Új Szó, 1979. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1979-02-16 / 40. szám, péntek
Megőrző és újraalkoié hittel František Jiroudek hatvanöt éves Valami roppant elszánás vezeti František Jiroudek kezét. Olyan vehemens indulatisággal állítja elénk a cselekvő embert és a látszólag nyugodt tájat, hogy mi, nézők, önkéntelenül is bekapcsolódunk a megfestett életbe. Ogy érezzük, a látottak sugallatára kötelesek vagyunk valami újat csinálni, és felfedezni lelkünk legparányibb tartalmát is. A szellem különös virágzásának ideje jön ol képeinek nézésekor. Lhoté u Semil-ben született. 1914. február 17Tén. Hat év múlva szüleivel Szlovákiába költözik, ahol a melankolikus liptói táj széthajtogatott terű képként mutatta magát. 1935- ben már Vilém Nowak műtermében, a Prágai Képzőművészeti Akadémián keresi önmagát. 1939 őszén nagy visszhangot kiváltó tárlatot nyitnak fiatal képzőművészek alkotásaiból Prágában, Heten októberben címmel. A hét kiállító között František Jiroudek a legfiatalabb. Bár már az első, az akadémiai tanulmányok meghatározta formák — aktok, portrék, figurális kompozíciók — után megnyílik festői érzéke a táj iránt, tulajdonképpen mindmáig megőrizte palettájának formai sokrétűségét. Figurális kompozíciót, tájképet, csendéletet mindmáig fest. Mindig ép pen azt, amiben kifejtheti, hogy többnyire a világot kormányzó erők, érzelmi és értelmi reflexiók mozgaják képzeletét. Míg a harmincas évek végén többnyire általános festői témákkal találkoztunk képein, mint például Akt, Fekvő férfi. Fekvő nő, a negyvenes évek kezdetén már alegóriákkal, sö- tétebb tónusokkal tiltakozik a háború, a fasizmus ellen. A Háború, a Pánik című festményei, és egy egész sorozatra való rajza vall arról, hogy František Jiroudek szívvel-Ié- lekkel ragaszkodik az emberi szabadsághoz, hazájához, s mivel veszélybe került, a titkos és aljas erők kikezdték az ő alkotói lelkét is, nyomasztották hangulatát. Művészete e korszakának jelképe lehetne az a széttárt karú, ijesztő fejű figura, amely a Háború című festményének lélekborzasztó dinamikát kölcsönöz. Ifjúsága lendületét nem fokozta, inkább megtörte a háború, de a lázadás, az ellenállás indulatából leszűrődött mély humánumnak és szilárd emberi tisztességnek mindmáig - magabiztos kezelője. A háború után 1946-ban vég re eljutott Párizsba. Életében először találkozhat közvetlenül csodáltjaival, Goyaval, Manel- tal, az impresszionistákkal. A művészek városában alkalma volt megtekinteni Bonnard tárlatát, aki imádta a természetet, s hagyta magát irányítani a fénytől, a színektől. Az ó világos, egyben intim festészete, amely tulajdonképpen a szín pettyek tengeréből komponáló- dott, s amely mégis inkább expresszív mint impresszionista — elbűvölte Jiroudeket. Párizs után Prágát festi. Rakodópartokat, szigeteket, hidakat, Pet- fínt, Letnát, és tüzelnek a színei: a világos színek kontrasztjai, a kéknek valamennyi változata és a tavaszi zöldek pompája. De nemcsak a város és az utca érdekli. Régi szerelméhez, a színházhoz is visszatér, portrékat fest, figurális jeleneteket és persze — tájat. Tájat, és ismét tájat. Mint maga mondja: „Tájat, és embereket, akiken nagyon sok impresszió nista festő tanulta meg látni és láttatni az atmoszférát, a napot és a világosságot.