Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-17 / 51. szám
á kik azt hiszik, hogy minden öreg néni jóságos, nyájas, megértő, türelmes és mit tudom én még milyen, az még sosem lakott nyugdljasotthonban, főleg akkor nem, amikor festik az otthont. Alighogy kipihentem a fáradalmaimat, s a náthaláz-offenzíva s a vele kapcsolatos gondok véget értek, otthonunkba betolakodtak a festők, mázolok és egyéb iparosok, akiknek az volt az elsőrendű kötelességük — mint rövidesen kiderült —, hogy minduntalan a létrákon ücsörögjenek, vicceket meséljenek, itt-ott lekaparjanak a falról egy-egy tenyérnyi vakolatot, és reggeltől estig tízóraizzanak. Engem nem is zavart volna nagyon, hogy egyfolytában tömték magukat. és ostoba vicceket meséltek, ha a megérkezésük után azonnal nem terelnek bennünket össze egy szobába, mamukával meg még tíz nénivel együtt, akik az emeletünkön laktak. De az összes jelenlevő anyóka azon nyomban a tömegpszichózis hatása alá került és elhatározták, hogy — engem fognak — nevelni! Attól a pillanattól kezdve, hogy közös szobánkba bedugtam az orrom, a nénikék vég nélküli alkalmi elégiákat zengtek a viselkedésemről, hogy túl hosszú a frufrum, túl rövid a szoknyám, s az agyamat smirglizték saját gyerekük példás magaviseletének ecsetelésével. Megkérdeztem mamukát, tulajdonképpen meddig kell tűrnöm visszabeszélés nélkül ezt a kimerítő kollektív ócsárlást, de mamuka legyintett és azt mondta: — Ne mérgelődj fölöslegesen, inkább segíts a szegény magukra hagyoti öregeken. A „szegény magukra hagyott öregek“ közben, mialatt mi mamukával huza kodtunk, nyilván arra a következtetésre jutottak, hogy jellememnek az használ leginkább, ha a jövő héten beugrók a beteg takarítónő helyére, és igyekeztek mamuka tudtára adni javaslatukat. A nyakam tettem volna rá, hogy az egészet Kontyos anyó főzte ki roppant gyönyörűséggel, csak azért, hogy megóvjon a sátántól, — aki szerinte — minden hímnemű lényben ott rejtezett, az összlétszámből nem vonva ki az öreg Fest bácsit, Anton Sivácekot és Spi chul'ski bácsit sem. Könyörgő pillantást vetettem mamukára, csakhogy ő ügyet sem vetett rám, és figyelmesen hallgatta, mit mond Kontyos anyó. Elzsibbadtam a várakozásban, milyen álláspontra helyezkedik mamuka és bi zony joggal zsibbadtam. Az én szeretett mamukámnak eszébe sem jutott, hogy megkönyörüljön a télen elhasználódott szervezetemen s hogy gondtalan tavaszi napokat kívánjon nekem. Ehelyett túlzott előzékenységgel biztosította Kontyos anyót és a többi nénit arról, hogy szívesen megteszek mindent, amire megkérnek, a többi szóra sem érdemes! A többi, ami szóra sem érdemes, attól a pillanattól kezdve ezt jelentette: minden reggel, mielőtt iskolába megyek, kiszellőztetek, segítek Kontyos anyának a reggeli toalett elvégzésénél, megfésülöm Dénes nénit, Margit nénit, a bolondos Helenkát, bevetem kis és nagy Zúza ágyát, kiviszem a köpőcsészéket és kisöprök. Alighogy befejeződött a tanítás, lógó nyelvvel ügettem az otthonba. Kis Zúza kéréssel fogadott; szedjem össze a szétgurult üveggyöngyöket, így további két órát töltöttem az ágyak alatt a többi néni szapora buzdítása közepette, mindnyájan azt találgatták, milyen gyorsan sikerül összeszednem a gyöngyöket. Ilyen pillanatokban rendszerint feltettem a kérdést, hová is tettem az eszem, amikor Martin és Ja- kub előtt megesküdtem, miszerint az otthonunkbeli nénikék egytől egyig jók, türelmesek és kedvesek, akárcsak Bo- zena Némcová Nagyanyója, s hogy nem érdemlik meg jelenlegi keserű sorsukat, s azért segítenünk kell rajtuk. Az egyetlen személy, aki nem vett részt a nevelésemben és többé-kevésbé békén hagyott, a bolondos Helenika volt, ha éppen nem kapott kedvet hozzá, hogy a szemem közé célozzon a zsemlegombóccal, amit az ebédnél sebtében kihalászott a gulyásból. A szóra sem érdemes munkán kívül természetesen szívesen meg kellett tennem