Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-24 / 52. szám
•> A hadnagy és az öregség Amióta Columbo hadnagy időnként újra eljön közibénk, mintha fáradtabb, gyűröttebb volna, mint azelőtt. Rutinosan csetlik-botlik, szivarozik, felfedez, megtalál, jön rá a titok nyitjára, de mindezt olyan unottan teszi, mintha már nem szeretné annyira a mesterségét s nem kedvelne úgy bennünket, nézőket sem. Már ismerjük, megtanultuk a történetek csín- ját-bínját. Már tudjuk, hogy az inas goromba lesz, a házvezetőnő elutasító, a tettes először türelmes, aztán egyre türelmetlenebb, hogy Columbo kocsijából állandóan hiányzik néhány li tér benzin, hogy a kollégák nem respektálják hadnagyunk tudását, hogy a felesége vagy beteg vagy tévét néz, de semmi esetre sem jelenik meg a randevúkon és a képernyőn. Otthonosak vagyunk a nagyúri világ kastélyaiban, bungalóiban, bámuljuk a perzsákat, ólomkristályokat, festményeket és biztosak vagyunk benne, hogy tulajdonosuk mindezt ötven-hat- van perc alatt a szemünk láttára veszti el. A fordulatok immár alig fordulatok. Képzeletben akár előre is lapozhatnak a forgató- könyvben öt vagy tíz oldalt: a banánhéj ott hever, látjuk, csak várnunk kell, mikor csúszik el rajta a gyilkos. Columbo úgy tesz, mintha semmit sem tudna, de összeráncolt homloka mögött már ott motoszkál a gyanú. Es miközben mosolyog és balgaságokról csacsog, forró kávét kortyol és leönti az asztalterítőt, egy pillanatra sem vitás, hogy ő már sejti, tudja a megoldást, csak a formaság, no meg a rendező kedvéért udvariaskodik, s játssza a mit sem sejtő, hamis utakon járó ügyefogyottat. Már beidegződtek a mondatok: — Köszönöm, sokat segített... — Biztosak vagyunk benne, hogy mielőtt kimenne az ajtón, megtorpan, visszafordul, mond valami meghökkentőt, elgondolkoz- tatót, felkavarót. Nem vitás, hogy mindent kipróbál, mindent megtanul a fára mászástól a bikává dításig, egyet nem tud csak: célba lőni, de azt is azért nem, hogy a mellékcselekményt gazda gitsa. Talán ha egyszer nem sikerülne neki valamil Ha a gyilkos túljárna az eszén. Ha kivasalná a ballonkabátját, vagy elválna a feleségétől . . . De igy? Columbo itt van, várjuk jövetelét, körülbelül úgy, mint egy megszokott rokonét, akit szeretünk, de akinek a háta mögött sajnálkozva összemo- solygunk: bizony, kicsit megöregedett. (bende—rtv) Jelenet az Asztal tizennégy székkel című tévéfilmből (Václav Polák felvétele) „Apámról semmit sem tudok ... Evek óta nem láttam őt. Lehet, meglepődsz azon, amit mondok, de nem is hiányzik. Kiskoromban napirenden elvert. Kezdetben főzőkanállal, később bottal, nadrágszíjjal, mikor mi került a kezébe. Ütött, vágott, ahol csak ért. Anyám hiába kelt a védelmemre. Neki is pokol volt az élete apám mellett. Most már érted, miért kerültem ide... A fiú, aki beavatott legmélyebb titkaiba, gyermekotthon lakója. Amint mondta, mindene megvan, amire éppen szüksége van. Azaz mégsem. Mert a szülői szeretetet és a családias légkört semmivel sem lehet pótolni. Így aztán nem marad más hátra, mint gyermekvárosok alapítása, ahol a gyermekotthonok egykori lakói a felnőtt kor küszöbéig érzelmi és társadalmi gyökereket ereszthetnek. Az ötlet nem tőlem származik, szerencsére nem is új keletű. Az első gyermekvárost közel öt évvel ezelőtt létesítették a Trencín melletti Zlatovcéban. De milyen is volt itt az élet az első hetekben, hónapokban? Hogyan viselkedtek a gyerekek, akik közül néhányan sokkal több élettapasztalattal rendelkeztek, mint felnőtt társaik? És milyenek voltak a nevelőszülők? Hányán bánták meg közülük, hogy öt-hat gyereket magukhoz fogadtak? S mennyire váltak be a pedagógiai elvek és módszerek? Erről szól Andrej Lettrich tévéfilmje, az Asztal tizennégy székkel. A