Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-26 / 48. szám
ÚJ szó1978. YI 9R Kennedy azonban nyíltan kiállt ellenük, és megadásra kényszerltette őket. Ha az elnök így leszámolt az alapok alapjával, akkor mi vár a többi vállalkozóra? A Wall Street Journal bírálta az elnököt, hogy a „durva nyomás“ módszeréhez folyamodott. John Birche még tovább ment: Kennedyt „Oroszország ügynökének“ nevezte, aki aláássa a kapitalista rendszer alapjait. Kennedy támogatta a színes bőrű lakosok mozgalmát. Előtte valameny- nyi elnök és minden rangú politikus sikeresen kitért a négerek polgári jogait érintő problémák bárminemű érintése elől. Csakhogy 1961-re a színes bőrű amerikaiak mozgalma az egész országra kiterjedt, és kisiklott a kormányzó körök kezéből. A szövetségi kormánynak tehát ilyen körülmények között kellett döntenie arról, hogy folytatja-e addigi politikáját, s akkor a fehérek és feketék között nyílt harc tör ki, vagy pedig beavatkozik és megszünteti a faji megkülönböztetést, amivel magára vonja a fehér fajgyűlölők haragját. Kennedy ez utóbbit választotta. A mississippi egyetem 1962-ben bezárta kapuját James Meredith színes bőrű diák előtt, aki a bírósághoz fordult. A járási és a Legfelsőbb Bíróság is Meredithnek adott igazat, de az egyetem vezetősége nem engedett a magáéból. 1962 tavaszán a Legfelsőbb Bíróság javasolta a kormánynak: érje el Mississippi állam legfelsőbb szerveinél, hogy az ítéletnek érvényt szerezhessenek. A hadsereg a mississippi egyetemen a rend helyreállításáról tárgyalt, s ezzel egyidejűleg Alabama állam kormányzója, George Wallace kijelentette, hogy a faji elkülönítés kérdésében egyáltalán nem hajlandó engedni a szövetségi kormány nyomásának. Alabamában Martin Luther King vezette a színes bőrű amerikaiak harcát jogaikért, s épp ezekben az órákban rendkívül feszült volt a helyzet. A kormánykörök példátlan kegyetlenséggel bántak el a négerekkel. A birminghami rendőrség kutyákat uszított a tüntető négerekre, és vízágyúkkal lőtt rájuk. 1963 májusában bombát dobtak Martin Luther King testvérének házába. Birmingham egyes negyedeiben szaporodtak az összecsapások a fehérek és feketék között. Wallace kormányzó még mindig szembeszegült az elnökkel, a faji elkülönítés megszüntetését sürgető intézkedéseivel. Utasítást adott a hadsereg egy csoportjának, hogy ne engedjenek belépni az alabamai egyetem területére két néger diákot. Kennedy parancsot adott ki, mellyel az állam összes katonai alakulatát a szövetségi kormány irányítása alá helyezte, s ezzel meghátrálásra kényszerítette Wallace-t. Június 11-én a két néger diák beiratkozhatott az egyetemre. Ugyanazon a napon az elnök bejelentette: a faji elkülönítést megszüntető törvényjavaslatot terjeszt a Kongresszus elé. Ezzel lehetővé kívánta tenni, hogy a színes bőrű amerikaiak is nyithassanak szórakozóhelyeket: szállodát, éttermet, mozit stb., s a fehérekével egyenlő jogot akart biztosítani nekik a tanulásra, művelődésre. A kongresszusi beterjesztés után sokáig „elfektették“ a javaslatot. Csak 1963. november 21-én tűzte napirendjére a képviselőház. De mint tudjuk, a következő napon történt a dallasi tragédia. Egyes vélemények szerint Kennedy nemcsak a belpolitikai kérdéseket oldotta meg radikálisan, hanem a külpolitikájára is ez volt a jellemző, főleg a szocialista országokkal való kapcsolatokat illetően. Ezt hozta fel Kennedy ellen a CIA, a legbefolyásosabb szervezet. Az elnök és a CIA közötti legélesebb konfliktust a Kuba elleni intervenció bukása okozta. 