Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-17 / 51. szám
* fr élet cselekvő megismerésének fegyvere, a mi kereséseink tájolója is. Sztanyisz- lavszkij törvényeit számos nagy művész igazolta és gazdagította, például Vah tangov, Mejerhold, Tairov és Popov. Sokáig éppen azért nem tudtuk elsajátítani Brecht dramaturgiáját, mert annak az előítéletnek a rabságába estünk, amely szerint a mi iskolánk ősz fzeegyeztethetetlen az ő esztétikájával Egyike volt ez azon alkalmaknak, amikor kétségünk támadt a „rendszer“ törvényeinek általános érvényességét il'C: tőén. Amikor aztán kiderült, hogy Brecht esztétikájában sem lehet sikereket elérni eleven élet és emberi szellem híján, a színház emlékezetes győzelmeket aratott. Ne higgyük azt, hogy Brecht meg szereplés közben körülvegyük magun kát a kínálkozó körülményekkel, s oly annyira együtt éljünk velük, hogy már ne is tudjuk, hol vagyok és hol a sze rep. Ez az igazi, ez a beleélés,“ A mű vészetben nincs egységes kulcs az era béri lélek fe!nyit4sához. Az egyik drá ma világa nem hasonlít a másikéra. A szerző látásmódja, Sztanyiszlavszkij meghatározásával élve az érzelmek tér mészete, megköveteli, hogy mindig a magunk módján válasszunk a körűimé nyék között, és minden alkalommal új ra rátaláljunk a bennünket hozzájuk fű zö viszonyra. Mindezt a rendező dolga feltárni. Ezért számomra fontos, hogy az a színész, aki az általam rendezett da rabban játszik, minden esetben az adott Georgij Tovsztogonov fCt-TTfiTdM inden színielőadásban ugyanazt a problémát, a korszerűség problémáját próbálom megoldani. Amit tegnap találtam, ma már aligha elégít ki. Minden új előadás újabb és újabb feladatok elé állít, s arra kényszerít, hogy a lehető legkegyetlenebbül eltérjek a megszokottól. A korszerű színházban szerintem a színészi beleélés a legfontosabb rendezői probléma. A teoretikusok és a kritikusok túl keveset írnak erről, túlságosan ritkán elemzik azokat a változásokat, amelyeken a színészi átlényegü- lés, a szerepbe való beleélés értelmezése a szovjet színház kialakulása óta keresztülment. Amikor a beleélésről beszélünk, mindenekelőtt a nagy rendezőt, modern színházunk megalkotóját, Konsztantyin Sztanyiszlavszkijt nevezzük meg. A színész és a színpad szerves együttesének örök, kikezdhetetlen törvényeit hagyta ránk, a színpadi igazság keresésének módszertanával együtt.. Ezek éppen olyan szigorú törvények, mint a perspektíva törvénye, amelyre Leonardo da Vinci talált rá. Az őt követő nemzedékek festői különféle esztétikai irányzatokat teremtettek, művészi eredőjük a lehető legeltérőbb lehetett, de nkarva-akaratlanul aláveteVék magukat ennek a törvénynek, s ha mégsem, hát tudatosan mondtak le róla, a perspektíva törvényeinek ismeretére támaszkodva. Ilyen örök és megingathatatlan törvénnyé lett Sztanyiszlavszkij rendszere is. Múlik az idő, változnak a színház kifejező eszközei, a művészi igazság fogalma sem marad ugyanaz, változnak az e?y.tétikai irányzatok, de a nagy tanító által feltárt törvényszerűségek érvényesek. Ezért ez a módszer, az eleven akarta semmisíteni a jellemet, hogy megtagadta volna a beleélést, hogy a színészi önkifejezés védelmezője volt. A Berliner Ensembe előadásai, Weigel. Schall, Busch játéka bebizonyították: ahhoz hogy érzékeltesse a dráma hő séhez való viszonyát, a színésznek mindenekelőtt magának kell megformálnia a hőst, a jellemet. Vagyis Brecht epikus- színháza sem létezhet a Sztanyiszlavszkij által feltárt törvények megőrzése nélkül — viszont a brechti esztétika nélkül, amelynek lényege a színész el idegenedése önnön szerepétől, nem tud juk érzékelni