád, hogy az író—olvasó találkozókon némán szemlélik egymást a jelenlévők, mire nagy nehezen megindul a beszélgetés. Mindenről szó esik időjárásról, szövetkezetről, csak az irodalomról nem. Tapasztaltaim például, hogy az író hosz- szasan és kedélyesen anekdotád zott a családi életéről. Mentségére szóljon, akad az olvasók között, akit az ilyesmi jobban érdekel, mint az irodalom. Máskor meg azt tapasztaltam, hogy bármit kérdeztünk, a válasz egyáltalán nem függött össze a kérdéssel. Az illető író előregyártott programszövegeket mondott. (Valószínű, hogy másutt is így tesz.) Ne haragudjék, de meg kell cáfolnom a cikkbeli megállapítását, miszerint föl-fölbukkanó jelenségekről van szó. Sajnos általános tünet, hogy „forgató- könyv“ készül az író—olvasó találkozókhoz. A helyiséget ki- vattázzák diákokkal, akik között kérdéseket osztanak ki. A szereplők lelkiismeretesen eleget tesznek kötelességüknek. Megvallom, engem ilyenkor a Na de az írók nem tesznek ilyet. Ismerik ők a helyzetet. i A nyomtatott könyv megjelenése óta életünk nélkülözhetetlen társa a nyomtatott betű. Az újságok, a könyvek minden ember kezében megfordulnak, és nemcsak az írók gondolataival hatnak az emberekre, de belső elrendezésükkel, nyomtatott betűikkel is. Könyvet varázsolni a kéziratból — papírból, betűkből, festékből — számtalan csodálatos lehetőséget rejt magában. Talán ez az oka, hogy vannak hetek, hónapok, amikor a kiadóbeli munkám — a könyvkészítés és tervezés — teljesen lefoglal, magával ragad, kitölti minden időmet. Gyakran gondolok Kner Imre szavaira: ,,A legegyszerűbb feladatot is azzal a felelősségtudattal igyekezz megoldani, hogy nemzetedért dolgozol, amikor magyar könyvet csinálsz.“ Egy-egy könyv megvételénél általában a tartalom a döntő tényező, de a könyv borítója és Jó lenne, ha fel is ismernék. Tudniillik, teljesen fölöslegesen megy író—olvasó találkozóra <tz az író, akinek hébe-hóba jelenik meg kötete, ezenkívül alig szerepel a sajtó nyilvánossága előtt. Kortyonként ismerjük meg az ital ízét, csak így kaphatunk kedvet, hogy nagyobb mennyiségben is fogyasszunk belőle. Elnézést a hasonlatért. Elérkeztem ahhoz a dologhoz, amelyet nem értek, és nagyon hálás lennék, ha valaki megmagyarázná ne kein. Miért van az, hogy egy kezemen össze tudnám számlálni azokat a hazai magyar írókat, akik rendszeresen publikálnak a lapokban? A prózáról beszélek. A versekkel összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet. Hol a hiba, mi az oka annak, hogy folyóiratainkban annyira kevés a rövid lélegzetű prózai írás? Meg kell jegyeznem, hogy az Új Szót, a Nőt, és a Hétét olvasom rendszeresen. Nem tudom, mi a helyzet az Űj Ifjúságnál és a Szabad Földművesnél. Azt kell mondanom, hogy a hazai magyar lapoknál általános lett a magazinszerű szerkesztési mód. Hemzsegnek a szürke riportok, pontosabban a beszámolók, az irodalom számára alig van hely. Vagy: szigorúan megszabott hely van. Ide kerül egy folytatásos regény és ezzel le is rótták kötelességüket az irodalommal szemben. Esetleg még egy két hasábot szentelnek neki. De a keretet nem szabad átlépni. Nem folytatom. Vegye ezt az írásomat úgy, hogy a másik fél mondta el véleményét. Azaz: az olvasó. Tisztelettel: GYŐRI SAROLTA ☆ Szívesen közöljük szepsi (Moldova nad tíodvou) olvasónk levelét. Ügy gondoljuk, hogy a közelgő könyvhónap miatt is érdemes és időszerű felszínen tartani a témát, vitatkozni akár Győri Sarolta egyik-másik érdekes, de korántsem megalapozatlan állításával. Ezzel egyben azt is elmondtuk, hogy várjuk mások hozzászólását, bizonyára sokaknak van ilyen vagy olyan — a közreadással jó ügyet szolgáló — tapasztalata az olvasással, az író—olvasó találkozókkal vagy a könyvárusítással kapcsolatban. A szerkesztőség grafikai elrendezése is lényeges — amely nemcsak a tervező egyéniségét és a kiadó ízlését tükrözi, de már messziről felhívja magára a figyelmet. A most készülő Madách- kiadványaink közül figyelmet érdemel Kósa László: Rozmaringkoszorú című népköltészeti gyűjteménye, melyben a szlovákiai magyar tájak népköltészetét mutatja be, és a Labdarózsa, nyári hó című könyv, amely a csehszlovákiai magyar költők gyermekverseiből készült válogatás. Az első könyvet az én Szlovákiai magyar tájak néprajzi motívumaiból összeállított grafikai sorozatom, a másodikat pedig Túrosán László illusztrációi díszítik Ami az alkotói munkámat illeti, most az utóbbi években készített grafikai kísérletezéseimből válogatok, rendezgetem őket a Komáromi Dunamenti Múzeumban áprilisban nyíló kiállításra. Varga Lajos
