Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-12-17 / 51. szám

Alma-Atában megtartották a köztár­saság területi pártbizottságai titkárai­nak és a területi végrehajtó bizottsá­gok elnökeinek értekezletét. Kazahsz­tán Kommunista Pártjának Központi Bizottsága külön napirendi pontként megvitatásra előterjesztette „Az új szovhozok földterülete megválasztá­sának eredményei“ című dokumentu­mot. A tanácskozás zárszavában azt mondottam (a gyorsírói jegyzet alap­ján idézem): „A földterületek megválasztásánál óriási munkát végeztünk el. Hozzáve­tőleg kilencmillió hektár földet talál­tunk és jelöltünk ki. A munka azon­ban még nem ért véget. Ezen a tala­jon — s ebben az esetben a talajról átvitt értelemben és a szó szoros ér­telmében is beszélek — nézeteltéré­seink vannak a mezőgazdasági mi­nisztériumokkal és mi ezeket egyelőre vállaljuk. Álláspontunkat védeni fog­juk és reméljük, hogy megvédjük. Ügy véljük, hogy Karaganda mégsem is­meri ki magát földterületében. Java­soltuk 18 szovhoz létesítését. Ez sok­nak tűnik. Széthelyezésük terve azon­ban elfogadhatatlan, mivel a földterü­letet megfelelőképpen nem választot­ták meg. A másik oldalon ennek a területnek általam felkeresett számos járásában vannak jó földek, amelyek­re szovhozokat kell telepíteni.“ A sztyepp kutatásáról és az új gazdaságok telepítése helyének meg­választásáról azért írok ilyen rész­letesen, mivel a szűzföldek megművel lése nullaszintű ciklusának mérhetet­len jelentősége volt. Ettől függött a megművelt földterületek további sorsa és rajta a jövőbeli élet. Az első tavasz különféle benyomá­sokat hagyott a szűzföldeken: öröm­telieket és ünnepieket, rendkívül fe­szülteket és nyomasztókat. A sztyepp kemény diónak bizonyult, a feltétele­zettnél keményebbnek. Nemcsak arról volt szó, hogy az évszázados gyep, nmelyet a gyökerek drótként nőttek át, annyira kemény volt, hogy az eke alig tudott vele megbirkózni. Arról is, hogy a kazah szűzföldeken a tavasz gyakorlatilag nem olyan, amilyennek általában ismerjük. Ennek az éghaj­latnak sajátossága, hogy a tél tulaj­donképpen hirtelen átmegy a nyárba. A szó szoros értelmében tüstént, ahogy a hó elolvad, beköszönt a tik­kasztó nyár, májusban már általában nincs eső, a föld gyorsan kiszikkad, kőkemény lesz, és a szántás hatvá­nyozottan nehéz. Az első barázdákat mindenütt ün­nepélyesen — sok gyűlést tartva — szántották fel. Szerencsésen feltörték az első táblákat is. A szűzföldeken ezek is szokatlanok voltak. A földmé­rők a traktoros brigádoknak minde­nütt. kijelölték az érintetlen sztyeppe azonos területeit, kétszer két kilomé­teres dűlőket, vagyis négyszáz hek­tárt. — Szép táblák, ez aztán a nagy te­rület! — tréfáltak a traktorosok. — Elég beindítani a motort és egyene­sen az orruk után menni, amíg tart az üzemanyag. Ám rövidesen rájöttek, hogy mind gyakrabban le kell állniuk: a motor nem húzta el az ekét, a csoroszlya el­tört, az ekekeret elgörbült. Csak az olyan „géphös“ volt képes az ötso­ros csoroszlya vontatására, amilyen az S-80-as. A mozgékony, de könnyű DT-54-es és a NATI a szűzföldeken gyenge legénynek bizonyult. A trak­torosok az ekéről leszereltek egy, sőt két csoroszlyát is. Ez nemcsak csök­kentette a teljesítményt, hanem az a veszély is fenyegetett, hogy nem tel­jesítjük a szűzföldek megművelésének tervét. Az új föld vetés alá készítése sem volt könnyű. A szántást többször kel­lett tárcsázni, talajlazító géppel meg­művelni, tisztességesen megboronálni és megöntözve lehengerelni. Csak ez­után következhettek a vetőgépek. A szántás és a vetés között négy-öt napnál több nem telhetett el. Tudtuk, hogy különben a föld kiszikkad és a vetés már felesleges lesz. Gondolatomban felidézem első láto­gatásomat a kusztanaji területen, ve­tés idején. Ide, Tobol állomásra, eljött Ny. Sz. Hruscsov. Röviddel később nagy tanácskozást hívtak össze a majkulszki méntelepre, amely szintén részt vett az ugar feltörésében. A méntelep igazgatójának szobájában jelen volt P. K. Ponomarenko, én, I. P. Hramkov, a kusztanaji területi pártbizottság első titkára, I. G. Szlazs- nyev, a