Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-07-16 / 29. szám

(Folytatás a 3. oldalról)

te ki, vagy pedig barátja és mecénása, David Rockefeller, a Chase Manhattan Bank hatalmas fönöke taná- csolta-é neki mint a Rockefeller im- périum kiterjesztésének és konszolidálásának új eszközét, mindmáig kérdés maradt.

A döntő e „háromoldalú“ bizottság globális terve — vagyis a legnagyobb amerikai, nyugat-európai és japán monopóliumok egybekapcsolása olyan módon, hogy megosztják egymás között a piacokat, és egész kontinenseken ellenőrzik az olcsó munkaerőt. A háttérben azonban ismét a pénz — a Mister Dollár állna — és csupán annak önző érdekei. Éppen ezért ennek az 1973-ban alakított bizottságnak befolyásos tagjaivá válhatnak az Egyesült Államok legmagasabb politikai személyiségei. Így például Carter elnök, annak első tanácsadója Brzezinski, Mondale alel- nök, Vance külügyminiszter, Brown hadügyminiszter, Blumenthal pénzügyminiszter, Young nagykövet az ENSZ-ben és mások.

A kereskedelmi pénzügyi háború és a

további éles súrlódások

az USA és nyugati partnerei között, amelyek megerősítik a megbékíthe- tetlen imperialistaközi ellentéteket, azonban igen hamar bebizonyították annak az épületnek az ingatagságát, amelynek az alapkövében magában rejlik a konkurrencia farkastörvénye. Az amerikai elnökválasztási kampány előestéjén a „trilaterális koncepcióról“ maga Brzezinski is lemondott. Emellett nélkülözhetetlen adag nosztalgiával kijelentette: „Harminc évvel a háború után sem Európa, sem Japán nem hajlandó fontos szerepet vállalni sem a hagyományos, sem az új globális problémák tekintetében.“

Így azután újból megváltoztatta stratégiáját, és a szovjet—amerikai kapcsolatok területére vetette magát. A rá annyira jellemző „vehemenciával“ járt el. Carter beszédeibe betol- dotta „az emberi jogok megtartását“, amelyekről állítólag Nixon, Ford és Kissinger valahogyan megfeledkezett. Az egyik elvi jelentőségű külpolitikai beszédben, amelyet Carter számára irt, Brzezinski oly éles hangokat ütött meg, hogy még Cyrus Vance-nak és Patrick Andersonnak, a Carter beszédek szerzőjének is enyhíteniük kellett e szöveget, mert az egyenesen a „hidegháborút“ traktál- ta. További újdonság lett volna a Szovjetunióra gyakorolt újabb nyomás a stratégiai fegyverek és azok korlátozása területén, mindenekelőtt 1977 tavaszán. Brzezinski azonban itt sem ért célt.

Mihelyt Brzezinski átvette Henry Kissinger szerepét (egyébként nagy ve- télytársa volt már pedagógiai és tudományos tevékenysége idején), azonnal elutasította azt az alapvető fel- tételezését, hogy az enyhülés alternatívája a nukleáris háború volna. Brzezinski kezdettől fogva arra a koncepcióra kezdett építeni, hogy a Szovjetuniót meg kell fölemlíteni tekintet nélkül a szovjet—amerikai kapcsolatok helyzetére. Még a Fehér Házba való jövetele előtt azt állította, miszerint azok a törekvések, hogy az alternatívát csupán az enyhülésre és a háborúra korlátozzák, az amerikai cselekvési szabadság leszűkítését jelentik: „Ha egész külpolitikájukat arra a feltételezésre alapozzák, hogy bármilyen határozott cselekedetre, amelyet a szovjet—amerikai kapcsolatok terén tesznek, ránehezedik a nukleáris háború veszélye, akkor de facto abba az egyenlőtlen játékba bocsátkoznak, amelyet Moszkva játszik.“ {Brzezinski, Z. From Cold War'to Cold Peace, London, 1976, 269. oldal).

