Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-23 / 30. szám
Ivan Bitnyin A temetőben, a friss agyaghant fölött új, erős, nehéz és sima tölgykereszt áll. Április van, szürke napok, a nagy, vidéki temető síremlékei még messzire ellátszanak a csupasz fák között, és a hideg szél csengve zörgeti a sírkereszt tövében fekvő porcelán koszorút. A keresztbe jókora, domború porcelán medalion van illesztve, benne pedig egy meglepően eleven, örvendező szemű gimnazista lány fényképe. Ez a lány Ólja Mescserszkaja. Kislánykorában semmivel sem vált ki a barna gimnazistaruhák tömegéből: mit lehetett mondani róla, azonkívül, hogy a csinos és boldog kislányok közé tartozik, hogy tehetséges, de pajkos, és nagyon is félvállról veszi az osztályfőnöknő intelmeit? Azután szinte nem is napról napra, hanem óráról órára virulni, fejlődni kezdett. Tizennégy éves korára nemcsak sudár dereka és karcsú lába volt, hanem már kecsesen kirajzolódott a keble és testének idomai, amelyek igéző báját emberi szó még sohasem tudta méltóképpen lefesteni; tizenöt évesen pedig már szépség hírében állt. Milyen gondosan fésülködtek egyes barátnői, milyen finnyásak voltak a tisztaságra, mennyire ügyeltek a kimért mozdulataikra! Ö pedig semmitől sem félt — sem a tintafoltoktól az ujjain, sem a ki- hevült arca, a csapzott haja miatt, és attól sem, ha futás közben elesett, s kivillant a meztelen térde. Minden gond és erőfeszítés nélkül s valahogy észrevétlenül alakult ki benne mindaz, ami az utolsó két évben annyira kiemelte társai sorából — kecsessége, csinossága, ügyessége, szemének derűs csillogása ... Senki nem táncolt úgy a bálokon, mint Ólja Mescserszkaja, senki nem korcsolyázott úgy, mint ő, senkinek nem volt akkora udvara a táncmulatságokon, mint neki, és miért, miért nem — senkit sem szerettek annyira az alsó osztályosok, mint éppen őt. Észrevétlenül nagylánnyá serdült, s észrevétlenül megszilárdult a gimnáziumban szerzett hírneve, és már szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy köny- nyelmű teremtés, hódolók nélkül nem tud meglenni, hogy Sensin gimnazista őrülten szerelmes belé, és állítólag ő is szereti, de olyan ingatag az érzéseiben, hogy a fiatalember már kezet emelt magára ... Életének utolsó telén Ólja Mescserszkaja jókedvében egészen meghibbant, ahogy a gimnáziumban beszélték. Havas, napsütéses, fagyos tél volt. a nap korán lebukott a hólepte gimnáziumi kert magas fenyői közé, és mindig derűs és sugaras volt, ami másnapra is fagyot s napsütést ígért, meg sétát a Székes- egyház utcában, korcsolyázást a városi parkban, rózsaszín estét, muzsikát és a jégpályán szanaszét suhanó tömeget — amelyben Ólja Mescserszkaja látszott a leggondtalanabbnak és legboldogabbnak. S egyszer, a nagyszünetben, amikor szélsebesen rohant a gyülekezőteremben az őt kergető és boldogan visító elsős lányok elől, váratlanul hívatta az igazgatónő. Ólja Mescserszkaja futás közben hirtelen megállt, csak egy mélyet sóhajtott, sebes és már megszokott, nőies mozdulattal megigazította a haját, köténye szegélyét a vállára rántotta és sugárzó tekintettel felfelé iramodott. A fiatalos, de már ősz hajú igazgatónő, kötéssel a kezében, nyugodtan ült az íróasztalnál, a cár arcképe alatt. — Jó napot, m-lle Mescserszkaja — mondta franciául, de nem emelte fel a tekintetét a kötésről. — Sajnos, már nem először vagyok kénytelen idehívatni, hogy a viselkedéséről beszéljek magával. — Hallgatom, madame — felelte Mescserszkaja s az asztalhoz lépett; derűsen, élénken, de kifejezetien arccal nézett rá és olyan könnyedén és kecsesen ült le, ahogyan csak ő tudott. — Maga nemigen hallgat rám, sajnos, erről már meggyőződtem — felelte az igazgatónő s miután meghúzta a fonalat és megforgatta a fénymázzal bevont padlón a gombolyagot, amelyre Mescserszkaja kíváncsian pillantott, felemelte a tekintetét: — Nem akarom önmagam ismételni, nem akarok hosszadalmas lenni — jegyezte