főszereplők tíz-tizenöt éves gyerekek, akik új helyen keresik életük elveszettnek hitt értelmét. Bár egyszer már csalódtak a maguk kis világában, az új családi fészekben azonban csakhamar rájönnek: gyermekkoruk most lesz igazán szép. Tamási Áron minden novellájában és regényében a székely ember gazdag fantáziáját szólaltatja meg. A Hullámzó vőlegény mindössze annyiban különbözik többi írásától, hogy főhősében nem mást, mint magát az írót ismerhetjük meg. Sokszínű egyéniségét, otthonos ízű huncutko- dó és kedves elmésségét. Bodrogi Antal, a játék hőse fazekas, aki műveli mesterségét, művészetet teremt és formálja önmaga világát. Az Énekes madárhoz, a Vitéz lélekhez, a Csalóka szivárványhoz és a Boldog nyárfalevélhez hasonlóan a Hullámzó vőlegény központ: alakja is válságban, már-már kelepcében van. Reménytelennek tűnő helyzetében egyszer csak megjelenik előtte a kísértő, hogy tévútra csábítsa. Bodrogi Antal azonban letépi magáról az alkalmazkodás nyűgeit, rájön, hogy kiárusította életét, tehetségét, művészetét. Tiszta jelleme, művészi öntudata, s nem utolsósorban az igazsághoz való szoros kötődése, valamint a szerelemhez való őszinte ragaszkodása segíti őt át a buktatókon. „Tudja milyen nagyon segített nekem? Amikor reám nézett tiszta szemekkel és azt mondta: — Egyszer még eljöhet a csoda... S azt is milyen angyali biztatással mondta, hogy kezdjem újra az életemet. Hát újra kezdtem! S maga most is itt van!... S itt is marad“ — mondja Bogyónak, a szerelmének. Bodrogi Antal mesés példázatának tévéfilmváltozatát készítette el a Magyar Televízióban Tompa Miklós, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet rektora, Tamási Áron írói világának egyik legjelesebb szakértője. Bodrogit, a fazekast az ugyancsak marosvásárhelyi Ferenczy István alakítja, Bogyót pedig Hűvösvölgyi Ildikó kelti életre. G. SZABÓ LÁSZLÓ A hullámzó vőlegény szerelmét Hűvösvölgyi Ildikó játssza (Kiss Júlia felvétele) Mi is hát mindaz, ami elektronikus technikával a képernyőn megjelenhet? A nemzetközi tanácskozás résztvevőinek vitáit hallgatva előbb-utóbb rájön az ember, e műfaj kedvelői, alkotói sem tudják igazán. Vizuális nyelvrendszer? Mondják egyesek az, csakhogy még nincsenek egységes szabályai. Egyáltalán semmiféle szabályai nincsenek. Művészi szimbólumtár a belső gondolati tartalmak kifejezésére? A fantázia megjelenítési eszköze, mint azt a nem zetközi tanácskozás címe is sugallta /Fantázia a televízióban!? Avagy egyszerűen csak egy új technikai lehetőség, a film fortélyos játékainak modernebb változata? Mindegyik felfogásnak vannak hívei is. ellenzői is. A tévéelektronika hívei, azok, akik elégedetlenek kísérletezési lehetőségeikkel, sok mindent tagadnak. Tagadják a verbális kultúra létjogosultságát a huszadik században, és egy új, vizuális kultúra egyeduralmáért szólnak. Elvetik az írásbeliséget, el a képzőművészetet. Tagadásuk a legkövetkezetesebben a filmmel és az esztétikával szemben mutatkozik meg. A filmművészetet és mindenfajta esztétikai tant, a művészetekre vonatkozó filozófiai megállapításokat oly módon tagadják meg, hogy nem vesznek tudomást róluk. Ha egyiküket-másikukat hallgatja az ember, vagy a kezdetleges fílmkísérle- tek láttán ámuldozik, lassan maga is elhiszi, filmtörténet, esztétikatörténet és filozófiatörténet, művészetfilozófia soha nem létezett. Mindezt itt és most találják ki — tévéelektronikául. Éppen most találják ki a mozgásfázisok ismétlésével, lassításával, gyorsításával játszadozó filmformát mondjuk Svédországban, most fedezik fel a camera obscurát, másutt most kísérleteznek a festett kulisszák előtti film- forgatással, a fotomontázs filmes hatásaival, méretekkel és mértékekkel játszadozó trükkökkel. Freud nem