A Szabad Európa szerkesztőjének

arra a kérdésére, hogy mit tenne ő (Brzezinski), ha Kissinger helyében volna, Zbigniew Brzezinski kijelentette, hogy megjátszaná „azt a játékot Moszkvával“, és következetesebben megkövetelné, „hogy az oroszok fogadják el azokat a fajta feltételeket, amelyeket bedolgoztunk a helsinki dokumentumok harmadik kosarába“. Álláspontja tehát kezdettől fogva világos volt. Kissinger „kulisz- szák mögötti“ politikájától eltérően Brzezinski megjátszotta a becsületes és erkölcsös politikust, aki mindig nyílt kártyákkal lép fel.

Szerinte „a béke bármilyen struktúrája“ puszta illúzió, amelyet a kölcsönös intézkedések sokkal szélesebb spektrumával kellene helyettesíteni. Brzezinski első és legfontosabb követelménye volt „az ideológiai ellenségeskedés beszüntetése“ („mert ellenkezik a détente szellemével és veszélyezteti azt“), valamint „az emberi jogok megsértésének beszüntetése a Szovjetunióban“ („mert ez az amerikai választók jelentős részét nyugtalanítja“).

Brzezinski emellett senkit sem hagyott kétségben afelől, hogy az enyhülés általa megfogalmazott meghatározása lényeges belpolitikai változásokat tartalmaz a Szovjetunióban, más szavakkal beismerte, hogy az, amit javasol és amit szorgalmaz, nem más, mint leplezetlen beavatkozás egy más ország belügyeibe, és közvetlenül megsérti a helsinki értekezlet Záróokmányának szellemét és betűjét.

Zbigniew Brzezinski ezen „elméleti hátterével“ azért foglalkozunk behatóbban, mert később az 1977 és 1978- as évek folyamán éppen ezek a nézetek váltak Carter „keleti politikájának“ alapkövévé. És amint G. Schweigler, a nyugatnémet Külpolitikai Kérdések Kutatóintézetének tudományos dolgozója a The World Today című folyóirat ez év márciusi számában írja, James Carter Brze- zinskinek ezt a hozzáállását nemcsak a választási kampány során tette magáévá, hanem még tovább is ment: „... megkísérelte azt átültetni a gyakorlatba, mihelyt az elnöki hivatalba lépett. És csodálatosképpen ez meglepetést, zavart és konfliktusokat idézett elő.“

Carter jogosan belesétált abba a csapdába, amelyet Brzezinskível és másokkal együtt állított fel annak érdekében, hogy ismét felkeltse az érdeklődést Amerika iránt, melynek tekintélye a botrányok sorozata, Vietnam, Watergate, FBI, CIA után a Lockheed társaság megvesztegetési nemzetközi botrányai és más haladó

szégyenteljes esetek

után világszerte jelentősen megrendült. Amennyiben kitűzte az emberi jogok védelmének jelszavát, hogy az egyetemes legyen: az emberi jogokat mindenütt tiszteletben kell tartani, beleértve magát az USA-t és szövetségeseit is.

Ezenfelül itt is megnyilvánul Carter és Brzezinski „az ideológiai harc megszüntetéséről“ szóló koncepciójának tarthatatlansága. Az olyan kifejezetten eszmei diverziós módszerek, formák és eszközök bevetése, mint amilyeneknek tanúi vagyunk az úgynevezett „emberi jogok védelme“ amerikai „globalisztikus“ értelmezésével kapcsolatban, még jobban megmutatja az amerikai külpolitika re- ideologizálását. A burzsoázia beleértve az USA-ban levő legerősebb támaszait, az ideológiai harcban áttörést vagy jobban mondva hódítást kísérelt meg, s emellett ő maga került zsákutcába súlyos pergőtűz alatt.

Zbigniew Brzezinski sem mint professzor, sem mint tanácsadó nem tartozik a „békegalambok“ közé. Hisz

egy kissé „a Rockefeller családhoz“ tartozik. Rockefellerék viszont kezükben tartják a mozgató rugókat, amelyek a katonai-ipari komplexumnak egészen olyan cégeihez érnek el, mint amilyenek például a Boeing, vagy pedig a Bendix. Miről van szó?

