Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-24 / 52. szám
K ezembe veszem a közel ötkilós kenyeret. Gömbölyű, vörös-barnás színű. Sajnálom megszegni. Babusgatom, simogatom előbb, félek nekiereszteni a kést: megbontani szimmetrikus, szabályos formáit. Több ez a kenyér számomra a mindennapi betevő falatnál, az életnél. Több, sokkal több. De nem ezért, mert szép ... Hanem, mert anyám sütötte, anyám kenyere. Péntek este van. Megfőtt a krumpli. Anyám a kötényével megfogja a gőzölgő fazék fülét, kiszalad vele az udvarra, leönti róla a vizet. Mire bejön, én már elővettem a nagytálat meg a krumplitö- rőt, vagy ahogy mi mondjuk: a krumplinyomót. Anyám leteszi az asztal mellé, a sámlira a fazekat, leemeli a fedelét. Krumpliért nyúl, hámozza. A krumpli még forró, gőzölög. Elég egy ujjal hozzáérni és érzem — még süt. De az ő keze valahogy nem érzi ezt, mert máris hámozza. Mintha kesztyű lenne a kezén, úgy dolgozik. Bambán és csodálattal figyelem mozdulatait. Hányszor csinálhatta már mindezt végig, hogy kérges keze ennyire megszokta a forró krumplit? ... Anyja, anyósa, nagyanyáim is így csinálták, tőlük látta, tőlük tanulta a gyors, fürge munkát, általában a falusi háziasszonyok mindegyike. Olyannyira elmerengek, hogy észre se veszem, a krumplinyomő már telistele, nyomhatom, törhetem a krumplit. — No, már elég bele, nyomd! — mondja halkan. Nekifeszülök, nyomom, töröm. A jó erős szerkentyűből vékony csíkokban hull ki a törött krumpli. (A napokban jártam a padláson. Ott láttam a pókhálókkal bevont, magas lábakon álló, derékig érő, fából készült hajdani krumplinyomót. Évtizedek óta nem használjuk. És mennyi minden kidobott holmi, hajdan nélkülözhetetlen használati eszköz van még a padláson, csak most látom. Rézmozsár, kendertiloló, rokka, szátva, guzsaly, köpülő... A por lepi mindet. Nem kell senkinek. Még azoknak sem, akik húsz, harminc évvel ezelőtt nem tudták volna nélkülük elképzelni az életüket. A paraszti világ régi kellékei felvándoroltak a padlásra. Kínos, keserves, gyötrelmes úton, de eltűnt a falusi ember életéből az évszázadokon keresztül kialakult életforma.) — Hozzuk már le egyszer a padlásról a régi krumplinyomót, hadd próbáljam kil — mondom krumplitörés közben. — Nem jó az már, fiam, minek hurcolkodnál vele! — mondja apám, aki épp most hozta be a teknőlábat meg a teknőt. Tudom, hogy igaza van, hallgatok rá, de azért én mégiscsak szeretnék azon a hajdani krumplinyomón egyszer krumplit törni. És talán még ők is. Hátha emlékeket; kedveseket, szépeket idéz föl bennük?! ... Vagy fordítva?! ... Keserveket, fájdalmakat?! ... Lehet, minden lehet, de hogy egyszer kipróbálom, az is biztos! Készek vagyunk a krumplival. Anyám kihozza a spájzből a kovászt. Egy darabka tésztát a kislá- basban, amit még a múlt heti tésztából tett el. A kovász fontos, elmaradhatatlan része a kenyérsütésnek. Következik a dagasztás. A teknőbe, amely fából készült és masszív teknőlábakon áll, belekerül a liszt, a krumpli, a kovász és a langyos víz. Mikor mindez együtt van, anyám nekivetkőzik. Tizenkét kiló lisztet készül bedagasztani. Jó háromnegyed óráig eltart a munka. A kenyérkészítés legkomolyabb, legigényesebb része. Leülök a konyha sarkába, onnan figyelem őt. Előbb a homloka kezd gyöngyözni, majd az arca is. Ügyet sem vet rá. Beletemetkezik a munkába és ilyenkor nem szólunk hozzá, csak nézzük, hogyan lesz a lisztből, krumpliból, kovászból szép, fehér tészta. Mióta eszemet tudom, minden péntek este ezt csinálja. Százszor, ezerszer is végignéztem már ezt a folyamatot, mégis újra érdekesnek, szépnek találom. Aztán, ha már nagyon megizzadt, odaszól valamelyikünknek: — Töröld már meg az arcomat! Soha nem tart egy percnyi pihenőt sem. Már csurom víz a vékony blúza is, de nem áll