“ Az ötvenes évek elején. Jiroudek megtorpant. Talán azért, mert fölfeídezte, hogy kevés csak a hagyományokhoz fordulni, hiszen pusztán a múlt felidézésével senki nem képes nagy eredményeket felmutatni, önálló elemzésre és világalkotásra van szükség, a múlt és a jelen összefonására. Persze, egyénisége ismét elvezette a tájhoz, e kiapadhatatlan, ihlető erőforráshoz. Csehországban es Szlovákiában jár vásznaival, s viszi föl rájuk a színeket, emóciókat. De az ő tájimádó szívét mégis csak az Elba menti síkságon, a „cseh föld gyöngyszemében“ fekvő Libé- chov tnlíti a legtisztább alkotó nyugtalansággal. A festő itt egy szőlődombon kunyhót bérel és szinte gyökeret ereszt a tájban. Megint a színek lesznek művészetének legjelentősebb kifejezői, a drámai pillanatok megjelenítői. A hatvanas években egész Közép Európában jelentős művek és nagy egyéniségek szü- letrek. Gondoljunk csak a lengyel irodalomra, filmre, a magyar regényre és képzőművészetre, na és íi csehre is, természetesen. amelynek ekkor már egyik legjelesebb képviselője a Prágai Képzőművészeti Akadémia professzora, František Jiroudek. A hatvanas évek jelentős műveket teremtek az ő művészetében is. Közülük hadd említsem a háborúellenes festményciklusát, az olyan képeket, mint a Zuhanás, a Pánik, az Ecce homo, a Kivégzések, a Rekviem stb. És a hatvanas évek végén ismét a színház, éspedig Dosztojevszkij. A prágai Realisztikus Színházban látott A Karamaz'ov testvérek előadás ihletésére egész sor Dosztojevszkij motivációs képet alkotott. Például a nagyon híres, több kiállításról ismert Raszkolnyikov álmát. Nem véletlen, hogy egész sor állami kitüntetés tulajdonosa, többek között: állami díjas, érdemes művész, kétszeres Klement Gottwald díjas. És e rövid születésnapi köszöntőben azt sem szabad szem elől téveszteni: olyan pedagógus ő — a Pi’ágai Képzőművészeti Akadémiának hosszú évekig rektora —, aki művészi iskolát teremtett. Sokan mondják, Jiroudek az, aki az európai és a cseh hagyományok tiszteletében tartásával eljutott a cseh nemzeti tájfestészet szintéziséhez. Tájképei Dvorák Üj világ szimfóniáját, és Smetana Hazám-ját idézik. Es azért is enyémnek, szívem- belinek tudom František Jiroudeket, mert ember tformá ló megőrző-újraalkotó hittel ragaszkodik az övéihez, szülőföldjéhez, az emberséghez.' SZIGETI LÄSZLÚ Rádiósorozat — nyomtatásban A népi kultúra iránt a hetvenes években fellángoló hallatlanul nagy érdeklődés (vagy tán éppen megfordítva: annak egyik előidézője?) a budapesti Kossuth Rádió Kis magyar néprajz című előadássorozata. Az érdeklődők neves, megbízható szakemberek irányítása, útmutatása alapján ismerkedtek meg a népi kultúra sokszínűségével. Az értő kalauzolás megkönnyítette a tájékozódást e sajátságos, sokszor bizony az ellentmondásoktól sem mentes világ rejtelmeiben, megóvta a laikust a zsákutcába-futás veszélyétől. Most a műsor szerkesztői és készítői újabb fontos lépésre s "nták el magukat: az előadások javát megjelentették a Minerva kiadó gondozásában (1978). Örömmel üdvözölheti minden olvasó a gyűjteményt, hisz tulajdonképpen egy hasznos kézikönyvről van szó, amely úgy fogja át a népi kultúra egész területét, hogy közben a részletekbe is bepillantást nyújt. A kiadvány szerkesztői az anyagot tizenöt egységbe