Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-24 / 52. szám
lesen, csak egy hete hullott le, s addigra a munka dandárját elvégeztük. Ma már a trencíni Zelovoc elviszi a szerződésileg lekötött mennyiség nagyobb hányadát, kétezer darabot. A havazásig viszonylag szép, száraz időjárás volt a hegyekben. Csak most, a munka vegére kutyult el. De más esztendőkben „kemény fába vágják fejszéjüket“ a nők. — Nők? — csodálkozom, immár a hólepte jeges úton, az öt közül az egyik kitermelőhely, a négy kilométernyire fekvő Strych felé kapaszkodó AVIA-30 vezetőfülkéjében. A volánt biztos kézzel, nyugodtan' forgató Gustáv Gilian szólal meg, aki járatos ezekben a dolgokban, hisz jövőre lesz 30 éve, hogy az erdőgazdaságban dolgozik: — Ezt a munkát kizárólag nők végzik. És nagyon jól... — A kíséretembe szegődött Styriak pedig hozzáteszi: — Nemcsak itt, hanem minden erdőgazdaságunkban. A kitermeléstől az elszállításig. Évről évre, márciustól december derekáig mintegy 35 nő vállal nálunk munkát. Facsemeték ültetését, erdögondo- zást, ritkítást és — ezt is. Hátunk mögött elmarad a Túróc patak és mellette a mintegy hatszáz lelket számláló, hat évszázadra emlékező Karácsony előestéje. Ünnepi köntösbe öltöztetett erdei- vagy lucfenyő. Rajta szaloncukor, csokoládéfigurák, ezüst papirosban dió, csillogó díszek. Viaszgyertyák sápadt lángnyelvei vagy a szivárvány színeiben szikrázó kis villanyégők és csillagszórők tűzijátéka varázsolja sejtelmessé a szoba félhomályát. Az üde zöld fa legterebélyesebb alsó ágainak tűlevelei alól kikandikálnak az ajándékok. Hol több, hol kevesebb. A fa előtt a szűk családi kör, de néhol rokonok, jó barátok is. És sok helyt gyerekek. Szemükben vidám táncot járnak a viliódzó fények, arcukon várakozás. Mit is nézzenek? A sok-sok tűzvirágot, a csábító cukorkát, a még titkokat rejtő ajándékcsomagokat, vagy a közeli és messzi erdő áldozatos üzenetét — a fenyőfát? Karácsony jelképe előtt ki gondolna arra, hogy hagyományos ünnepének hátterében egymást követik a tartalmukban ellentétes szokások. Az ókori pogány népek még a téli napfordulót, napisten születését tisztelték benne, majd hosszú századokra keresztény vallási ünnep lett. S nálunk ma mind több családban a békét és a szeretetet szimbolizálja a fenyőfa ünnepe. Hangulatában vonzó, tartalmában nemes, és az élet zajlásában, rohanó ütemében megpihentető szép ünnep. December elején járunk. — Ez, ha nem is a legnehezebb, de feltétlenül a legkevésbé kedvelt munka ötezer hektáros erdőgazdaságunkban — kicsit hangulatlohasztóan vezet be a témába Alfréd Zabka erdőmérnök, a martini járás turceki erdészeti igazgatóságának Vezetője. — Az idén négyezer lucfenyőt kellett erre a célra kivágnunk. A mennyiség elenyésző. Évi teljesítményük nem kevesebb mint 30—40 ezer erdei köbméter fa. Egyötöde lomblevelű, főleg bükk, a többi pedig tűlevelű, 80—120 éves óriás. A rendelkezésre álló technikai eszközök ellenére a fakitermelés ma is egyike a legnehezebb munkáknak. Itt például 600—1200 méteres tengerszint feletti magasságban, meredek hegyoldalakon dolgoznak az emberek. S akkor sincs szünet, amikor — az erdőigazgatóság naplójából olvasom ki — 130—150 centiméteres hó borítja a terepet. Ilyenkor a fa megközelítésénél a lovakat már nem vehetik igénybe, s legfeljebb TDT típusú, 55 lóerős szovjet traktor birkózhat meg a munka nehezével. — Akkor miért éppen azoknak a két- két és fél méteres kis lucfenyőknek kitermelésétől idegenkednek annyira? — teszem fel a kérdést, miután a melegen duruzsoló kályha mellett kissé ridegen hatott Cyril Styriak erdésztechnikus szava: — A legjobb az lenne, ha az emberek áttérnének a műfenyők vásárlására ... — Tudja — így a válasz — ez idén különösképpen nem is panaszkodhattunk, hiszen a hó, ezen a tájon kivéteHorny Turőek, amely a körmöci hegyek északi lejtőin úgy bújik meg egy festői szépségű völgyben, mint riadt kisded édesanyja féltve óvó karjaiban. Keskeny, kanyargó erdei utakon zihál a nehéz terephez szokott gépkocsi motorja. Útelágazásnál állunk meg. Itt dolgozik az egyik, héttagú női csoport. Az