1960-ban, amikor már nyilvánvaló volt a kubai forradalom marxista jellege, Eisenhower elnök utasítására az USA-ban élő kubai emigránsokból fegyveres egységeket verbuváltak. Néhány hónappal azelőtt, hogy lejárt volna elnöki tisztének ideje, utasítást adott egy különleges csoport létrehozására, melynek a Kuba elleni operáció tervét kellett kidolgoznia. Azzal tisztában voltak, hogy az emigráns hadsereg kicsi, s csak akkor lehet sikeres a támadás, ha az amerikai fegyveres erők — mindenekelőtt a légierő — támogatja. A csoport élén Richard Nixon, az akkori amerikai alelnök állt. A CIA és a nemzetvédelmi minisztérium is bízott abban, hogy ha az 1960-as novemberi elnökválasztáson Nixon győz, minden bizonnyal beleegyezik az amerikai fegyveresek részvételébe a Kuba elleni akcióban. A Pentagon és a CIA egyáltalán nem tartotta lehetségesnek, hogy John F. Kennedy győzzön. Amikor Kennedy bevonult a Fehér Házba, felkereste őt Allan Dulles, a CIA igazgatója Richard Bissei kíséretében, aki az operatív bizottságban volt a helyettese, s előadták az intervenció tervét, majd kérték az elnök támogatását. Kennedy a hadsereg és a haditengerészet képviselőivel folytatott tárgyalás után jóváhagyta az intervenció tervét, de figyelmeztetett, hogy az amerikai erők nem vehetnek részt az akcióban. A Disznó-öbölbeli támadás 1961-ben a másfél ezer emigráns teljes vereségével ért véget. Közben Kennedy többször is nemet mondott a CIA és a Pentagon beavatkozást sürgető kéréseire. Az akció legkritikusabb pillanatában Charles Cabell tábornok, a CIA elnökének helyettese késő éjszaka felkereste Dean Rusk államtitkárt, arra kérte, járjon közbe az elnöknél, engedje, hogy az amerikai légierő támadást indítson Kuba ellen. Rusk átadta a telefon- kagylót Cabellnek, hogy beszéljen ő maga. Kennedy azonban hallani sem akart semmilyen beavatkozásról. Cabell akkor annyira meggyűlölte, hogy nyilvánosan is árulónak nevezte. Cabell? De hiszen Dallas polgár- mesterét, aki megváltoztatta az elnök útvonalát, Earl Cabellnek hívják. Rokonok talán? Utánanéztem, s kiderült, hogy édestestvérekl A kubai kaland sikertelensége bizalmatlanságot ébresztett Kennedyben a CIA és a katonai vezetés iránt. Allan Dullest és Charles Cabellt leváltotta tisztségükből. A CIA igazgatói székébe közeli barátját, John McCont ültette. A vezérkari főnökök közös bizottságának parancsnokát, Lem- nitzer tábornokot a NATO fegyveres erői főparancsnoki hivatalába helyezte át, s az ő tisztségébe pedig Maxwell Taylort nevezte ki, akivel jól megértették egymást. A CIA és a Pentagon ellenséges magatartást tanúsított Kennedy iránt, mert keresztülhúzta számításaikat. Az elnök a nyilvánosság előtt is beszélt arról, hogy csökkenti a katonai költségvetést, elutasítja az atommeghajtású repülőgépek gyártására vonatkozó terveket, s ugyancsak elvetette a régebbi típusú rakéták gyártásának tervét. A B 70-es bombázók és a rakétaelhárító rendszerek gyártási előkészületeinek megszüntetését szintén tervbe vette. A Pentagon vezetői magukon kívül voltak: e két utóbbi fegyverfajta gyártása hatalmas nyereséggel kecsegtetett. E tervek leállítása arra kényszerítette őket, hogy újakat dolgozzanak ki. De amíg Kennedy az elnök, nincs sok reményük arra, hogy az új terveket sikerül elfogadtatniok. (Az igazság az, hogy a katonai kiadások Kennedy kormánya idején is emelkedtek. A szerk.) A második világháború alatt létrejött katonai-ipari komplexum addig még mindig leküzdötte az elnökök mindennemű ellenállását: főleg nemzetbiztonsági okokra hivatkozva. Ezért az elnök magatartását kihívásnak vették. 1963 júliusában az Egyesült Államok és a Szovjetunió aláírta az atomfegyver-kísérletek részleges betiltásáról szóló megállapodást. Kennedy ezt a végső célhoz, az atomkísérletek teljes betiltásához vezető üt első lépésének tekintette. Ekkor már egyre gyakrabban hangzott el a szó: enyhülés. Viszont a nemzetközi feszültség enyhülése 22 ezer amerikai fegyvergyár létérdekét fenyegette. vietnami kalandja Éppen ezekben az időkben a fegyverkezés szószólói, a katonai vezetők és a CIA az indokínai tűzfészek felé fordították figyelmüket. A CIA, a katonai-ipari komplexum elővédje, 1952- től működött azon a területen. Az ötvenes évek végén amerikai katonai tanácsadókat küldtek Dél-Vietnamba. A Mekong folyó delta vidékén pedig több mint száz amerikai társaság szerzett területeket. Egyre szaporodtak a hasonló táblák a térségben: A Dow Chemical birtoka, Dupont birtoka, a General Electric birtoka stb. A hatvanas évek elején kifejlődtek a hazafias védelmi erők partizánakciói Indokínában. Pathet Lao hadserege Laoszban az ország nagyobb felét ellenőrzése alatt tartotta, Dél-Viet- namban létrejött a felszabadító hadsereg. A Pentagon komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy amerikai egységeket küld az országba. A vietnami kérdésekkel foglalkozó különbizottság a katonai beavatkozás szükségességét bizonygatta. De a Disznó-öbölben szerzett tapasztalatok óvatosságra intették az elnököt. Az egyik beszédében kijelentette: „Semmivel sem tudtuk megindokolni a Kuba elleni katonai akciót, pedig csak 90 mérföldnyire történt határainktól. Mivel magyarázzuk meg akkor részvételünket a délkelet-ázsiai háborúban?" Kennedy nem volt hajlandó amerikai egységeket küldeni Vietnamba, de beleegyezett, hogy katonai szakértőket irányítsanak oda. Az elnök Kubával és a Szovjetunióval szembeni politikája erősen hozzájárult ahhoz, hogy a katonai-ipari komplexum vezető köreiben egységes vélemény alakuljon ki: az elnök rendkívül veszélyes ember, s ezért mielőbb meg kell tőle szabadulni. A vietnami kérdés ezt még inkább megerősítette. Senki sem kételkedik abban, hogy ha Kennedy továbbra is elnök marad, akkor beváltja ígéretét: visszahívja a katonai szakértőket Vietnamból. 1964- ben ismét elnökválasztás lett volna. Ha ezen Kennedy vereséget szenved, akkor a katonai-ipari komplexum minden gondja megoldódik: az ellenjelölt, Barry Goldwater az elejétől kezdve támogatta az amerikai katonai akció gondolatát Indokínában, sőt, szorgalmazta az atombomba bevetését Hanoi ellen. Goldwatert Richard Nixon is helyettesíthette a választási hadjáratokban, ellene sem volt kifogásuk a katonai köröknek. Viszont Kennedy rendkívül népszerű volt az amerikai polgárok körében. Az 1963 októberében végzett közvéleménykutatás kimutatta, hogy ha a republikánusok Goldwatert indítják a választásokon, Kennedy döntő győzelmet arat. Mivel a választások útján nem tudtak volna megszabadulni Ken- nedytől, a katonai-ipari komplexum számára csak egy lehetőség maradt: fizikailag kellett őt megsemmisíteni. A módszer nem okozott gondot, hiszen a CIA különleges csoportjának már nagy gyakorlata volt a külföldi vezetők ellen szervezett merényletek lebonyolításában. Ha aprólékosan rekonstruálni akarjuk a merénylet körülményeit, akkor még egy csoportot figyelembe kell vennünk, amelynek érdeke volt Kennedy meggyilkolása: ez a maffia. A húszas-harmincas években a maffia mély gyökereket eresztett az amerikai társaságok életében. Akkoriban a maffia még sok, egymással szembenálló egységre tagolódott. Az alvilágot Meir Lansky egyesítette, amikor a maffia mindenható pénzkirálya lett. A gazdag észak- és dél-amerikai turisták számára Lansky Kubában teremtette meg a szórakozás paradicsomát. Lanskyék hazárdjátékokból, prostitúcióból és kábítőszerkereskede- lemből származó jövedelme állandóan emelkedett. Lansky után Havannában telepedett le barátja, a maffia másik feje, L. Lucciano, akit az amerikai kormány kitiltott az ország területéről. Ugyancsak Kubába érkezett Carlos Marcello, az amerikai maffia már sodik alfőnöke. Ehhez az alvilági szindikátushoz rövidesen csatlakozott Santos Traficante, akit a gengsztervilágban úgy ismertek, mint a titokzatos gyilkosságok megszervezésének legjobb szakértőjét. 1955-ben már ők uralták az összes játékkaszinót, s ők szervezték az Európából Amerikába irányuló kábítószerszállítást. Úgy látszott, az alvilági társaság virágzását, fejlődését semmi sem akadályozhatja meg. De bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottak: 1959-ben Fidel Castro serege elfoglalta Havannát. NOBUCSIKO OCSIDI (Folytatjuk > v 'S a> if s ”3 *2 I? DO f-> « < I“ U X i © ’S SO) 00 s M © > h DO © IM s © © M C9 .2, ’S' $3 © a a •3 '© > X M p *1 ll £ DO CD ni 03 c iH B ►»2 "2 'O © N C © v o S ’flz elnokgyíTkossag - yj megvilágításban <