meg. Mescserszkajának nagyon tetszett ez a szokatlanul tiszta és tágas, nagy dolgozószoba, amelyben fagyos időben olyan kellemesen áradt a csillogó cserépkályha melege s az íróasztalon levő gyöngyvirágok üde illata. A fiatal cárra nézett, aki életnagyságban, valami ragyogó terem közepén volt lefestve, aztán az igazgatónő gondosan berakott tejfehér hajának szabályos választékára pillantott és várakozóan hallgatott. — Maga már nem kislány — mondta nyomatékosan az igazgatónő, aki titokban bosszankodni kezdett. — Igen, madame — felelte egyszerűen, majdnem vidáman Mescserszkaja. — De nem is nő — folytatta még sokatmondóbban az igazgatónő s halvány arca kissé elpirult. — Elsősorban — miféle frizura ez? így asszonyok hordják a hajukat. — Nem tehetek róla, madame, hogy szép hajam van — válaszolta Mescserszkaja s két kezével végigsimított a szépen fésült haján. — Ö, hát így vagyunk, maga nem tehet róla! — mondta az igazgatónő. — Maga nem tehet a frizurájáról, nem tehet ezekről a drága fésűiről, arról sem tehet, hogy húszrubeles körömcipőket zsarol ki a szüleitől! Maga — ismétlem — teljesen megfeledkezik arról, hogy egyelőre csak gimnazista lány ... Mescserszkaja ekkor, egyszerű udvariassággal és nyugalommal hirtelen félbeszakította: — Bocsásson meg, madame, ön tévéid: én asszony vagyok. És tudja, erről ki tehet? A papám barátja és szomszédja, az ön fivére, Alekszej Mihajlovics Maljutyin. Tavaly nyáron, falun történt ... Egy hónappal e beszélgetés után pedig, egy közönséges külsejű, csúnya kozáktiszt, akinek semmi köze sem volt Ólja Mescserszkaja társadalmi köréhez, a pályaudvar peronján, az éppen akkor érkezett utasok tömegében agyonlőtte Ólját. És Mescserszkaja hihetetlen vallomása, amely az igazgatónőt elképesztette, teljesen igazolódott: a tiszt a vizsgálóbíró előtt kijelentette, hogy Mescserszkaja magába bolondította őt, viszonyuk volt, Ólja megesküdött, hogy a felesége lesz, a gyilkosság napján pedig, amikor kikísérte a pályaudvarra — ő Novocserkasszkba készült — egyszerre csak kijelentette, hogy soha, álmában sem szerette őt, a házasságról való mesével csak csúfot űzött belőle, és megmutatta naplójának azt a lapját, ahol Maljutyinről esett sző. — Átfutottam ezeket a sorokat, és ott a peronon, mialatt Mescserszkaja fel-alá sétált s várta, hogy befejezzem az olvasást, rálőttem — mondta a tiszt. — A napló itt van, tekintse meg, mi áll benne múlt év július tizedik napjáról. A naplóban a következő volt: „Éjjel két óra. Mélyen elaludtam, de azonnal felébredtem... Ma asszony lettem! Papa, mama, Tolja, mindenki a városba utazott, s én egyedül maradtam. Olyan boldog voltam, hogy egyedül lehetek! Reggel sétáltam a kertben, a mezőn, kimentem az erdőbe, és úgy rémlett, hogy egyes-egyedül vagyok az egész világon, és olyan jól gondolkoztam, mint még soha életemben. Egyedül is ebédeltem, azután egy egész órát zongoráztam, és zene közben olyan érzés fogott el, hogy végtelen sokáig fogok élni, és olyan boldog leszek, mint még senki. Azután elaludtam apa dolgozószobájában, négy órakor azonban fel- költött Kátya, s közölte, hogy Alekszej Mihajlovics van itt. Nagyon megörültem, olyan kellemes volt, hogy fogadhatom és elszórakoztathatom. A kocsijába az a gyönyörű két vjatkai lova volt befogva, és egész idő alatt ott álltak a tornác előtt; Alexej Mihajlovics azért szállt ki, mert esett, és meg akarta várni, amíg estére felszárad. Sajnálta hogy a papát nem találta itthon, nagyon élénk volt és úgy viselkedett velem mint valami lovag, tréfásan emlegette^ hogy régóta szerelmes belém. Amikor tea előtt a kertben sétáltunk, megint pompás idő volt, a nap átsütött az ázott kerten, bár egészen lehűlt a levegő; ő karonfogva vezetett, és azt mondta, hogy mi Faust és Margit vagyunk, ötvenhat éves, de még nagyon szép és mindig rendesen öltözködik — csak az nem tetszett, hogy felleghajtóban érkezett —, angol kölni illata áradt