meg. — Miért sietsz, teljesen leizzadsz? — mondom neki néha. — Jaj, fiam, komótosan nem lehet dagasztani. Meg annál jobb a kenyér, minél többet izzadt a dagasztásnál a gazdasszony! Kezdődik a tévében a film. Apámmal bemegyünk a szobába. Anyám még javában dagaszt. Jó félóra múlva jön csak utánunk. — Miért süt kenyeret? — tettem föl egyszer a kérdést a pékségben várakozó asszonyoknak. — Megszokta az egész család, hegy ezt a kenyeret együk. Meg mit csinálnék péntek este? Nem tudnék én már meglenni anélkül — még ha nehezemre is esik —, hogy ne kovászosak, ne dagasszak. — És maga? — folytatom tovább a kérdezősködést. — Megsütöm a családnak szombaton a kenyeret és kitart egész héten. Nem kell az üzletbe futnom kenyérért, meg gyakran sort állni, hogy frisset kapjak. — Én meg azért sütője, mert az uram már úgy megszokta, hogy a bolti kenyeret meg sem eszi. A múltkor is, hogy elfogyott, kölcsön kellett kérnem a szomszédban. Gyurász Lajos pékmester öreg róka a szakmában. Nemrég még a közeli állami pékségben dolgozott, de már annak idején is megsütötte szombatonként a falu kenyerét. Hét végén háromszor rakja tele a kemencét — reggel, délben, délután. Főleg a falubeli asszonyok hordják neki a tésztát, de néhány élelmes háziasszony nem restelii elhozni a három, négy kilométerre levő községből sem a ke- nyérnekvalót. Gyurász Lajos érti a mesterségét. Legfontosabbnak tartja jól kifűteni a kemencét. A száraz fát egyenletesen szétrakja a kemencében, hogy aj! alja mindenütt egyforma forró legyen, a kenyér mindenütt egyenletesen megsüljön. Hatvanon túl jár már, fájós lábbal mászik be a kemencelyukba, ki tudja, meddig bírja még a munkát. A falu azt reméli, minél tovább. Mert ha ő munka- képtelenné válik, nincs, aki átvegye a munkát, megtanulja a pékmesterséget. Kihalófélben levő szakma az övé. Ha néhanapján elmegyek a kenyerekért a pékségbe, hosszan elnézem mozdulatait, arcát, figyelem szemvillanásait. Benyúl a hosszú nyelű lapáttal a kemencébe, a fából készült, vékonyka lapátfejet a kenyér alá tolja, kicsit megemeli, majd kihúzza a piros cipót. Az ajtóban megkeni a forró kenyeret vízzel, közben összevonja szemöldökét, hunyorít és egy nagyot szippant a frissen sült kenyér semmihez sem hasonlítható illatából. Aztán elmosolyodik és annak az asszonynak nyújtja a kenyeret, aki dagasztotta, idehozta a tésztát. Némelyik tetejére rá van ragasztva egy monogramos papírdarab, de a legtöbbjére nem kell az sem: a jó gazdasszony messziről fölismeri a saját készítményét, nem cseréli össze máséval. Szombat reggel van. Elaludtam, nyolc őrá is elmúlt már, mire kimegyek a konyhába. Anyám már hét óra előtt elvitte a kenyereket a pékhez. Most, hogy otthon vagyunk, hármat sütött. Egyébként csak kettőt szokott. Ha hét végére hazamegyünk, eggyel mindig többet süt, mert a legbecsesebb útravaló a kenyér. Meg aztán azért is dagaszt több tésztát, mert tudja, imádom a lángost. Azzal ébreszt mindig, hogy kész a lángos, mehetünk reggelizni. Kilenc óra. Ajánlkozom, hogy elmegyek a pékhez a kenyerekért. Anyám szabadkozik, ne menjek, nem ismerném meg, melyik a miénk, majd ö elhozza. Csak siessen, mondom neki, mert alig várom már, hogy a ra- gancsát letörhessem, megkóstoljam a langyos, friss kenyeret. Mikor hazaér, még melegek, szinte forrók a kenyerek. Épp rakjuk őket be a kamrába, amikor beszól az egyik szomszéd: — No, megsültek a kenyerek?! — Meg — mondja anyám örömmel —, szépek lettek. És örül, boldog, olyan, mint soha máskor. Vasárnap délután van. Lassan sze- delőzködünk, nemsokára indul a busz, amely visszavisz a fővárosba. Csomagolunk. Három táskánk van, a sok ruha meg az egyéb apróság alig fér bele. Anyám szinte könyörögve mondja: — Nem bánom, ha semmi mást nem is visztek, de legalább egy darab kenyeret tegyetek