területi szovjet végrehajtó bi­zottságának elnöke, M. G. Motoriko, a kusztanaji méntelep igazgatója (ma Kazahsztán mezőgazdasági miniszte­re), az Össz-szövetségi Mezőgazdaság­gépesítő Intézet tudósai és további elvtársak. Sok minden szóbakerült, de elsősorban a szántás problémái. Ezzel sokat kínlódtunk, de a lényeg az volt, hogy a szokásos szántásra be­állított ekék képtelenek voltak a ha- rázda aljára teríteni az előhántólíkal lehasított földréteget. A föld rendet­lenül jobbra-balra dőlt és nem takar­ta be a talaj rögös alsó rétege. Az ilyen szántót azután bonyolult dolog volt boronálni. Döntés született a ta­nácskozás elnapolására, hogy a hely­színen megtekinthessük a helyzetet. Ezért felkerestük az egyik traktoros brigádot. A gépesítők idegesek voltak, a munka nehezen ment és akármennyi­re is igyekeztek, képtelenek voltak teljesen megforgatni a felső rétegeket. Hozzáléptem a traktorosokhoz, szóba elegyedtem velük és megkérdeztem tőlük, véleményük szerint mit lehet itt tenni. Azt válaszolták, hogy a rendel­kezésükre álló ekék nem felelnek meg, másfélékre van szükségük. — Milyenekre? — Már régen beszélünk róla, de mi sem történik — mondotta egyikük. — Azonnal meg kell szervezni a félcsa­varos és a csavaros kormánylemezek­kel ellátott ekék gyártását. Meg kell mondanom, hogy Ny. Sz. Hruscsov, miután tudatosította, miről is van szó, élesen vádolni kezdte a tudósokat. Miért nem foglalkoztak ez­zel a kérdéssel korábban? Hiszen bő­ven volt idő arra, hogy az üzemek megkezdjék az ilyen ekék gyártását. Intézkedések történtek és a szűzföl­deken már egy hónap múlva megkap­ták az új ekék első prototípusait. Addig azonban egy hónap telt el. Közben a szűzföldeken nagy méretek­ben megkezdődött a szántás és hala­déktalanul ki kellett gondolni vala­mit, hogy a munka a tervezett ütem­ben folytatódjék. Egy este — szokás szerint — körbetelefonáltam a szov­hozokat, hogy megérdeklődjem, mennyit szántottak fel és milyenek a nehézségek. Felhívtam az Ordzsoni- kidzevszkij szovhozt is. Igazgatója, F. P. Kuhtyin, azt mondta nekem, hogy a munka jól halad, de több tartalék csoroszlyát kért. — Az ekevasak szinte égnek a ke­zünk alatt... Teljes gőzzel szántunk. Jöjjön el, látni fogja a saját szemé­vel. Megkérdeztem tőle, mi a helyzet náluk a földréteg átforgatásával kap­csolatban és ezt a választ kaptam: — Nincs semmi hiba. Ügy fektetjük le, mint a kisdedet. Reggel népes csoporttal indultunk az Ordzsonikidzevszkij szovhozba. Csatlakozott hozzánk Sz. V. Kalcsen- ko, a Szovjetunió szovhozminiszteré- nek helyettese s a járási központban még felvettük M. G. Roginyecet, az SZKP KB-nak a szűzföldekkel megbí­zott meghatalmazottját. Mihail Geor- gijevicset még Ukrajnában ismertem meg, ahol a csernyigovszki területi pártbizottság első titkáraként dolgo­zott azokban az években, amikor én Dnyepropetrovszkban működtem. Az­óta nem láttam és a váratlan találko­zásnak nagyon megörültem. Később, amikor a kokcsetavi területi pártbi­zottság első titkárának, majd a Kazah SZSZK szovhozminiszterének és mező- gazdasági miniszterének tisztségét töltötte be, nem kevés munkát és erőt szentelt a szűzföldek megművelésé­nek. Útban az Ordzsonikidzevszkij szov- hozban kitudódott, hogy éppen Mihail Georgijevics volt az, aki „egy csekély­séget“ javasolt és a gondjaira bízott járásokban sikeresen folytatódott a szüzföldek megművelése, örvendetes látvány fogadott bennünket a földe­ken. A traktorosok normális sebesség­gel vezették gépeiket, mintha nem lenne semmi hiba, az ekék pedig üte­mesen, recsegve-ropogva hasították az ugart. Hogyan lehetséges ez? — Hiszen mondtam, csekélység ez! — mosolygott Roginyec. — A földet vékony rétegben, csak a felszínét szántjuk fel. Amint láthatják, az elő- hántók csupán hét centiméter mélyen vannak és nem tizenegy centiméter­nyire, ahogy azt előírják az utasítások. S megy a dolog. Igaza volt. Csak most figyeltük m.eg, hogy azelőhántók gondosain le­hasítják a talaj vékony rétegét, mint szalonnáról a bőrt és „szőrével“ kife­lé lebontották azt a barázda aljába. Valóban „lefektették“. Mihail Georgijevicsnek és a szovhoz további elvtársainak kénytelen voltam a szemükre vetni, hogy erről hallgat­tak. — Kellemetlen lett volna számunk­ra nagy felhajtást csinálni ilyen cse­kélységből. Ügy gondoltam, az embe­rek erre maguktól is rájönnek, hiszen ez nem megy felfedezésszámba — mondotta Roginyec. — Neked ez eszedbe jutott — jegyeztem meg, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szűzföldekre sereglett az egész ország és sok itt a fiatal. Minden hasznos tapasztalatot gyorsan el kell terjeszteni. Talán rájön erre valaki, aki tapasztalt, viszont nem meri vál­lalni a felelősséget és megszegni az előírást. Nincs ez így, Sztyepan Va- sziljevics? — Ez igaz, nem mindenki meri ezt megtenni — erősítette meg szavamat Kalcsenko. — Nos, adjál utasítást, hogy minde­nütt, ahol a talajjal nem tudnak meg­birkózni, nem tizenegy, hanem hét centiméter mélységre állítsák be az előhántót. — Még ma megfogalmazom az uta­sítást. Visszatérőben az egész úton évőd- tünk Mihail Georgijeviccsel. Hiszen az ukrán ember mindig igyekszik vas­tagabb szeletet hasítani a szalonná­ból, míg Roginyec szelete a legvéko­nyabb. Ilyesmi még nem fordult elő ... Másnap ülést tartott a kusztanaji területi pártbizottság irodája. A többi között útépítésről tárgyalt a szűzföl­deken. A többség ahhoz ragaszkodott, hogy autóutakat kell építeni. Ám le­gyen költségesebb, tartson tovább, de célravezetőbb azonnal megépíteni a jó, korszerű úthálózatot, számolva a távoli jövővel is. Ezzel egyidejűleg, a kulcshelyzeten javasolták nagy ga­bonaraktárak felépítését. Ny. Sz. Hrus­csov véleménye viszont az volt, hogy célszerű felépíteni néhány keskeny- nyomtávú vasútvonalat, amelyekhez — ahogy mondotta — nagy távolsá­gokból eljuttatható a gabona. Egyet­len ellenérvet sem vett tekintetbe. S így először felépült a Kusztanaj— Urickoje, majd a Jeszil—Turgaj kes- kenynyomtávú vasútvonal. Ez hiba volt, mivel egyikük sem töltötte be a gyakorlatban az elvárt szerepet a ga­bona szállításában és ezért nemsokára mind a kettőt megszűntették. Ezt a tényt nem azért említem meg, hogy bizonyítsam, a pártmunkásnak, az államférfinak egyidejűleg ki kell ismernie magát a közlekedésben és közgazdásznak, mérnöknek stb. kell lennie. Nem. Viszont ismernie kell az általános fejlődés törvényeit és ugyanakkor támaszkodnia kell konk­rét tudományos és gyakorlati ismere­tekre. Semmi esetre sem tekintheti magát az emberi tevékenység minden területén az egyetlen, tévedhetetlen tekintélynek. Korunk gazdasága, politikája, és tár­sadalmi élete annyira bonyolult, hogy ezzel csak a mély kollektív bölcses­ség birkózhat meg. S meg kell hall­gatni nemcsak egy irányzat és egy iskola szakembereit, tudósait és ta­nácskozni kell a néppel, nehogy el­sietett, megfontolatlan, ösztönös dön­téseikkel az „egyik faltól a másikig“ tántorogjunk. Az ilyen döntések kü­lönösképpen veszélyesek, ha egész földrajzi terület sokoldalú gazdasági és társadalmi-kulturális fejlődéséről, ezen a területen a hosszú távú politi­káról és az előrelátás képességéről van szó. 1 Kusztanajból körútra indultam a szűzföldekre, a járásokba ,és szovho- zokba, ahol mindenütt folyamatban volt a vetés. Jeszil és Atbaszar állomáson a szó szoros értelmében zűrzavar uralko­dott. Forgalmi kapacitásuk egyáltalán nem felelt meg a teherszállítmányok­nak. Jeszilt akkoriban is a szűzföldek kapujának nevezték, jóllehet kicsi ál­lomás volt, a parttalan sztyeppétől körülvéve. Rengeteg teherszállítmányt fogadott Atbaszar járási központ is. A minden égtáj felől szélkorbácsolta ős­régi poros kisváros, földszintes házai­val és senyvedő zöldjével, műszaki berendezéseket, fát, cementet, épület­elemeket, lakókocsikat, fémet, ben­zint, vetőmagot, élelmiszert és fo­gyasztási árucikkeket szállító szerel­vényeket fogadott nemcsak a szűzföl­di gazdaságok, hanem további három szomszédos járás számára is. A vonat- szerelvények kirakására mozgósítot­ták á kisváros minden lakosát. (Folytatjuk) Az első barázda. Altaj 1954. Le onyid lljics Brezsnyev: SZÜZFDLD

Next

/
Thumbnails
Contents