a modern színházra jellemző játék természetét. Milyen elveket vallók én, a rendező, a korszerű színészi beleélésről? Mindenekelőtt szeretnék emlékeztetni Sztanyiszlavszkijnak egy igen fontos, idevágó gondolatára: „Óriási tévedést követnek el az átélés értelmezésé ben. Az átélés nem azt jelenti, hogy távolodjunk önmagunktól, hanem hogy mű törvényei szerint éljen és színpadi létformája megváltozzék. Ez az igazi feladat. Ha ezt nem oldják meg, egy máshoz igencsak hasonlatos előadások jönnek létre, ikerelőadások és nem is csak egyetlen, hanem sajnos, több színház színpadán is. Ezzel együtt természetesen arra törek szem, hogy új szerepében a színész más ember legyen, új karaktert alakítson ki. A színésznek el kell jutnia „énjétől“ a szerephez oly módon, hogy minőségi változás menjen benne végbe, megváltozzék viszonya a világhoz, és a világ viszonya őhozzá. S emellett már csak a színész és a néző kapcsolatára kell gondolnunk, amely minden színmű, minden előadás alkalmával más. Ez a hármas egység, amelyen^ számomra az átélés korszerű értelmezése felépül. Most Dickens regényének, A Pickwick Klubnak a színpadi változatát próba lom, s keresem hőseim különös, csak Dickensre jellemző érzelem-természetét. A tapasztalt, színházi rutinnal rendelkező színészeket mindenekelőtt a meg szokott, a kézenfekvő igazság vonzza. Csakhogy annak, mint kiviláglik, semmi köze Dickens hőseinek világához. Ezek a tekintélyes angolszász urak egy hétéves gyermek naiv bizalmával és tapasztalatlanságával közelítik meg a világot, s alighogy eltűnik a világérzékelés naivitása, alighogy megsérül ez a létezési mód, hazugság és hamisság lesz úrrá a színpadon. Etnlékszem, milyen nehéz volt elérni, hogy a színészek létmódja hiteles legyen a Nyaralókban. Köztudott, hogy a színészek még negatív szerepeikben is mintegy az általuk alakított hős prókátorai lesznek. A próbákon időnként ezt egészen határozottan érteztem. A Nyaralókat magamban a lélektani szatíra műfajába soroltam. A groteszk és a hiperbola itt alkalmazhatatlannak bizonyult, a hagyományos lélektani dráma módszere pedig mind messzebb vitt bennünket Gorkij iróniájától, s a szereplő figurák lélektelenségének igazolásával fenyegetett. Ekkor határoztuk meg, mi legyen az előadás elve: a hősök lélektelenségét akarjuk demonstrálni. Csak ezen az előre kialakított általános törvényen belül tettük lehetővé a színész számára, hogy az alakított személy cselekedeteit mentegethesse. így, szerepük prókátoraként, a színészeknek pontosan még kellett határozniuk önmaguk számára, hogy hősüket csak olyannyira védelmezhetik, hogy nem rombolhatják le az előadás alaphangját, nem torzíthatják el a rendező által meghatározott léte zési módot az adott műben. így jutottunk el a tragikomédiáig, ami, nyilvánvaló, máshogy nem jöhetett volna létre. Úgy érzem, a Nyaralóban megtaláltuk azoknak az elveknek természetes folytatását, elmélyítését és továbbfejlesztését, amelyekre korábban a Kispol gárok színrevitelekor ráleltünk. Akkor makacsul kerestük a módját, hogy a darab a mához szóljon, hogy a néző ne közönyös szemlélő legyen, aki unatkozva néz valami régmúlt történetet. A próbákon mind mélyebbre merülve a korabeli időbe, környezetbe, létbe, hirtelen ráébredtünk, hogy egyre távolodunk a dráma aktuális hangzásától. Akkor támadt az a gondolatunk, hogy miután megtanultuk hűségesen visszaadni azt az életet, mintegy el kell távolodnunk tőle, s a résztvevők minden figyelmét a jelenségek lényegére kell összpontosítani. Fel kell tárni a kispol- gáriasság lényegét, amely sokkal kevésbé változott, mint a külleme. (Részlet egy