Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-17 / 51. szám
I rgett, mintha va- t volna a falra, emlékeivel komgyerekeim, min- hittem, semmim iorvosam, eseteit bejártam az t is. Aztán jött a fogságban I A maraötj csak a rany karikagyűrűt és elmerem ■éljem egy kisgyerekeknek. A it, odavezette a j: „Nem bánja án jó kecske.“ :ske nyakára és :t. A szántóföld ■iben rádöbben- ke, hanem egye- . Erős volt, mint i Lucifer moz- deltem eléje a esdekeltem ne- meg sem raoz- sk, a kecske bá- álvány és néz. 3szélek a leiké fordult, mintha 1 hamarabb oda ceimhez, de még pontosan az el- Édes istenem! utolértem, to- lazaráncigáltam. ilt. Később ész- kergülést. el azt a pilla - iá elfordította a meg már késő — röppent ki a Nem a falra ek a fészekből, /áltozik meg, hi- istoba, fiatal kőiét keze bal, a jában. Csak Jo- Mindig megér- I ő segített ne- hát most? Az -ér, ezt tőlem íent férjhez. Kiírók? Nem baj. ? neki, csak le- sgre nem fog em táncolhat! elemében volt. em mindig tómig visszazök- m és szomorú, aban, mint szo- calommal jelenegészségi álla- ■a nagyobb erő- 1 és nagyobb így Jozefka már t. 5ILLA fordítása wmm ■HM Ezúttal olyan költeményeket közlünk, amelyek lapunkban jelentek meg, csehszlovákiai magyar költőktől. Ezzel is jelezni kívánjuk, hogy az Oj Szó indulásától kezdve — hol több, hol kevesebb sikerrel — mindig jelen volt irodalmi életünkben, részt vett költészetünk fejlesztésében. Igyekeztünk olyan értékeket közreadni amelyek — hisszük — nemcsak élményt nyújtanak az olvasónak, hanem a proletár nemzetköziség szellemét, a népek, nemzetek közötti barátságot Isi erősítik. BÁBI TIBOR DÉNES GYÖRGY MÁSKÉPP hío m Sr Híd, ó, híd, dalollak téged, felszökő, karcsú íveid, légies könnyedséged, acélbordázatod. moccanatlan, tömör pilléreid híd, ó, híd, nádszóik isasszony, ki könnyű talpadat a túlsó parton megvetetted, s kemény, rugalmas gerinceden áthajolván, tenyered a folyón innen a lármás nagyváros kőküszjbére ejted, szépségedért hadd irigyeljenek a lányok, a bíborban járó nap meg-megáll feletted, estig bámulva nagyszerű cirkuszi mutatványod híd, ó, híd, hogy tündökölsz, ha este kígyóinak hirtelen a föléd felfüggesztett villanylángok füzérei, gyöngyös pártád, egy szűzi homlok méltó ékességei, ó, tündökölj, te békesség leánya, te vagy az éjszakák két ősi part haragját megbékítő szivárványa híd, ó, híd, dalollak téged, felszökő karcsú íveid, légies könnyedséged, nádszálkisasszony, ó, békesség leánya, te éjszakák ékes szivárványa, be keményen edződött szépség szépségért híd, ó, híd, karfádra ráhajolva, hányszor átrengett rajtam is hangtalan rengő, nagy sírásod, eltitkolt reménységed, míg tonnás terheikkel átzúdultak rajtad a dübörgő percek, száguldó, bízó pillanatok, azóta érzem: én is, én is valamiképpen híd vagyok . . . •a* KULCSÁR FERENC Mindent másképp csinálni, mint ahogy csinálták. Ez- itt a nagy dolog. Ez, a megszokást legyűrő szerep, az új földrész, a kolumbuszi tett. Az ismeretlen partok vad bozótja, az első, vagy tán az utolsó próba, mit bátorság és kemény szív parancsolt: a vak reménnyel /szembenézni daccal. A nagy tett legyen mindenekre tét, az a lázadó „sohasem elég", mely ott birkózik fékeveszett vággyal szívünk mélyén az örök óceánnal. OZSVALD ÄRPÄD JEGENYÉK A jegenyéket háromszor csodáltam, ahogy ott álltak tavaszban, nyárban, didergő őszben a mezsgye mellett, utat jelezve a messzi pusztán délcegen, hetykén, Árnyékuk hosszán paraszt pihent meg. csavargó, vándor nyújtózott lustán, álmodva ebédet, jó szerencsét. A jegenyéket semmi se védte a nap hevétől, vad szél ha tépte süvegük szélét nyári viharban, nem bújhattak meg más fák tövében, álltak csak árván, örök magányban, naptól tikkadtan, de mégis büszkén, sose törékeny, hajlott derékkal lapulva gyáván. OLYKOR EW-EWÖPA Ö, az óda átértékelésben - hóvirág a zuzmós sziklarésben. Olykor egy-egy óda felkészületlen ér s tudod olykor - mesterség kérdése hogy egyszer, egy időben, bármikor kitöltődé, formájához érsz-e. Egy bármilyen óda, bármiről, mely „olykor-egy egy-óda felkészülten ér" sorral indul benned vétkezés vagy szobormosás közben, s istenért felkészülten ér vagy másért, a szívért, a sorsodért írni kezded, szinte mesterség kérdése, szoborszerű hallatlan lesz, esetleg újszerű s hogy írás közben félsz e Hisz olykor egy-egy óda felkészületlen ér, és máris - ó, kinek ártana! - máris pörög - lazán vagy feszesen - a történelem, nagyságok mártana, államformák - szocializmusig, s hinned kell, bár néha ódádba se fér, hogy megoldó vagy, új és átfogó, ha olykor egy-egy óda felkészületlen ér. (Levél a szerkesztőséghez) Tisztelt Szerkesztőség! Rendszeres olvasója vagyok azoknak a recenzióknak és kritikáknak, melyek a sajtóban látnak napvilágot az új könyvekről, a drámai és filmművészeti alkotások bemutatóiról és felfigyeltem egy nyugtalanító jelenségről ezek a kritikák gyakran bántóan kemények, szigorúak, tapintatlanok. Például: „A neves író könyve kiábrándulást okozott az olvasók körében.