Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-19 / 47. szám
1978. XI. 19. Üzletek, szállodák egymás hegyen-hátán Andorra la Vellában Úrban, a Pireneusok francia oldalán, mielőtt nekivágtunk volna a kétezer méternél is magasabbra kapaszkodó útnak Andorra felé, megpróbáltunk benzint tankolni. Űr városka egyetlen benzinkútja kezelő nélkül állt. Talán ebédelnek? — gondoltam és dudáltam néhányat, hátha előkerül a benzinkutas, akinek a számára a kis üzlet is üzlet... Csak egy belga turista Jött kocsijával és gyorsan kioktatott. — Andorrába megy? Ha van még a tartályában két literre való, akkor itt ne tankoljon! Andorrában sokkal olcsóbban veheti, két liter áráért három liter benzint kaphat! Félórával később csaknem üres benzintankkal érkeztem a hósipkás Pireneusok napsütötte völgyeiben fekvő miniországba. Természetesen az első megálló a benzinkútnál volt, csaknem 2400 méter magasságban. A francia—andorrai határon ugyanis meg sem álltunk, mert a francia vámőrök a visszafelé tartó autósok csomagjainak turkálásával voltak elfoglalva. Szóval az andorrai benzinkútnál, amely ugyanannak a francia Elf-nek a tulajdonában volt, mint az úri töltőállomás, csaknem 50 százalékkal olcsóbban kaptuk a szuper- benzint! Andorrában ugyanis a legtöbb áru adómentes, a behozatali vám pedig mindössze 3 százalék. Ráadásul az andorrai kereskedelmi vállalkozók nem fizetnek adót! Nem csoda tehát, ha — különösen szombaton és vasárnaponként — franciák és spanyolok tízezrei autóznak a környező városokból ebbe a 465 négyzetkilométernyi területű miniországba. ITALT, CIGARETTÁT, ÉKSZERT Nemcsak kocsijukat töltik tele olcsó benzinnel, hanem csomagtartójukat is: italokkal, cigarettával, kávéval, csokoládéval — no és, aki teheti, itt vásárol fényképezőgépet, magnót, s mindenféle ékszert. A legtöbb üzlet ugyanis vasárnap délelőtt is várja a vásárlókat. Nem is olyan régen, a 60-hs években még valóságos elzárt paradicsom volt Andorra, ahol középkori nyugalom fogadta a Pireneusok vadregényes hegyeit megmászó turistákat. Télen a hő olykor napokra elzárta a miniországot a külvilágtól, ezért csak azoknak ajánlották a prospektusok az andorrai látogatást, akiknek nem volt sietős a dolguk. Manapság mintha minden a feje tetejére állt volna: a spanyol utazási irodáik Barcelonából egynapos „kiruccanást“ hirdetnek Andorrába, amiből egy óra jut a látnivalók megtekintésére és kettő a vásárlásra. Mert most ezzel csábítják a turistákat a Franciaország és a Spanyolország közé ékelődött 700 éves törpeállamba. Üzletek, bankok, áruházak és szállodáik egymás hegyén-hátán — a szó valóságos értelmében. Azt is mondhatnánk, hogy egymás tetején. Mert a kis hegyi ország fővárosában, Andorra la Vellában és a vele immár összenőtt Les Escaldes-Engor- danyban már alig maradt hely újabb építkezések számára. A tízemeletes új autóparkolóházat például a sziklákba vájták, számos épületet pedig lefelé, vagyis a pincék mélyítésével bővítenék. Annyi az autó, hogy meg kellett erősíteniük a rendőrséget, amelynek a legfőbb feladata a tilosban parkoló gépkocsik elszállítása és a bírságok kiszabása ... „MEGTELT!“ Üzletek, bankok, áruházak és szállodák — és persze, emberek egymás hegyén-hátán. Az idén Andorrába látogató turisták száma — az idegen- forgalmi hivatal vezetője szerint — túllépi a négymilliót! Pedig Andorrának mindössze 28 ezer lakosa van — igaz, ennél sokkal több vendégágy- gyal rendelkezik a hotelekben! Azon a júliusi hétvégen, amikor Andorra valamennyi települését, hegyi útjait és ösvényeit bejártuk, nyugodtan ki- tehették volna a két határállomáson a „megtelt" táblát. A külföldiek gépkocsijai csigalassúsággal cammogtak az ország tulajdonképpen egyetlen országútján és főulcáján, s a külföldi látogatók, mint a heringek a szardíniásdobozban, úgy tolakodtak az üzletekben. Az egy évtizede nég vadregényes- ségével