Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-23 / 30. szám
ÚJ szó A 13-AS SZÁMHOZ SZEGŐDÖTT A SZERENCSE Európa harmadik leghosszabb folyójának, a Déli- Urálból a Kaszpi-tengerbe igyekvő Urálnak innenső, Orenburg! partján három-négy srác számára a nap szenzációja az úttest néhány négyzetméterén szétszórt üvegtörmelék — csalhatatlan jele két gépkocsi iménti összekoccanásának. Számomra más: a túloldalon Ázsia. A túlsó part is az OSZSZSZK orenburgi területéhez tartozik, amely tulajdonképpen megfelelne a mi kerületünknek, ha ... Ha az arányok nem lennének összehasonlíthatatlanul mások. Ez a terület ugyanis alig valamivel kisebb Csehszlovákiánál. A csaknem félmillió lakost számláló városból autóbusz visz át a túlsó partra. Talán negyedóra sem telik el és kísérőnk megszólal: — Itt már a gázmező fölött járunk ... Szemünk egyelőre nem lát mást, csak a Kazahsztán felé kitárulkozó fátlan, füves pusztaságot, a jellegzetes orosz sztyeppét. Pedig a gyorsan forgó kerekek alatt, hozzávetőleg hússzor kilencven kilométeres területen, mérhetetlen kincs rejtőzik: a világ egyik legnagyobb földgáz-lelőhelye. Tulajdonképpen csak rejtőzött. A szovjet geológusok már a harmincas években tudtak róla. Feltárárint ezek a súlyos alkalmatosságok télen-nyáron így helyezhetőek át a legjobban. A felhúzott fúrófejnél a serény munka egy pillanatra sem szünetel. De elénk siet a „házigazda“, az itt dolgozó egyik kiváló kommunista munkabrigádnak zömök alkatú, napszítta, szélcserzette, markáns arcú, középkorú vezetője — Dimitrij G. Kubrak. Egy emberöltő óta dolgozik a szakmában, az olaj- és a gáziparban. S tizenhárom éve fúrómester. Nehezen bírható szóra, mint a munkásember általában. De azután megfelel minden kérdésre. — Az elsők között jöttem el ide. Szeretem ezt a munkát. Pedig nem könnyű. Nemcsak a téli 35—40 fokos fagyok és a szinte szüntelen szél, no meg aztán nyáron a hőség miatt. A gáz sem veszélytelen. Csínyján kell vele bánni. Magas nyomás alatt jön és nagyon agresszív. S ha nem tudjuk feltörését megfékezni, csaknem minden esetben lángra lobban. Soha nem felejtek el egy ilyen kitörést... Ennél a furatnál az 1300 méteres mélységnél tartott a négy műszakban dolgozó huszonnégy tagú brigád. Elmondották, hogy a gázréteg elérésére megszabott normájuk 53,5 nap, de bizonyára előbb érnek a célhoz. S akkor — a bekötést követően — naponta mintegy negyedmillió köbméterrel gyarapszik a kitermelt gáz mennyisége. — Azután továbbállunk — mondja a fúrómester mosolyogva. Pedig aligha lehet könnyű munka nyolctíz nap alatt szétszedni a negyvenegyméteres fúrótornyot és öt-hat traktor segítségével átvontatni a sztyeppe egy másik zugába, ahol minden kezdődik — ki tudja hányadszor — élőiről. A hőmérő higanyszála árnyékban a harminc fokot ostromolja. Jólesik — nekem is — a kenyérhéjból erjesztéssel készült barna színű, savanykás-édes- kés és főleg hűvös üdítő ital, a kvasz. No meg a búcsúzóul a kérdésemmel kicsiholt válasz: — A háború vége felé Bratislavában is jártam. Szép város ... Hátunk mögött lassan a látóhatár széle alá bukik a fúrótorony. Előttünk egyike annak a többnyire már kész tizenegy kis gázfinomítónak, amelynek mindegyikére csővezetékkel 25—35 termelő kút kötődik. Tulajdonképpen nem is olyan kicsinyek ezek a központi vezérlésű üzemek, amelyekben a beáramló gázról leválasztják a vizet és megszabadítják különféle szennyeződésektől. Egy-egynek teljesítménye ugyanis az évi 4 milliárd köbméter. (Az