Egyre jobban kitűnik, hogy az amerikai milliárdosok megosztják egymás között a „munkát“ és természetesen a nyereségeket is. A Rockefeller petróleum-, repülőgép-, űrhajózási és bankmágnásoknak közvetve első helyet biztosítottak az új stratégiai fegyverek — a cirkáló rakéták értékesítésében. Ezek fejlesztését és gyártását éppen a seattlei Boeing társaságra bízták, amely nehézbombázógépek és Minuteman típusú interkontinentális ballisztikus rakéták építésére specializálódott. Mindez milliárdos nyereségeket jelentett és jelent. Nem kell sokáig találgatni, ki és milyen helyekről segíti elő azt, hogy az egyik vagy a másik legújabb fegyver gyártását melyik cégnek ítéljék oda.

A másik, tömegpusztítást és tömeges nyereséget jelentő fegyver, amelyért a cirkáló rakéták mellett sik- raszáll a Carter-kormányzat, a hírhedt neutronbomba. A Bendix társaság a Rockwell International és a Monsato társaságok mellett egyike a „kiválasztottaknak“. Habár ismeretes, hogy ez a társaság inkább a Mor- ganok, Mellonok és a du Pontok befolyási szférájába tartozik, nem érdektelen, hogy Michael Blumenthal, a társaság igazgató tanácsának utolsó elnöke tagja a Rockwell-féle trila- terélis bizottságnak, és jelenleg a pénzügyminiszteri tárcát tölti be a Carter-kormányban.

Zbigniew Brzezinski a Rockefeller érdekeltségek és az amerikai „globa- lisztikus“ ambíciók érdekében elfoglalt nagy nemzetközi elkötelezettsége keretében részt vesz az ún. bilderberi klub ülésein. Ennek az ártatlannak látszó cégérnek a leple alatt fejti ki tevékenységét számos tőkésország uralkodó köreinek titkos vezérkara. Habár az ülésekről nem adnak semmilyen közleményt, sem pedig más tájékoztatást, s emellett a viták bizalmas jellegűek, nem vezetnek róluk semmilyen feljegyzést, mégis „kiszivárogtak“ már egyes információk e társaságról.

Ezt a klubot 1952-ben alapították, s tagjai az USA és Nyugat-Európa legnagyobb ipar- és pénzmágnásai, mint pl. az amerikai milliárdosok és bankárfivérek, Nelson és David Rockefeller, a párizsi Edmond Rotschild báró, Agnelli olasz autókirály, a Fiat cég fő bosszja, Menne, Wolff és Berg nyugatnémet vállalkozók, Niarchos görög milliárdos hajózási vállalkozó, Payer, az amerikai IBN konszern elnöke és mások. A nemzetközi pénzügyi oligarchia ezen elitje mellett a klub ülésein részt vesznek a nyugateurópai fő burzsoá pártok egyes felelős vezetői (Strauss az NSZK-ból, Heath Britanniából, Lecanuet Franciaországból), hangzatos nevű újságírók (Sulzberger, a New York Times kiadója), szenátorok és képviselők (Jacob Javíts szenátor az USA-ból) a NATO vezető tényezői (Luns NATO- főtitkár, valamint Goodpaster és Lemnitzer tábornokok, valamint Elliot, a brit légierő főmarsallja) sőt, a klub 25. évzáró ülésén 1977 áprilisában Torguay angol tengerparti városkában olyan személyiségek is részt vettek, mint Henry Kissinger, Schmidt nyugatnémet kancellár és a legtöbb nyugat-európai ország miniszterei.