sorolták, amelyek a népélet egy-egy sajátos oldalát villantják föl. Az első rész — Jobbágyok— parasztok—agrárproletárok — tizenhárom tanulmánya a magyar paraszttársadalom legjelentősebb problémáit tárgyalja. Találunk itt dolgozatokat a parasztság történeti és társadalmi (ill. szociális) rétegeire vorjatkozóan is. A következő csoport — A természet vendégeként — a gyűjtögető életmód néhány emlékét idézi. A paraszti gazdálkodásról szóló terjedelmes egységbe huszonöt dolgozat soroltatott. Áttanulmányozásukkal a földművelés és állattartás több szemszögből is kibontakozik az olvasó előtt, Az viszont nem eléggé világos számomra, hogy Takács Lajos: Vándor aratómukások c. tanulmánya milyen szerkesztői meggondolások alapján került ebbe a tömbbe, hiszen nyilvánvaló, hogy — a napszámosokkal és a summásokkal együtt — az első csoporban lenne a helye. A negyedik rész — Máié, máié, édes légy — a népi táplálkozásba nyújt némi bepillantást, majd ezt követi a különféle mesterségeket összefogó csoport — Ki minek mestere címmel. A népviseletről meglehetősen kurta összeállításban számolnak be a kutatók, ami valószínűleg az anyag eredendően rádiós voltából következik (lévén a népviselet problémája eléggé képigényes!). A következő egységek — Település, építkezés, lakás, bútor, valamint Közlekedés, szállítás — szintén közelebb hozzák a paraszti élet e területeit, frappáns szemléltető példákon keresztül. A népi jogszokások kérdésköre a kilencedik részt — A parasztélet rendje — alkotja,, majd a rokonsági viszonyokkal foglalkozik az ezt követő, a Bátyám- uram, nénémasszony című. Megjegyzendő, hogy e két utóbbi problémakör kutatása a magyar néprajztudományban napjainkban van fellendülőben. A tizedik részben — az emberélet jelentős fordulóiról olvashatunk izgalmas tanulmányokat. Itt az tekinthető újnak, hogy nemcsak az emberélet klasszikus értelemben vett három jeles fordulóját (születés, házasság, halál) tárgyalják a szerzők, hanem a falusi társadalom minden korosztályát érintik és az ezekhez kapcsolódó szokásokkal is foglalkoznak. A következő csoport — Jeles napok, ünnepi szokások — a naptári ünnepekhez fűződő szokásokat tárgyalja. Kierőszakoltnak tartom azonban a néphitnek külön csoportba való sorolását, Néphit, népi tudás címmel. Hiedelmek és népszokások ugyanis a népéletben olyannyira szerves egységet alkotnak, hogy azok mesterséges szétválasztása még a legjobb esetben is csak felemás dolgokat szülhet. Az egyes népszokások a hozzájuk tartozó hiedelemalap ismerete nélkül tisztességesen meg sem érthetők; a hiedelmekhez pedig szinte minden esetben kapcsolni lehet bizonyos mágikus cselekményeket, sokszor a szokások egész rendszerét. A két utolsó csoport — „Hol volt, hol nem volt..." és Szájról szájra — a népköltészet két nagy területét öleli fel. Mindent összevetve, nagyon hasznos kiadványról van szó, amely összefoglalja a rádióból már megismert és megszeretett műsorsorozat anyagát; a függelékben szereplő irodalomjegyzékével pedig megmutatja az utat az egyes témák részletesebb megismeréséhez. A kötetet átolvasva csak sajnálhatjuk, hogy a Csehszlovák Rádió magyar adásának hasonló műsora nem folytatódott. Pedig ezen a területen nálunk is lenne miről és kinek beszélni. LISZKA JÓZSEF Filmgvariásyitö