összehasonlítás kedvéért: hazánk az orenburgi gázmezőről évente 2,8 milliárd köbméter gázt kap majd.) Mégis, ezek csak törpék ahhoz a gázfeldolgozó vegyipari üzemhez képest, amelyet innét északra, a Szakmára folyón túl, Orenburgtól vagy harminc kilométerre, ismét a Szovjetunió európai részében keresünk fel. Sok mindenben, a többi között méreteiben hasonlít a bratislavai Slovnaft kőolajfinomítóhoz. Ez év végéig teljesen felépül, de eddigi üzemelése már megtérítette a jelentős beruházási költségeket. — Szükséges volt ez a létesítmény — tájékoztat V. G. Riapolov, a TRANSZGAZ igazgatóhelyettese. — Szükséges elsősorban azért, mivel az orenburgi földgáznak sok és nagy mennyiségű kísérőanyaga van. Dimitrij Grigorievics Kubrak fúrúmester: „Szeretem ezt a munkát. Pedig nem könnyű . . A 659. sz. fúrótoronynál egy pillanatig sem szünetel a munka amelyből például metán, propán, etán termelhető. Továbbá 4—5 százaléknyi kénhidrogént is tartalmaz és ennek köszönhetően már jelenleg, amikor a gyár még nem érte el teljes tervezett kapacitását — naponta kétezer tonna tiszta ként állítunk elő. Persze, ezek és a további kísérőanyagok megnehezítik a gáz fejtését és feldolgozását, viszont nyersanyagként nagyon értékesek. Arról nem is beszélve, hogy a földgáz csak az effajta vegyi kezelést, finomítást követően válik energetikai célokra felhasználhatőan transzportképessé... Elnézem a hatalmas, korszerű üzemet, amelynek panorámájában a huszadik századi technika szépségei is felfedezhetőek. S nem tekintek idegenkedve sem a gyáróriás kéményeire, sem az emlékbe kapott, Orenburg feliratú, sárga kénkorongra. Körös-körül ugyanis maga a zöld köntösével büszkélkedő természet igazolja az egyik üzemi szakember szavait: — Nagyon ügyelünk ám a környezetvédelemre s túlzás nélkül állíthatjuk — teljes sikerrel... GÁLY IVÁN KÖVETKEZIK: Mit is tanult meg Todor Todorov? 1978. VII. 23. sát azonban meggátolta a háború. Utána pedig más volt a tennivalók sorrendje. De 1966. november 6-án Orenburgtól negyven kilométerre az egyik próbafuratból, történetesen a 13. számúból, az ősrégi babonát haragosan cáfolón, bőszen bőgve, sivítva tört felszínre a földgáz szökő- kútja. — Ennek a gázmezőnek felmért készletei — halljuk a szakszerű magyarázatot — elérik az 1,8 billió köbmétert. Már másfél évvel ezelőtt számos szovjet város és iparüzem innét annyi földgázt kapott, ameny- nyi Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság össztermelése volt. Az idén a csaknem kétszáz működő kút 37 milliárd köbmétert szolgáltat és az évi fejtés jövőre eléri a tervezett szintet, a 45 milliárd köbmétert, ami megfelel a Szovjetunió jelenlegi másfél havi termelésének. Az utóbbi hetek bőséges esőitől ezúttal szokatlanul zöld színben pompázó síkságon, az ég kékjén fekete felkiáltójelekként elszórva, feltűnnek az első fúrótornyok. Az út mentén, jóval gazdagabban ugyan, de mégis szerényebben meghúzódva sorjáznak a föld alatti csővezetékre rákapcsolt, már termelő kutak. Ezekből „csapolják meg“, átlagosan 1300—1800 méteres mélységből, a fél kilométer vastagságú, több mint kétszáz atmoszféra nyomás alatt álló gázmezőt. A 659. számú fúrótoronynál állapodunk meg. Egyike annak a félszáz munkahelynek, ahol még nem jutottak el a gázrétegig. A torony körül példás rendben alkatrészek, gépek és néhány lakókocsi. Többnyire széles „szántalpakon“, mert a tapasztalat sze***• Kis gázfinomító a nagy sztyeppében (Jaroslav Winter, Mladá fronta felvételei)