út szélén egymáshoz illesztett, 3—5 darabonként zsineggel átkötött vagy száz lucfenyő mellett várják a trenőínlek teherautóit. Szikrázó napsütésben türelmetlenül topognak, szerszámaikat rendezik a húsz-huszonöt centiméteres porhóban. Vastagon öltözöttek, többnyire amolyan vízhatlan kezeslábasban vagy viharkabátban és arcukat pirosra csípte a fagy. A legfialabb a 39 éves Alibeta Raöková. A legidősebb pedig a háttérben meghúzódó, kis termetű, 54 éves Mária Rusnáková. Ö a legszótla- nabb is, pedig bizonyára sokat mondhatna erről és más munkáról, hiszen negyven éve annak, hogy még gyermekfejjel az erdőben kezdett dolgozni. Helyette — várakozás közben — a többiek, Anna Vejrostová, Jolana Iva- niőová, Anna Hajabaőová és a csoport vezetője, Júlia Medoedová veszik át egymástól a szót: — Ilyenkor még sötétben autóval hoznak bennünket, ha járható az út, néha pedig gyalog jövünk és már sötétben Igyekszünk hazafelé. A munkaidő 7-től 15.40-ig tart. (Arra gondolok, hogy ezen a napon reggel hétkor a hőmérő higanyszála tizenöt fokot mutatott a fagypont alatt)... Az ilyen száraz fagy jobb az esőnél vagy a havas esőnél, amikor fentről, még a fák sűrűjében járva is, bőrig ázunk... Mi úgy vagyunk, hogy készételt hozunk magunkkal és azt felmelegítjük amolyan kalyibában, amilyet odébb láthat... Bizony nem ritkaság, hogy 200—300 méter távolságról kell egy kupacra hordanunk a ki- baltázott fácskákat. Ez sem könnyű dolog, no meg az időt is emészti s mi akkordban dolgozunk... Hogy mi minden tartozik a teendőink közé? Hát először is az erdész által megjelölt, vagy inkább az utasításai szerint általunk kiszemelt fákat — fránya dolog, ha hó lepi őket — kivágjuk. Azután a kijelölt helyre hordjuk. A tövüket egyenesre és előírt hosszra vágjuk kisfűrésszel, majd a fácskákat szétválasztjuk két minőségi osztályba, 3—5 darabonként összekötjük, papírcímkékkel látjuk el és glédába rakjuk. Na meg az autókra is feladogatjuk... Hogy mi a norma? Nem tudjuk, ki állapította meg, de jól tette volna, ha annak előtte legalább egy napig ezt a munkát végezte volna... A norma szerint ugyanis egy embernek naponta száz ilyen fácskával kellene elkészülnie ... Ez talán csak ott lehetséges, ahol nagyobb területen egyszerre kivágják az erre a célra alkalmas ösz- szes egykorú lucfenyőt. De az itteni körülmények között ezt a normát teljesíteni lehetetlen...' Pedig igyekszünk, nem mindegy, mennyi lesz a kereset... Havonta úgy 1300—1400 tisztára jövünk ki... Kevés, nagyon kevés ez, bizony, de itt tart bennünket a megszokás, s kell a pénzmag is. Meg aztán a környéken nem nagyon válogathatunk a munkalehetőségekben ... Előnye ennek a munkának csak egy van. Hogy így közvetlenül a falu határában dolgozhatunk. S az sem mindegy, hogy versenyben állunk a szocialista munkabrigád címért. Már régen eltűntek a kanyarban a fákkal felpúpozott teherautók és az AVIÄ-val a Kaltwasserre, egy további munkahelyre, igyekvő asszonyok is. A falu felé taposom kísérőmmel szótlanul a csikorogva feljajduló havat. Jólesik az egyórás út a metszőén friss levegőn, a fenséges téli erdő csodálatos beszédes csöndjében. Nem ártana — így töprengek —, ha karácsony előestéjén, ezen a kicsit talán idillikus ünnepen, ott a fenyőfa tövében, 'csak egy villanásnyira gondolnánk arra is: életünk minden értékének — a szeretet és béke ünnepén csillogóan tiszta örömünknek is — aranyfedezete a néha szürke és sokszor fárasztóan nehéz, de mindig becsülettel végzett munka. Erdőben és mindenütt másutt... GALY IVAN MESTERSÉG - MŰVÉSZI FOKON — Megyek az utcán, látok egy érdekes, ízléses, kovácsolt vaskerítést, legközelebb felhasználom a mintáját díszítésként. Nem lenne egyszerű barkochbázva megfejteni, milyen mesterséget űz az, aki ezt elmondta. A művész kérdésére ugyanis nemmel kellene felelnem. Az igazság mégsem fedi a valóságot. Mert Bolgár Alica ugyan nem művész, de a cukrászmesterséget művészi fokon érti. Ez nemcsak az én véleményem, hanem elsősorban azé a bíráló bizottságé, amely Alica munkájáról, ügyességéről, a Gastroprag ’78 nemzetközi gasztronómiai versenyen