be! Igen, a kenyeret! Hogyne tennénk be, sőt, ha nem fér a táskába, egy darab papírba csomagolva a kezemben is elviszem. Hiszen neki is öröm meg nekünk is: megsült a kenyér, a jó, az ízes, az Illatos, az anyám kenyere. ZOLCZER JÁNOS (A szerző felvétele) NÉHÁNY SZÉP SZÓ, KID VÉS MOSOLY Nem ismertem ezt az idős asszonyt, eddig még sohasem találkoztunk. Most először. Mégis néhány szó után úgy tűnt, régi ismerősök vagyunk. Az alacsony termetű asszony kezében teli bevásárlótáskával érkezett az Állami Takarékpénztár kassai I Kosice j Jesenná utcai fiókjába. Illedelmesen be akart állni a sorba. — Tessék csak előrejönni — szólt rá az egyik tisztviselőnő. Természetesen a korábban érkezők közül senki sem emelt ez ellen kifogást. Amikor a nehéz táskával elhaladt a sorban állók mellett, halkan mondotta: — Köszönöm, kedveseim ... Így került elém a nénike. Hálás tekintetet vetett rám, mikor a nehéz táskát kivettem kezéből és a pult mellé tettem. — Legyen szíves, töltse ki a nyomtatványt, itt a betétkönyvem, kiveszek ötszáz koronát — szólt a tisztviselőnőhöz, aki készségesen eleget tett kérésének. A nénike szemüveg nélkül irta alá a nevét: Segeöová Paulina. Visszaadta az átvételi elismervényt, s még mielőtt kézbe vette volna a betétkönyvet s benne az öt százast, kedvesen megszólalt: — Van nekem pénzem, spórolok minden hónapban pár koronát a nyugdíjamból. Néha ki is veszek, mint most. Meg akarom lepni az egyik dédunokámat, Gyurkát. Elsős gimnazista. Születésnapja lesz. — Hány éves a néni? — érdeklődtem. — Mit gondol? — kérdezett vissza és kutató szemekkel nézett rám. — Szerintem hatvan és hatvanöt között. Paulina néni jóízűen felkacagott, majd n&gszólalt. — Tudja mit, nekem már olyan unokáim vannak, mint ez a kedves tisztive- selőnő — mutatott a pult mögé. — Karácsonykor leszek hetvenöt éves. Láttam, másokat is meghökkentett ez a közlés, mert nem látszott ilyen idősnek. Nem is haragudott senki azért, hogy miatta néhány percre leállt a munka. A mögöttem álló fiatal férfi törte meg a csendet. — Hány unokája van a néninek? — Tizenkét unokám, nyolc dédunokám és öt ükunokám is — válaszolta örömtől sugárzó arccal. — Egytől egyik aranyosak, érdemes számukra spórolni. Meg dolgozni is — teszi hozzá büszkélkedve. Meg sem várja a további kérdést, így folytatja. — Igen, én még dolgozom, kedves munkaköröm van. Mi mást is tehetne egy ilyen magamfajta öreg asz- szony? Bevásárolok, főzök, gondják viselem a gyerekeknek a lányomnál, aki munkaviszonyban van. Látja, tele a szatyrom. Van benne sertéshús, abból töltött káposzta lesz, két csirke, az egyikből leves készül, a másikból paprikást csinálok. No meg vajat, tejet, mézet is vettem. A Pistike különösen szereti. Paulina néni körülnézett, láttam, örült annak, hogy mindezt elmondhatta. A betétkönyvet és a pénzt biztonságos helyre téve búcsúzott. Még mielőtt elindult, a sorban álló egyik idősebb férfi megkérdezte. — Asszonyom, árulja már el, a megspórolt pénzéből mennyit költ önmagára? — Amire nincs szükségem, azt ide hozom a takarékba — hangzott Paulina néni válasza. — Az így megtakarított pénzecskéből veszek néha ezt-azt a gyermekeimnek, az unokáknak. Számomra az a legnagyobb boldogság, ha nekik örömet szerezhetek. És mi kell már nekem? Néhány szép sző, kedves mosoly. Egy göndör hajú, piros arcú kisfiú lihegve nyitott be az ajtón, s még a köszönésről is megfeledkezve rohant Paulina nénihez. Megfogta a kezét. — Nagymami, csakhogy megtaláltalak! — mondta. — Elmaradt két óránk a suliban. Kerestelek az üzletekben. Még jó, hogy Sanyi bácsi, a hentes megmondta, hová készültél tőle távozóban. A kisfiú átölelte Paulina néni törékeny testét, kezébe kapta a bevásárlótáskát és rámosolygott. — Mehetünk, nagymami? KULIK GELLÉRT □ ÚJSZÚ Ml f l KENYER