E klub szervezete valamiféle

nemzetközi „árnykabinet” szerepét játssza

tulajdonképpen, amely az egyes nemzeti kormányok fölött áll és természetesen pénzügyi és politikai vonatkozásban is hatalmasabb. Azt mondhatjuk, hűséges mása politikai területen a nemzetek feletti monopóliumok gazdasági rendszerének. Habár a klub egyes üléseinek határozatai nem utasítás jellegűek a többi nemzeti kormány számára, nyilvánvaló, hogy számos javaslatuk különösen a katonapolitikai jellegű ajánlások, amelyek támogatják az „egyesített Európa“ tervét és más nagy antikom- munista akciókat, bekerül a nyugati államok hivatalos kormánypolitikájába. A katonai-ipari komplexumnak, amely nem óhajtja sem a lázas fegyverkezés megállítását, sem a feszültség további enyhülését Európában és a világon, jelentős befolyása van ebben a „bilderberi klubban“. Ez nem jó, mert az enyhülés aláásására irányuló kísérletek, amelyeket ez a klub ajánl,

ártanak a helsinki Záróokmány szellemének

és teljes mértékben megfelelnek azoknak a nyugati politikai köröknek, amelyek teljesen arcátlanul törekednek a hidegháború felújítására.

Zbigniew Brzezinski ugyan nyilvánosan nem foglal állást e „hidegháború“ mellett, de a „bilderberi klubban“ kifejtett tevékenysége csakúgy, mint saját meggyőződése a „hideg békéről“ és arról, hogy kifejezetten zsaroló módon kell fellépni a Szovjetunióval szemben a támadó stratégiai fegyverek korlátozásáról folyó SALT—II trágyalások területén, csupán azt bizonyítják, hogy a „détente“ fogalmának továbbra is más tartalmat adnak, mint amilyet megkövetel a helsinki értekezlet okmányainak szelleme és betűje.

Nem kétséges, hogy Brzezinski az USA agresszívabb politikáját szorgalmazza Afrikában, a Közel-Keleten és azokban a nyugat-európai országokban, ahol megnövekszik a haladó erők befolyása. A CIA diverziós tevékenységének további kiszélesítését szorgalmazza a szuverén államok ellen. Kezdettől fogva az amerikai—kínai kapcsolatok antiszovjet irányzatú intenzifikálására törekszik, erről tanúskodik ez év májusában Pekingben tett látogatása és fogadtatása a Kínai Népköztársaság vezetői részéről. Amikor a fogadáson, amelyet Pekingben Brzezinski tiszteletére rendeztek, Huang Hua kínai külügyminiszter állást foglalt amellett, hogy valamennyi ország, beleértve az USA-t, egységes frontot alakítson a „Szovjetunió he- gemonisztikus törekvései ellen“, a vendég valóban tipikus választ adott. Azt hangsúlyozta ugyanis, Washingtonnak „érdeke, hogy Kína erős legyen éppúgy, mint ahogy Kínának nyilvánvaló érdeke az erős Egyesült Államok...“

Amint a Le Matin de Paris című párizsi lap rámutatott, eddig egyetlen amerikai államférfi sem ment el oly messzire szovjetellenes utalásaiban, mint Zbigniew Brzezinski Kínában.

Brzezinski ugyanakkor az emberi jogokért küzdő harcosnak tünteti fel magát, s emellett mindjárt tisztségébe lépése után azt javasolta, hogy az USA semmilyen szankciót se alkalmazzon a fajgyűlölő dél-afrikai rezsim ellen.

„Nyilvánvalóan úgy vélekedik — írja Brzezinskiról a New Yorker című lap —, hogy az Egyesült Államoknak a legkülönfélébb módszerekkel kell rendelkeznie, hogy befolyásolja az események fejlődését más országokban.“ Ugyanez a lap rámutat, hogy Brzezinski a szerzője Carter elnök márciusi nyilatkozatának az USA katonapolitikájáról, amelyben azt mondja, hogy az „Egyesült Államok tökéletesíti és fenntartja régi, szárazföldi és tengerészeti erőit a gyors szállítás céljaira, hogy megvédhesse az amerikai érdekeket az egész földkerekségen". Zbigniew Brzezinski pedig e kijelentéshez csatlakozva — a New Yorker szerint — még arra is rámutat, hogy

.......magunk foganatosí

thatunk döntő intézkedéseket, beleértve a beavatkozást is, amennyiben a meghatározott célt nem sikerül közvetett úton elérnünk“. Ehhez bizonyára nem szükséges kommentár.

(Megjelent a TVORBA 1978/28 számában)

HZ ESO SZÁMÚ TANÁCSAIK