mérlege is tervei Jirí Purš, a Csehszlovák Film- vállalat vezérigazgatója és František Marvan, a Barrandovi Filmstúdió igazgatója a csehszlovák filmgyártás múlt évi eredményeiről és idei terveiről tájékoztatta a sajtó képviselőit. Az elmúlt évben a Barrandovi Filmstúdióban 35. a gottwaldovi stúdióban 3, Szlovákiában pedig 9 egész estét betöltő film készült'. A múlt évben gyártott rövidfilmek száma —' ide számítva a dokumentum- és híradófilmeket is — eléri az 1800-at. Az 1978. évi filmtermés legjobb alkotásai sikerrel sze repeltek a nemzetközi film fesztiválokon is. Hazánk 3500 mozijának (beleértve a csaknem 120 kertmozit is) az elmúlt évben 84 millió 738 ezer látogatója volt. Az elmúlt év legsikeresebb alkotásai közé tartoznak: ,.Hagyjátok csak, hadd féljen“, „játék az almáért“, „Adela még nem vacsorázott“ című filmek. A szovjet filmek közül a legnagyobb népszerűséget a „Kék madár" és a „Kárpártok, Kárpátok“ című film aratta, a magyar alkotások közül a „Kísértet Lublón“ iránt volt legnagyobb az érdeklődés. Az elmúlt évek legnagyobb filmsikere a „Joachim, dobd a gépbe“ című cseh film volt, ezt 3 millió néző tekintette meg. Csaknem 2,5 millió néző látta a „Hogy fül- Iasszuk vízbe Mrácek doktort* és a „Hamupipőke* című filmeket. A barrandovi stúdió az idén előreláthatólag 33, a gottwaldovi 3, a bratislavai stúdió pedig 10 egész estét betöltő filmet készít. A rövidfilmgyártás megemlékezik az év legjelentősebb évfordulóiról: a Februári Győzelem 31., a CSKP KB 1969. évi áprilisi ülésének 10. és a pionírszervezet fennállásának 30. évfordulójáról, valamint a nemzetközi gyermekévről. MOLNÁR ANGELA Máig ható kapcsolatok A múlt év végén jelent meg az Európa Könyvkiadó és az újvidéki Matica Srpska Kiadó közös gondozásában Vitkovits Mihály születésének 200 dik évfordulója alkalmából a ma- * gyár és a szerb nyelvű írásainak közös kötete, amely jelképesen tükrözi a szerb—magyar irodalmi kapcsolatok egyik fejezetét a 18—19. század fordulóján. Az olvasó és az irodalom történet örömmel állapította meg: végre másfélszázad után sikerült kiadni Vitkovits mindkét nyelven született műveit egy kötetben. Mielőtt a könyv ismertetéséhez kezdenék, néhány szóval szeretném ^-bemutatni Vitkovits életútját: Ősei Hercegovinából telepedtek le Magyarország területén. Vitkovits Eger városában született. Jogi tanulmányainak befejezése után Pesten ügyvédi irodát nyitott. (Érdekességként megjegyzendő, hogy mellette volt jurátus Deák Ferenc is.) Kazinczyhoz baráti kapcsolat fűzte és támogatta nyelvújító és irodalmi programját. Részt vett a Magyar Tudományos - Akadémia alapítását előkészítő munkálatokban A könyv utószavából megtudható. hogy milyen szempontok szerint állította össze a gyűjteményt Vujicsics D. Sztojan. Igyekezett Vitkovits szövegeinek leghívebb közléséhez. Kéziratban maradt írásait eredeti formában közölte, magyar szövegeit korunk helyesírásának megfelelően átdolgozta. A könyv 10 fejezetből áll. „Az én életem“ című fejezet Vitkovits önéletrajzi jellegű írásait tartalmazza. „ Levelezés“ című fe jezetében a hozzá írt levelekből találunk szemelvényeket, amelyek azt tükrözik, hogy az író rengeteg barátra tett szert. Vendégszerető otthona a vidégi és a pesti írók gyülekezőhelye volt. Baráti körébe tartozott