Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-17 / 51. szám
ÚJ szó Á* 1 978. XII. 17. D Árvíz Vietnamban M ég fel sem szálltunk a Prágából Moszkvába induló repülőgépre, s máris elkezdődött ismerkedésünk a vietnamiakkal. Ez könnyen ment, hiszen a véglegesen hazatérő „öregdiákok“ némelyike a tudományos fokozat eléréséig több mint 10 évet töltött fővárosunkban, s született prágaiként beszéli a cseh nyelvet. Ennyi idő után, persze, a búcsúzás sem könnyű, de az ismerősökkel, barátokkal való kézfogás nehéz perceit gyorsan felváltja a hazatérés tudatának leírhatatlan öröme. Amikor néhány órával később a moszkvai Seremetyevói repülőtéren helyet foglaltunk az Iljusin 82-es fedélzetén, nem messze tőlünk egy nagyobb létszámú, vidám társaság telépedett le. A vietnami ifjúsági labdarúgó-válogatott tagjai szintén nagy örömmel igyekeztek hazafelé, hiszen a baráti országok ifjúsági válogatottjainak az NDK-ban megrendezett találkozóján — Kubát és Észak-Koreát megelőzve — a nyolcadik helyen végeztek. Ogy vettük észre, hogy ez náluk nagy sikernek számít. A csapat orvosa jól beszól oroszul, elmondta, hogy Vietnamban rohamosan növekszik a labdarúgás népszerűsége. Erről egyébként a továbbiak folyamán magunk is meggyőződhettünk, tapasztalván, hogy még a legfélreesőbb falvak gyermekei is szorgalmasan rúgják a bőrt. Persze, csak a tanítás után, s nem is rosszul! Az is lehet, hogy éppen közülük kerül ki a nyolcvanhatos világbajnokság gólkirálya. A több mint tizenkét órás utazás alatt beszélgetéssel, olvasgatással és szundikálással gyorsan eltelik az idő. Ezalatt az Aeroflot légikisasszonyai kétszer szolgálnak fel kiadós meleg ételt, melynek szertartásszerű elfogyasztása feloldja az utazás nyomasztó egyhangúságát. Az időzóna-különbségek zűrzavarában nehéz lenne megállapítani, hogy ebéd-e az, vagy pedig vacsora, amit éppen fogyasztunk. Ez egyébként nyolcezer méter magasságban, óránként kilencszáz kilométert haladva teljesen mindegy. A lényeg az, hogy a megrövidült éjszakát átutazva, s a bombayi repülőtéren töltött félórás hajnali pihenő után a felkelő Nap ismét tündöklő fénnyel köszöntötte felhők felett úszó Iljusinunkat, s nemsokára elhangzottak a várva várt szavak: „Kérjük utasainkat, fejezzék be a dohányzást, csatolják fel az öveket, néhány perc múlva leszállunk Hanoiban.“ A repülőgép szárnyáról ismét eltűnt a napsugarak ezüstös csillogása. A nehéz gépmadár meg-megrázkódott a földet rejtő felhők sűrű ködfüggönyében, de az utolsó rázkódás már biztonságot jelentett: földet értünk, gurulnak a kerekek! Ebben a pillanatban a vietnami fiatalok felugrottak a helyükről, tapsoltak, s. hatalmas hurrával köszöntötték a hazai földet. Ekkor döbbentem rá igazán, mit is jelent a vietnamiaknak az otthon, a haza. Ez a kirobbanó öröm is elősegítette, hogy vietnami tartózkodásunk alatt mindent megértsek, a felmerülő kérdésekre választ találjak. Többek között arra is, honnan merítette ez a nép azt a hatalmas erőt és akaratot, amellyel képes volt ellentállni a francia, majd pedig az amerikai betolakodók legyőzhetetlennek vélt katonai gépezetének, s csaknem harminc év nehéz megpróbáltatásai után kivívni a végső győzelmet. De vajon milyen is ez a haza a repülőgép kerek ablakából nézve? A lábam még nem érintette Vietnam földjét, de már itt van körülöttem, betelhetek a látvánnyal. A valóság azonban kissé különbözik az elképzeléstől. Napfényes