hosszabb tanulmányból) * Talán szokványos színészportréra gondolt, mert amikor elmondtam Gombos Ilonának, a MATESZ Thá- lia Színpada tagjának, hogy az Oj Szóról szeretnék kérdezni, kissé meglepődött, de nem jött zavarba. — Sok újságot veszünk naponta. Kíváncsiak vay, gyünk a hírekre, meg aztán azért is, mert a férjem is színész, a fiam kosárlabdázó, végigböngésszük a lapokat, nem írnak-e rólunk. Az Űj Szót naponta olvassuk, mert meghatározó szerepe van a csehszlovákiai magyarság tájékoztatásában, nevelésében. Amit ír, amiről véleményt nyilvánít, annak súlya van. Nagyon sokan olvassák. A kezdeti évekről faggatom, a róla megjelent első kritikákról. — Annak idején az ötvenes években lelkesek voltunk, habzsoltunk minden szót. Ma már sokkal tudatosabban, kritikusabban olvasok. Azt szeretném, ha a kritikus segítőtárs lenne, hogy írásából sikerülne kihámoznom, miért alakítottam ezt vagy azt P figurát jól, illetve rosszul. A kritikából nem a darab cselekményét akarom megtudni, hanem az előadás értékelését. Tárgyilagos, szakszerű elemzését. Szerintem a kritikának sohasem szabadna ledorongolni, hanem mündig segítö'kezet kell nyújtani, még akkor is, ha bírál. Persze ehhez minimum az kell, hogy .a kritikus ne csak egyszer lássa az előadást. Parázslik a cigarettája: — Azzal sem vagyok kibékülve, hogy gyakran indokolatlanul a színészeken verik el a port. Mart mit tehet a színiész, ha rossz a színház repertoárja, lia semmitmondó szerepeket kaip? — S vájjon mitévő Legyen iáikkor, amikor a ven- dégrend'ező napokon át csupán annyit mond a nézőtérről, hogy te ott takarod a másikat. Aztán a bemutató után azt olvasom, hogy a színészek más-más felfogásban, stílusban játszottak. Vajon a színészek tehetnek erről? Azt is meg kellene pedzeni már egyszer, hogy a színész fejlődése és a színház szempontjából jó-e az, ha egy évadban ugyanannál a társulatnál több vendégrendező cserélődik? Megenyhül az arckifejezése. — Az Új Szóról kérdez, s látja, én a saját dilemmáimról beszélek. De talán nemcsak az enyémek, s talán többet kellene írni ezekről. Aztán szeretném megérni azt is, hogy nem méregetjük egymást a kritikusokkal, hanem kezet rázunk, jóbarátként elbeszélgetünk, ha kell, megmondjuk egymásnak a magunkét, őszintén, hiszen egy ügyet szolgálunk. Annák idején szó volt arról, hogy pozsonyi vendégszerepléseink alkalmából mindig találkozunk kritikusainkkal. De ez még mindig csak terv, vágy, mind- annyiunk kárára nem valóság. — Többat írhatnánk a színház hétköznapjairól, a színészekről, s arról is, hogy miért játszunk olykor szinte üres ház előtt, pedig a szövetkezet vagy az állami gazdaság megvette s legtöbbször ingyen osztogatja a jegyeket a tagaknak. Mi ez a magatartás? Kényelem, közöny, vagy a hazai magyar kultúra lebecsülése, netán megvetése? Utána kellene járni, s megírni a 'tapasztaltakat. — Évtizedek óta mindennapos társam az Úi Szó. Ezért is szeretném, ha még több égető kérdésről írna. s így segítené elő megoldásukat. Megkérdem, mit tenne: ha Gombos Ilona nem színésznő, hanem szerkesztő lenne? — Rövidebbre fognám a tudósításokat. S aztán a korai lapzárta miatt megkésett híreket is kurtítanám, hiszen az emberek ma már több újságot olvasnak, és rádiót is hallgatnak, tévét is néznek. Aki akar, gyorsan értesül mindenről. Mást hirtelen nem tudnák .javasolni. Az órájára néz: — Mennem kell,' nemsokára kezdődik az esti előadás. Megpihenek, hiszen ma már egyszer játszottunk: Fölemeli a mutatóujját: s még nem olvastam el az Új Szót... —y-»f Gombos Ilona legutóbbi szerepében, Csehov Arkagyinájskéot (Majda Dusán felvétele) 1978. XII. 14