többek között Szemere Pál, Kazinczy Ferenc és Vörösmarty Mihály is. A többi fejezel magába foglalja Vitkovits meséit, episztoláit, ódáit, szerb népdalforrásait, és azokat a szemelvényeket, amelyeket barátok. kortársak írtak a költőre emlékezve. A kötetet gazdag képanyag egészíti ki. Kiemelést érdemelnek Vitkovits állatmeséi, és a népköltészet iránti érdeklődése. Állat- meséi rövidre szabottak, minden didakticizmus nélküliek. A szerb népdalok magyarra fordításához Karadžič délszláv népdalgyűjtését használta fel. Első szerb népdalfordítása (Hej lányka, szelíd rózsácska) „A rác nyelvről“ című írásának illusztrációjaként jelent meg annak idején. Toldy Ferenc bátorítására, 1828-ban fogott a szerb népdalok intenzívebb fordításához. Összegyűjtött műveit először Szvorényi József rendezte sajtó alá 1879-ben. Ekkor adja ki levélregényét, „A költő regényem címmel, hiányosan, szövegmódosításokkal — amelyet ez az újonnan megjelent kötet, sajnos, nem tartalmaz. Végezetül annyit: reméljük, nem ez az utolsó ilyen közös jellegű kiadás, hiszen az ilyen kiadvány arról is tanúbizonyságot tesz, hogy két nemzet haladó kulturális hagyományai miként jelenthetnek napjainkban is erős összekötő szálakat, miként erősíthetik a népek barátságát. L. KÄNAI ÉVA Egri Viktor Túljutva nyolcvanadik életévemen — úgy érzem — szerénytelenség lenne készülő munkákról, megvalósulásra váró tervekről írni. öltéletrajzi regénytrilógiám két megjelent kötetében I Angyalbőrben, Társakkal és társtalanul j megírtam mindazt, amit szükségesnek tartottam a mi teljesen speciális életkörülményeinkről, kor- társaimról és magamról elmondani. A trilógia befejező kötetét — A hallgatás évei a címe — éppen mostanában néztem át közösen szerkesztőmmel, aki okos és értékes tanácsaival, lektori tudásával nagy segítségemre volt, hogy ez az életem legnehezebb, válságos szakaszáról írott és a jövő esztendőben kiadásra kerülő kötet kellő színvonalon tájékoztassa olvasóimat. Idén a Madách Könyvkiadó Csehszlovákiai Magyar írók sorozatában két regényem, az Agnus Dei és az Égő föld jelenik meg, azért halasztódott jövőre a A hallgatás évei kiadása. Jelenleg Tegnap és ma címmel egy elbeszélés-kötet összeállításán dolgozom. Ez a kötet a pályám kezdetétől máig írott, de a felszabadulás után kötetben még meg nem jelent írásaimat tartalmazná. Ám ennél is fontosabbnak tartom kötetbe gyűjteni még itt nálunk meg nem jelent színjátékaimat. A Párbajra gondolok, amely évekkel ezelőtt a Kortársban jelent meg, a Virágzik a hársra, amelyet a budapesti Gondolat Könyvkiadó adott ki, de ide hozzánk egyetlen példánya sem jutott el. A tüzet rettegik a farkasok eddig kötetben csak szlovákul jelent meg, s helye lenne ebben az új színmű-kötetben, amelybe besorolnám a legjobbnak mondott színjátékomat, az Ének a romok feleltet is. Megcáfolva önmagamat, s a fentebb írottakat, szeretnék még egy színjátékot írni. Főhőse évek óta él bennem, ugyanúgy cselekménye és eszmei mondanivalója is, amely egy mondatba foglalva így hangzik: vajon a befelé forduló, kontemplatív élet az értékesebb, vagy a tettekkel teli forradalmi? A rezüméje az lenne: bármelyikre esik a választás, végezd el a munkát becsületesen, embertársaid javára, akik helyett írnod, megszólalnod adatott. 1979 II. 16.