pálmaligetek helyett nyirkos pusztaságot és hatalmas víztócsákat, trópusi kék ég helyett fenyegetően tornyosuló viharfelhőket látok. Már otthon is voltak értesüléseink a vietnami árvizekről, s most itt állunk, szemtől szemben az elemekkel. Eleinte nagyon vészesnek tűnt a helyzet, később azonban megnyugodtunk, látván, hogy a mocsárnak vélt pusztaság nem egyéb az ápolt rizsföldek végtelenbe nyúló tengerénél, csak éppen több rajta a víz a kelleténél. A repülőgép közelében kisautóbuszok vártak az utasokra, azokon jutottunk el az ideiglenes, földszintes, de azért tágas váróterembe. Van a közelben egy régi, emeletes épület is, tetejét azonban elvitte a légnyomás, egyik szárnya pedig teljesen romokban hever. Az amerikai bombázások nyomai még nem tűntek el. Friss sebek ezek, s az ország jelenlegi gondjai mellett csak lassan, nehezen gyógyulnak. A könnyű egyenruhát, trópusi sisakot viselő katonák, vámtisztek előzékenyen igazítják el a külföldieket. Szükség is van a gyors ügyintézésre, mert öltönyeinkben, s a váltunkra terített felöltők súlya alatt alig jutunk lélegzethez. Itt még októberben is oly nagy a hőség, s a levegő olyan fojtőn páradús, mint egy túlfűtött, frissen öntözött üvegházban. Vietnami kísérőink, Minh és Binh már vártak, s betessékeltek az egyik kisautóbuszba. Megkönnyebbülten dobtuk le magunkról a fölöslegessé vált ruhadarabokat, s három héten át csak rövid ujjú inget, trikót viseltünk. A repülőtér mintegy negyven kilométerre van Hanoitól. Ezt egy cseppet sem bántuk, inkább örültünk neki, hiszen így mindjárt az első percekben alkalmunk nyílt megismerkedni a vietnami tájjal. Persze azzal is tisztában voltunk, hogy amit látunk, az nem az igazi, hanem az árvíz sújtotta Vietnam. Amerre elhaladtunk, az útszéli árkok színültig voltak vízzel, s a mélyebben fekvő helyeken az úttest is víz alá került. A településeket védő töltésekre az emberek százai hordták a rőzsét, az agyagot. Az elárasztott magános házak lakói már a városba költöztek, a főiskolai diákotthonokban találtak ideiglenes menedéket. A víz azonban nem sodor, csak a szintje emelkedik kérlelhetetlenül. A víz alá került bambuszházak, gazdasági épületek nem omlanak össze, ha kiszáradnak, újból beköltözhetők. Amilyen váratlanul jön az áradat, éppolyan gyorsan el is vonul. A magasabban fekvő lakóházakat néhol csak derékig érő vízben lehet megközelíteni. A vietnamiak az évszázadok során már hozzászoktak az ilyen jellegű áradásokhoz. Az idei az erősebb, tetemesebb károkat okozó árvizek közé tartozik. Amint kísérőink mondják, egész éjjel esett az eső, most is lóg a lába. Civilek és katonák színes ige- litköpenyekben irányítják a víz áramlását a rizstáblák bonyolult gát- és zsiliprendszerében. A gyerekek, a kis bivalypásztorok talán még élvezik is ezt a fürdési lehetőséget, ök egyébként halakra, rákokra, csigákra és egyéb ínyencségekre vadászva máskor is gyakran lubickolnak a rizsföldeket övező vizes árkokban, tavacskákban. Ezekben az apró tavakban, ahonnan a hajdani ősök a téglaége téshez és a rizsföldek gátmezsgyéihez szükséges agyagot termelték ki, buja vízi növényzet is fejlődik, ezt többnyire a sertésekkel etetik fel. Mindez lehetővé teszi, hogy ha akadozik is még — a háborús pusztítások következtében — a lakosság élei miszer-ellátása, azért mindig jusson étel az asztalra. A hangulatos, uborkával befuttatott útszéli teázók asztaláról