belőle, és a szeme egészen fiatal és fekete, a szakálla pedig teljesen ezüstszínű és elegánsan két hosszú ágra van választva. Az üvegezett verandán teáztunk, és én egy kissé rosszul éreztem magam s ledőltem a kerevetre, ő meg cigarettázott, azután átült mellém, megint valamilyen bókot mondott, azután a kezemet nézegette és csókolgatta. Én se lyemkendővel eltakartam az arcomat, ő pedig a kendőn keresztül néhányszor megcsókolta a számat... Nem tudom, hogyan történhetett, megőrültem, sohasem gondoltam, hogy ilyen vagyok! Most csak egy megoldás van számomra.. . Annyira undorodom tőle, hogy nem bírom elviselni!...“ Ezekben az áprilisi napokban a város tiszta, száraz lett, kövei megfehéredtek könnyű, kellemes volt járni Tajtuk. Minden vasárnap, istentisztelet után egy gyászruhás, fekete glasszékesztyűs ébenfa ernyős, alacsony nő indult el a város szélére vezető Székesegyház utcán. Átmegy a sáros tér kövezetén, ahol sok kormos kovácsműhely van, és friss mezei levegő száll; távolabb, 3 ko lostor és a börtön között, az ég felhős dombja fehérük és tavaszi szántó szürkéink, azután pedig, amikor az ember átvergődik a kolostor tövében levő tócsákon, s balra fordul, egy fehér kerítéssel övezett, alacsony kertfélét pillán! meg, és a kapu fölött a Szűzanya mennybemenetelének képe látható. Az alacsony nő apró kereszteket vet, és megszokottan elindul a fő sétányon. A tölgykereszttel szemben levő pádhoz érve letelepszik, és egy-két órát ül a szél ben és a tavaszi hidegben, amíg teljeser el nem gémberedik a lába a könnyű cipőben, meg a keze a szűk glasszékesz- tyűben. Hallgatja, amint a szél zörgeti a porcelán koszorút, s néha arra gondol, hogy fél életét odaadná, ha nem volna szeme előtt ez a halotti koszorú. Ez a koszorú, ez a hant, ez a tölgykereszt! Lehetséges-e, hogy az pihen alatta, akinek a szeme oly halhatatlanul csillog a kereszten levő domború porcelán medalionról, és miként lehet ezzel a tiszta tekintettel összeegyeztetni azt a szörnyűséget, ami immár Ólja Mescserszkaja nevéhez fűződik? — Lelke mélyén ez az alacsony nő boldog, mint mindenki, aki valamilyen vágyálomban ringatózik. Ez a nő: Ólja Mescserszkaja vénlány osztályfőnöknője, aki már régóta valamilyen költött ábrándkép jegyében él, amely nála a valódi életet helyettesíti. Eleinte a fivére volt ez az ábrándkép, a szegény és semmiről sem nevezetes zászlós; ő a lelkét tette fel rá, a jövőjére, amelyet valamiért fényesnek képzelt. Amikor a fivére Mukdennél elesett, a vénkisasszony elhitette önmagával, hogy ő meggyőződéses, fáradhatatlan nevelő Ólja Mescserszkaja halála pedig új ábránddal bűvölte el. Ezentúl Ólja Mescserszkaja volt gondolatainak és ér zéseinek állandó tárgya. Minden ünnepnap kiment a sírjához, órák hosszat, merőn nézte a tölgykeresztet, emlékezetébe idézte Ólja Mescserszkaja sápadt arcocskáját a koporsóban, a virágok között — meg azt, amit egyszer kihallgatott: Ólja Mescserszkaja egy ízben, a nagyszünetben, amikor a gimnáziumi kertben sétált, sebesen azt mesélte kedvenc barátnőjének, a kövérkés, magas Szubbotyinának: — Azt olvastam papa egyik könyvében — neki sok régi, mulatságos könyve van —, hogy mi minden kell a női szépséghez... Tudod, annyi minden volt abban összehordva, hogy mindet meg se lehet jegyezni: persze, hollófekete szempár —, bizony isten, így állt benne: hollófekete! éjsötét pillák, hamvasán csillogó, piros arc, karcsú derék, átlagosnál hosszabb kéz — érted: átlagosnál hosszabb! — kicsiny láb, mérsé- «, kelten telt kebel, szabályosan gömbölyö3" dő lábikra, kagylószínű térd. lejtős váll u — sok mindent szinte kívülről megta£ nultam, úgyhogy ez mind igaz! — de a £ legfontosabb, tudod, mi? — A könnyed 2 lélegzet! Az pedig nekem megvan — = hallgasd csak meg, amikor felsóhajtok g — ugye, könnyed? ~ S most ez a könnyed lélegzet szerte- w foszlott a világban, a felhős ég alatt, " a hideg tavaszi szélben. B. £ GELLERT GYÖRGY fordítása