írt semmit az álomról és nem fogalmazta meg eddig senki a visszatükröződés elméletét. Meg fogják-e mindezt írni, fogalmazni ők valaha is? Ake Kimbré bemutatja például azt a fo- tomontázsát, amelynek felvételeit Velencében készítette, majd odahaza elektronikus vezérlőpultnál összefüggő filmmé fűzte. A sárgaborső-püréből előtűnő Velence után arról beszél, hogy minden hagyományos tévéközlés csupán a visszatükrözés -objektív formáira képes. A belső tartalmak, gondolatok szubjektív kivetítését egyedül a tévéelektronika kísérelheti meg. Mások a reprodukált valóság (hagyományos filmkészítési mód) és a módosított valóság (fantáziával megalkotott benső valóság) közti fokozati különbségekről szólnak, és felsorakoztatják ezeket a „bensőből“ fakadó valóságképeket: látványos, színes pacnik mozgását, vonalak táncát, színes felületek egymásba olvadását. Hámozza ki mindenki e rövid ideig kétségtelenül varázslatosnak tetsző tévéfantáziákból azt a gondolati tartalmat, amelyik számára a legkedvesebb... Elgondolkodtatóbb és a mai befogadói készségek számára élvezhetőbb elektronikus filmeket készítenek azok, akik nem a filmművészetet magát, nem az irodalmat, nem a képzőművészetet és a zenét, hanem csupán e művészetek jelenlegi szokásos televízióbeli megjelenési formáit tagadják meg, és a tévéelektronikát e művészetek modern megjelenítésére használják fel. Új művészetről beszélnek ők is, valójában azonban dramaturgiai eszköz, reprodukálási forma a kezükben a tévéelektronika. A svájci Sandro Bert ossa Dürrenmatt egyik rádiójátékát (A hasonmás] rádiójátéknak meghagyva alakítja tévéjátékká. A képernyő alsó és felső sarkában megjelenő képkockák bemutatták a hangok tulajdonosait. Gazdaságos, bár türelemmel nem sokáig elviselhető módi az övé: nem kellett rávennie a köztudottan különc szerzőt — Dürrenmattot — arra, hogy hangjátékból tévéforgatókönyvet írjon ... Georges Moore az NSZK-ban Shakespeare iz/ftar-jából készít tévéelektronikával filmet. Rendezői szándéka szerint az új technika arra jó, hogy a „légi szellem“, Ariel, a lehető leglégiesebben jelenjék meg, s hogy egy valódi sziget helyett néhány felnagyított fűcsomó és káka tövén fészkeljen Prospero leánykájával. A színházrendező Peter Zadek egyik legsikeresebb színházi rendezését, Sean O’Casey egyik drámáját színes'stúdióban videotechnikával veszi fel. Szemmel láthatóan színészeire ügyel inkább, mint az elektronikára, színházát menti, nem az tévéstílust. A televízió lehetősége a tévéelektronika — tartja Rajnai András. „A filmművészet megtalálta a maga lehetőségét, a montázst, de nem azért, mert a filmesek különleges személyiségek voltak, hanem mert a film lehetősége egyedül ez volt. A televízió sem lehet más, mint amilyenek a lehetőségei.“ Megváltja-e hát, önálló művészetté avatja-e a televíziót a tévéelektronika? — kérdezhetik, sokféle filmet látván, sokfajta felfogást hallván. Nem kevesebbet várnak ugyanis tőle mindazok, akik a televízió egyedüli és legfőbb megújítójának tekintik az új technikát. Töm Segeberget, a finn televízió munkatársát e végletes kérdésnél, meg annál a másik sarkalatos kérdésnél: új művészetet teremt-e, új nyelvet hív-e életre a régiek helyett az elektronika, közvetlenebb gond foglalkoztatja. Az, hogy mire fogják használni az új vizuális fantáziát. Arra-e, hogy új, érthetőbb nézőpontokat kapjon a közönség a valóságról, vagy arra-e, hogy a valóságot megmásítsák általa? Valódibb, közelibb gond csakugyan az övé. Azoknál a formai lehetőségeknél, amelyek a tévéelektronika szakembereit ma leginkább foglalkoztatják, ezerszerte fontosabb volna eltűnődni azon, milyen tartalmakat lehet kifejezni a meglelt, vagy majd ezután felfedezendő formákkal. LÖCSEY GABRIELLA 1978. XII. 24.