szintén nem hiányzik az ízletes grape-fruit, a banán és az elmaradhatatlan rizslángos, amit parázs fölött forgatva helyben sütnek, s fűszerezve, melegen fogyasztják. Az asztalon örökmécses lángja pislog, hogy az alkalmi vendég bármikor rágyújthasson. Ez a lángocska azonban a vietnami vendégszeretet, a barátság és az össze tartozás jelképe is lehetne, hiszen szürkületkor mellette jönnek össze' a szomszédok, itt pihennek meg ec kerékpáron hazafelé igyekvő bejáró munkások, az emberek itt adják át egymásnak a legfrissebb híreket, itt beszélik meg közös problémáikat és a világ dolgait. Szeszes ital azonban nincs a teázóban. Nem is igényli senki. Ezekben a napokban azonban többnyire árván ég a lámpa, nem nyúlnak az asztalra készített banánhoz, rizses süteményhez. 'Vendég ugyan hogy is jönne, amikor a gátakon van szükség minden épkézláb emberre. A későbbiek folyamán magunk is tapasztalhattuk a Vörös-folyó környékét és deltáját sújtó árvíz néhány sajátosságát. Bár Vietnam éghajlata elég rendszertelen, gyakran fordulnak elő szélsőségesen csapadékos, máskor pedig száraz, aszályos évek, mégis van bizonyos rendszeresség a csapadékos és a száraz évszakok váltakozásában. Észak-Vietnamban szeptemberben kezdődnek az esőzések, amikor az óceán felől érkező páradús légtömegek a helyenként 3000 méter magas Hoang Lien Son hegyvonulat lábánál a magasba emelkednek. Ez mindent elsöprő felhőszakadásokat okoz, hegyoldalak omlanak a közutakra, hidakat sodor el a víz, s amíg mindezt helyre nem állítják, teljesen megbénul a közlekedés. Az esőzések felduzzasztják a folyókat, s az egész éven át áztatott rizsföldek képtelenek befogadni a csapadékot. A víztömeget csak a Vörös-folyő szállíthatná el, amely viszont éppen tetőzik, s a hegyekből kimosott vasérces, bauxitos hordaléktól valóban téglavörös színű. Az árvízvédelem problémáját csak a hegyekben, hatalmas víztárolók építésével lehetne megoldani. Ez nemcsak árvizektől mentesítené a környéket, hanem az aszályos időszakokra is tartalékolná a rizsföldeken valóban életet jelentő vizet. Az eddig épített kisebb víztárolók csak helyi jelentőségűek, de Hoa Binh mellett épül már egy hatalmas vízi erőmű, melynek az árvízvédelemben és a hegyvidék iparosításában egyaránt óriási lesz a jelentősége. A Vörös-folyót akár tengernek is nevezhetnénk ezekben a napokban. A folyó szélén a vízből kiálló futballka- puk azonban elárulják, hogy ez itt csak árterület, a valódi meder beljebb fekszik. Amikor három hét után ugyanezen az úton visz- szafelé mentünk, a folyó már engedelmesen visszahúzódott medrébe, a pályán gyerekek szaladgáltak, az árterület többi részét pedig gondosan felszántották, s már veteményeztek is bele, ültették a palántákat. Vietnamban az október az iga?i tavasz, mikor a szeptemberi esőzések után minden újjáéled. Ilyenkor vetik a borsót, a babot, ültetik a káposztái, mert az enyhébb „téli“ évszak ezeknek kedvez. A vetésforgó itt egész évben forog, nincs téli pihenés. Találóan nevezte el Li Bon az első évezred közepén alapított királyságát Van Xuannak, vagyis az örök tavasz országának, amely a mai Vietnam északi részén terült el, s Hanoi helyén volt a fővárosa. MAKRAI MIKLÓS Következik: A főváros és lakói A bivalypásztorkodás a gyerekek kedvelt szórakozása Hanoi belvárosában reggeltől estig nagy a forgalom (A szerző felvételei) 4 v * Víz alá került gazdasági épületek egy szövetkezetben