véleményt mondott, s véleményét két arany-, egy ezüst- és egy bronzéremmel hitelesítette. Számomra a cukrászokat (talán még a mesék hatására alakult ki bennem) fehér kuktasapkás, zömök bácsi képe testesíti meg. A komáromi (Komár- no) Jednota gútai (Kolárovo), cukrásztermékeket gyártó részlegének irodájában egy csinos, mosolygós szemű, barna fiatalasszony fogad, akinek alakjára az „édes mesterség“ nem ragasztott fölösleges kilókat. Innen, ebből a kis üzemrészlegből indult Bolgár Alica tele szorongással és izgalommal a nagy erőpróbára, s ide tért vissza folytatni a munkával teli hétköznapokat. (Gondolatban 24 munkatársa — bronz fokozatú szocialista munkabrigádja — is vele volt a prágai Kongresszusi Palotában, s közben, mint mindig, ha valaki hiányzik, az ő munkarészét közösen végezték. Szükség is van az összefogásukra, csak így győzik a rengeteg teendőt. De ha kétszer ennyit győznének is, kevés lenne, 32-féle süteményük ugyanis egyre több megrendelőt vonz.) — Amikor a pályaválasztás előtt álltam s édesanyám naponta unszolt, hogy döntsék végre, mi akarok lenni, csakhogy nyugtom legyen, azt mondtam, varrónő — meséli. — Szerencsére — mert varrni soha nem szerettem — abban az évben varrónőtanulónak senkit nem vettek fel. így aztán édesanyám ötletére cukrász-szakiskolába jelentkeztem. Nem gondolkodtam azon, jól döntök-e vagy sem, a szakmámat menet közben szerettem meg. A menet közbenből tizenkét év a gútai üzemrészleghez fűzi, s a szakmaszeretetének bizonyitéka, hogy szabad idejében is a cukrászat foglalkoztatja. — finden mesterember kombinál, a legtökéletesebb munkára törekszik. Nem kivétel az alól a cukrász sem. Az édességnek nemcsak ízletesnek, hanem gusztusosnak is kell lennie. Mert a szájnak is az ízlik legjobban, ami a szemet is hizlalja. Két évvel ezelőtt, amikor felettesei közölték vele, hogy benevezték a cukrászok versenyének járási fordulójába, az volt az első gondolata, legalább tanulhat valami újat, tapasztalatokat szerezhet. Tapasztalatából és tudásából a járási után a kerületi, sőt a szlovákiai fordulóra Is bőven futotta. S a győzelem a Gastroprag ’78 verseny csehszlovák csapatának tagjává tette. — Mit kereshetek én azok között, akik ezt megelőzően már számos nemzetközi versenyen vettek részt, sőt előkelő helyezéseket is elértek, gondoltam, de azért éjszakákon át bújtam a szakkönyveket, recepteket, méricskéltem, számoltam. Nappal pedig gyakorolt — a munkában. Mert mint elmondta, a versenyen is csak úgy csinált mindent, ahogyan a munkahelyén szokta. Az ügyességi versenyen elért eredménye s az érte járó aranyérem arról árulkodik, hogy illik rá az „ég a keze alatt a munka“ szólás: négy és fél perc alatt (13 perc volt a kiszabott versenyidő) krémet ízesíteni, megtölteni, díszíteni és föltálalni egy tortát, csakugyan boszorkányos ügyesség. — Csak gyakorlat kell hozzá — szerénykedik. — Azt pedig módomban állt megszerezni. Egy-egy hét végén 600—700 tortarendelést is kapunk, ünnepek előtt ennél is többet. Ha mindenkinek eleget akarunk tenni, akkor meg kell fogni a dolog végét. (A gútai kollektíva pedig egyetlen megrendelést sem szeret visszautasítani. így aztán az évek során nem a legideálisabb munkakörülmények között, megkétszerezték a termelést.) Persze, nem mindent lehet ilyen gyorsan megcsinálni — elkápráztatva vele a közönséget és a bíráló bizottságot. A versenyre készített, cukrászművészetét igazoló alkotásain hetekig dolgozott. A marcipánból készült ékszerdobozt (ezért kapta az ezüstérmet) s az asztalok díszítésére szánt miniatűr marcipánkaktuszokat — aki nem tudja, hogy édesség — gyöngynek, porcelánnak és élő növénynek nézné. A négy érem és a Prágában is megcsodált cukrászművek most a háromszobás gútai lakás vitrinjét díszítik. Legnagyobb csodálójuk a 15 éves Feri és a 12 éves kis Alica, s ők a legbüszkébbek arra, hogy édesanyjuk szorgalma dicsőséget szerzett nemcsak a komáromi (ednotának, hanem hazánknak is. flúriAn marta OJ 03 ‘M ► » «M X TI !a (Q CQ H 3 US II B 43 « w CM U a M o 00 MO B* 3 (8 * s. *5* »4 o JS (9 fa U a a a X EM VIIÉli TER pillh ÜNNEPIN