bármit, amire a nénik megkértek, vagyis a -délután, amikor eredeti terv szerint futká- roznom kellett volna, hamarosan két órácskára zsugorodott, este hat és nyolc között, amikor mamuka kiküldött az udvarra szellőzködni. Háromnapi gür- * * Részlet a neves szlovák írónő A fehér hajszalagos lány című regényéből. cölés után rájöttem, hogy a legjobb védekezési taktika, amit csak kiötölhetek, mégiscsak a szorgalom, plusz készség, plusz mosoly lesz. Ajkamon mosollyal fésültem Margit nénit, egy nap akár hússzor is, ha megkért rá, gondosan elkerültem a folyósót, ahol ta lálkozhattam a „sátánoknak“ titulált öreg bácsik valamelyikével, nehogy okot szolgáltassak Kontyos anyónalmz újabb litániákra. Amikor csütörtökön reggel a szobánkba hozták tolószéken a festő-má- zoló invázió újabb áldozatát, Slaninka nénit, már annyira megedződtem, és olyan gyakorlatra tettem szert az előző feladatok teljesítése közben, hogy egyetlen szó nélkül — s mosolyogva — megmosdattam, megfésültem, ágyba fektettem, megigazítottam a párnáját, s vigyázzba álltam az ágya végénél és vártam akármit, amit még szívesen megtehetek! Hamar észrevettem azonban, hogy Slaninka néni kissé hosz- szabban hallgat, mint azt a közönséges udvariasság vagy a meghatódás kívánná, bátortalanul körülnéz a szobában, és úgy viselkedik, mintha csendes bolonddal volna dolga, nem pedig a „szomorúak vigaszával“, ahogyan előszeretettel hívott engem. Valamivel később, mamuka hosszadalmas magyarázata után megértette a helyetet, félségesen megsemmisítő pillantással végigmérte a vénasszonyokat a szobában. Arca — amely máskor mintha csupa aggódó ráncból tevődne össze — hirtelen valósággal fenyegető lett. Visszafojtott lélegzettel figyeltem arca minden rezdülését, és bosszúvágyóan felujjongtam, amikor rám nézett és azt mondta: — Te meg mit állsz ott?! Ülj le! Ide! Nos? Agyonhajszoltak ezek a vén lusták, ők meg egy szalmaszálat se tettek keresztbe. Nézzük csak, micsoda nagyságák! Cselédlány kell nekik! Szombaton egész nap a bunkerben gubbasztottam. Egyedül. És csak azért, mert mamukának annyi gyereke volt. Nem mondhatnám, hogy hajdanában olyan nagyon zavart volna a dolog, még ha nagy Imrich gazember és Valika néni ostoba volt is. Az bántott, hogy mamukának volt még egy lánya, Jozefka, akiért mamuka állandóan aggódott, mert jozefka csontjai a születése óta lágyak, nehezen járt, sokat nyomott, és minduntalan elvesztette az egyensúlyát. Mint már mondtam, Jozefka Modorban lakott, s amióta nem írt több levelet, állandóan látogatnom kellett, megtudni, hogy megy a sora. Minden három hónapban elutaztam hozzá, s aztán részletesen beszámoltam mamukának, mint javul Jozefka ideggyulladása, csontlágyulása és egyéb nyavalyája, s ez mindig roppant kimerített, mert mamuka minden apró részletet tudni akart. — Mi van vele? — kérdezte, alighogy kinyitottam az ajtót. — Semmi különös, semmije sem fáj — feleltem az igazságnak megfelelően és őszintén. — Hát a lába? Lábra tud még állni? Ennél a kérdésnél hátat kellett fordítanom mamukának, és megjátszani, hogy kezet mosok. Bizonyos okok miatt ebben a pillanatban nem tudtam elviselni kérdő tekintetét. — Az orvos azt mondta, sajnos a lába reménytelen. Szék>segítségével sem tud mozdulni. De ő így is nyugodt. Énekel, énekel, folyton csak énekel. — A Lába! Az semmi! Számít is a lába! N6m kell sehová sietnie! Még mindig háttal álltam mamukának, de úgyis tudtam, hogy könnyes, a szeme, bár a hangja leplezetlen megvetéssel volt tele. Azután rendszerint panaszkodni kezdett. Bármire. Az asztmájára, az intézeti kosztra, a vízre, a térdére, a keserves sorsra. Mindig szó nélkül hallgattam, nem túlságosan figyelmesen, mert ugyanakkor feltettem magamnak a kérdést, meddig,,, túrom ezt, és egyáltalán, mi fesz, ha mamuka egyszer valami csoda folytán annyira felgyógyul, hogy elhatározza: meglátogatja Jozefkát. — Tudtam én ezt — sóhajtotta és cinkosan rám kacsintott. — Egész életemben sejtettem. Éldegélek csendesen, a végén mégiscsak meg kell halnom. El nem cserélném mamukát a világ legesiegjobb asszonyáért sem. Amióta beköltöztünk az otthonba,- minden este elszánta magát a halálra. Az elmúlásról társalogni — ez jelentette számára az egyik legnagyobb örömet az életben. Várta a halált, s közben türelmesen öregedett. Mindenről elbeszélgettünk. Hosszú eszmecseréket folytattunk a halálról, ideggyulladásról, csont- és agylágyulásról, s amikor nagyon csüggedt volt, olyankor az életről is. — Hány éves is vagy tulajdonképpen? — kérdezte, és feltűnően méregetett. Ilyenkor már tudtam, hogy az életről fogunk beszélgetni, ezért mielőtt feleltem volna, lehajoltam, előhúztam a köpőcsészét, s csak azután mondtam: — Tizenhárom. — Mamuka azon nyomban a köpőcsésze felé hajolt és elegáns ívben fekete lét köpött bele. A mai napig szentül hiszem, hogy a világon senki sem volna képes dohánylé színű nedvet hányni arcén olyan álmodozó kifejezéssel, mint mamuka, amikor bevallottam, hogy csak tizenhárom éves vagyok. — Lassan gondolnod kellene a férjhez menésre — mondta, és merően nézte a falat. Kisebb koromban sosem tudtam kitalálni, miért mered mamuka olyan feszülten az üres falra. Most már tudtam, hogy ilyenkor önmagát látja a falon tizenhárom évesen. — Még két-három év, és talán férjhez mész — mondta mamuka, és le nem vette a tekintetét a falról. — Igen? És azt nem mondaná meg véletlenül, kihez? — Tiltakoztam. — Az én uram katona volt — legyezte meg ábrándosán. — Kalimpáltam a lábammal, pedig ezt nem szenvedhette, mert ezzel a szegénységet hívja az ember a házba, de most nem figyelt rám, kitartóan hallgatott. Felemeltem a fejem, mamukára pillantottam, mamukáról a falra, és láttam, hogy jó néhány évvel előbbre lépett. — A tizenkilencet se töltöttem be, amikor megszületett Jozefka. Légy szíves, Simonkám, igazítsd meg a párnám! — Na kérem! — jegyeztem meg kétértelműen és megigazítottam a párnáját. Mamuka ügyet sem vetett rám. Arca fájdalmas görcsbe rándult. — Nehéz szülés volt — mondta, miután kissé megkönnyebbülve megpihent. Megpihent szegényke, de nem sokáig, mert a következő pillanatban berontott a férje, leroskadt az ágy mellé és jajgatott: „Pipi, Pipi! Nem tudtam, hogy ennyire fog fájni!“ Mamuka kinyitotta a szemét, és cinkosan rám kacsintott: — Egy évre rá megvolt a másik gyerek. Tekintetét ismét a falra függesztette és azt mondta, de már nem olyan lelkesen, mint az imént: — Aztán a harmadik. Lehunyta a szemét, meg se moccant, olyan volt, mintha aludt volna, de meg sem lepett túlságosan, hiszen ilyen rövid idő alatt három gyereket szülni biztosan kimerítő, az ember ki sem alussza magát rendesen. — Mit gondolsz, mi történt azután? — kérdezte, s a kérdés valósággal emberfeletti erőfeszítést követelt tőle. — Egy évre rá jött a negyedik — feleltem szellemesen. Mamuka tagadóan intett. — .Megszökött — mondtam, ki nem fogyva a szellemességből. — Dehogyis — vetette ellen. — Fogságba esett! A törtéhe laki némafi amelyet a i mentáit. —= Amíg denem meg sincs. Volt dem. Az e( urammal, 0 három gyér mindenből gyerekek, i rű. Fogtam a majorba, kéért. Tej gazda elvet kecskét és meg, assüo Kötelet köt hazaindultai kellős köze tem, hogy e nesen a pol az öszvér, dúlni sem . sárba, és ki ki, de az a dúlt. Jajves2 múl, áll, m Sírnak a g re sírva. A j Akkor hii megértette akart érni i nem tudta, lenkező irái Egy óráig t vábbi kettői De igazán j hez tért, ab Megint ni natot, amik fejét a falti volt. — Hát a számon. Mamuka nézett, hant — Felnőtt Imrich gaze szén ismert rában is az szíve meg zefkából va tettük egyn kém a ház egészsége -f örökölte, az nek kelleni Legközelebb gyen türeh azon késért Mamuka Csakhogy é vább tartott kentem. F Nem tudom morú. Mind tést készítf potáról hón feszítést ki adag önural közel egy é Zúza