“ Vagy: „A darab nem állta ki o próbát.“ Vagy: A film lehangolóan primitív.“ Hát szabad így bírálni? Hát szabad így kipellengérezni a könyvek, színművek és filmek lelkes alkotóit? M’vel béketűrő, életvidám és derűlátó ember vagyok, úgy vélem, hogy még a negatív bírálatok is lehetnek optimista és reménytkeltő jellegűek. Nehogy üres szócséplésnek tűnjék állításom, az alábbiakban néhány példával alátámasztom derülátó álláspontomat. 1. Optimista recenzió egy rossz regényről ... A szerző megrázóan, sokáig emlékezetes semmitmondással mutatja be regénye hőseinek — Apolinarijnak és Anyikejának — kölcsönös kapcsolatát. Vegyük például a következő párbeszédet: „— Nem szeretlek én téged, Anyikeja — sóhajtotta Apdliiyarij, miközben csontjait ropogtatva nyújfózott egyet. — Törjön ki a nyavalya — kacagott Anyikeja és a nőRre jellemző ravaszsággal kaprot aprított a levesbé ...“ Itt szfembetünő a zamatos nyelvi valószerűtlenség, a párbeszéd elragadóan helytelen volta, amely ragyogd és utánozhatatlan ellentétben van a valósággal, amennyiben figyelembe vesszük, hogy Anyikeja — a nyelvtudományok kandidátusa. Ebben — és nem csupán ebben — áll a regény alapvető, művészi színvonalú gyengesége, a szerző tehetséges tehetetlenségének meggyőző példája, aki lelkes kitartással és irigylésre méltó következetességgel egymás után írja önállóan és tántorít- hatatlanul a rosszabbnál rosszabb regényeket. A regényt olvasva szívből örülünk annak a minden vitán felül álló ténynek, hogy az író következő műve kétségtelenül jobb lesz, mint ez, rosz- szabb ugyanis már semmiképpen sem lehet! És ez örömmel, megelégedéssel és reménykedéssel tölt el bennünket... 2. Rossz színielőadás reménytkeltő kritikája Elhangzott az utolsó mondat. Legördül a függöny. Beáll az izgalmas csend, amikor a nézőtér lélegzetvisszafojtva még egyszer átgondolja és átéli a legszebb jeleneteket. Aztán .. . Aztán a közönség ismét látni akarja kedvenceit. Egyiket, másikat, harmadikat. Hát ezúttal is így volt. Most is látni akarják a rendezőt — a felettesei. Aztán néhányszor látni akarták az igazgatót — a népművelésügyi minisztériumban. Aztán ismét és ismét látni akarták őket. Igen, erre nehéz szavakat találni: ez bukás volt. Méghczzá bukás a javából! Párját ritkító bukás! Olyan bukás, amely felkelti a reményt, hogy az alkotók új_ utakat keresnek majd. A darab írója és rendezője minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy tel.es joggal rámutassanak: íme, miként NEM szabad darabot írni és rendezni! És ők rámutattak — lelkesen, ragyogóan, meggyőzően! 3. Ösztönző bírálat rossz filmről Egy rövid bírálatban nehéz szavakat találni ahhoz, hogy pontosan és hűen jellemezzük a film valamennyi ragyogó és szembeötlő hibáját, az ösz- szes rendezői melléfogásokat és színészi kudarcokat. Nehéz visszaadni azt az izgalmas benyomást, amikor az elsötétülés után, mellyel a film kezdődik, újabb elsötétülés következik, majd még egy — és ez így megy egészen az utolsó filmkockáig. A rendezőnek ez a leleményessége arra kényszeríti a nézőt, hogy izguljon, töprengjen és kí- váncsiaskodjon: mi van e mögött az elsötétülés mögött? Talán valakinek az élete folyik közben? Vagy tragédiák játszódnak le? Netán sorsok pecsételődnek meg, vagy ellenkezőleg, valaki megtalálja a szerencséjét? Nem találunk választ ezekre a bennünket izgató kérdésekre, és ebben van a fő erőssége ennek a gyengécske filmnek, ez a feltétlen kudarc a film sikere, ez, ez a semmitmondó — a fő mondanivalója és lanyűgöző az a kiábrándulás, amit ez a film jelent számunkra ... Postscriptum Fenti ajánlataimat díjmentesen a t. Szerkesztőség rendelkezésére bocsátom, csupán egyetlen kis kérésem lenne. Tudomásomra jutott, hogy az egyik szerkesztőségi aktatáskában ott van egy kemény és tapintatlan kritika „Ide a zsebkendőt!“ című új regényemről, amely a krónikus náthalázban szenvedők életéből meríti témáját. Kérem, hogy mielőtt közölnék ezt a kritikát, vegyék figyelembe mindazt, amit fentebb ajánlottam, hogy megkapjam az alkotót megillető elismerést, ugyanis ez fölöttébb ösztönözne további munkámban ... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása * (elvétele