büszkélkedő Andorra a legutóbbi néhány esztendő alatt egyetlen hatalmas bazár 'á változott. Valóságos világbazárrá, amelyben az adómentes kommert ializmus érdekei határozzák meg az életet. Áruházak, bankok — neonreklámok. Andorra la Ve llában hiába kerestük - az útikönyvekben oly szép szavakkal ecsetelt nyugalmat. Itt minden zsibongott, :> az autók dudálását, a közlekedési rendőrök sípszavát csak az Europrb; áruházzal szembeni hanglemezbolt újdonságait — igaz, ugyancsak adómentes áron — kínáló hangszórók zenéje harsogta túl... Hogyan érzik magukat az andorraiak ebben a zsibongó világbazárban? Az Andorrában élő 28 ezer állandó lakos közül alig kilencezer az andorrai állampolgár. A szülőknek is itt született andorraiaknak kell lenniük, hogy valaki megkapja a miniország állampolgárságát illető jogokat. S ez nem vásárolható meg Andorrában — ahol egyébként pénzért szinte minden kapt ató. De andorrai állampolgárnak lenr i — ez olyan sok előnnyel jár itt, hogy a bevándorlók sem kapják meg. Hogy mást ne említsünk, minden andorrai állampolgár kérhet és kaphat a francia, vagy a spanyol hatóságoktól olyan „tranzit- engedélyt“, amellyel bármilyen árut behozhat külföldről a miniállamba. Élnek is ezzel az tndorraiak, hiszen a „világbazár“ cégsi, áruházai csak ilyen andorrai közvetítéssel hozhatnak be árut az őrs ságba. Nem véletlen, hogy egyre több andorrai fordít hátat a dohánytermesztésnek vagy juhtenyésztésnek. Hiszen csupán nevének kölcsönzésével vagy aláírásával busás jutalékra tehet szert a nagy cégek szolgálatában. A CASA DE LA VALLBAN Erről beszélgettem az ország ügyeit intéző Főtanács egyik tisztviselőjével a Casa de la Valiban, a kormányzatnak otthont adó kőépületében. Hogy mi lesz ebből, hogy hová jut Andorra? A tisztviselő széttárta karjait, s mielőtt válaszait megfogalmazta volna, az úgynevezett „igazságügyi szalonba“, a Tribunal de Cortsba vezetett, ahol a levegő, de legalábbis a hangulat ma is középkori. Alighanem ez volt a legalkalmasabb hely arra, hogy elmondja röviden a 700 éves Andorra történetét. Nos, az elmúlt hét évszázadról ezúttal csak annyit, hogy 1278 szeptemberében, a feudalizmus fénykorában két feudális nagyúr, a francia Foix grófok és a Spanyolországhoz tartozó urgéli püspök egyaránt igényt tartottak a Pireneus völgyében fekvő hat parókiára, egyházközségre. Szerződésben állapodtak meg abban, hogy a piciny államnak mindketten protektorai lesznek. A kihalt Foix család jogait ma Giscard d’Estaing francia köztársasági elnök élvezi és az urgéli püspök, Monsignore Joan Marti gyakorolja. Az andorraiak ma is fizetik nekik az adót: az idén az urgéli püspöknek, jövőre — vagyis minden páratlan évben — pedig a francia elnöknek. Az adó 960 frank vagy 430 peseta, de némi sonka, sajt és tyúk is jár hozzá. Ez ma már olyan kicsiny, jelképes összeg, hogy a franciák kérték, ne készpénzben, hanem csekkben adják át az összeget a kétévenként fekete bársonypalástban a párizsi Élysée-palotába érkező andorrai küldöttek. Az andorrai kormánytisztviselő így büszkélkedett: „A mi országunk sohasem háborúzott, itt nincs hadsereg és az elmúlt hét évszázadban nem járt földünkön idegen hadsereg. A legelők, erdők, folyók és tavak nálunk köztulajdont képeznek ... Ez olyan ország, amelynek nincsenek írott törvényei, itt a jog alapjai népszokásokra épülnek.“ Mindez olyan szépen hangzott, hogy kénytelen voltam megkérdezni: „És a bűnözés? Létezik ilyen Andorrában?“ A börtön üres volt ezen a napon, de különben is, a csempészést, az adótörvények kijátszását itt alig ellenőrzik. Az egyéb ügyek felett pedig szigorúan intézkedik a Casa de la Valiban, a Völgyek Házában, a fapados helyiségben kéthetenként ülésező 24 tagú Főtanács, vagyis a kormány — amelynek minden tagja vagyonos és 30 éven felüli andorrai polgár. Pénzük bőven van, ugyanis az alacsony adók ellenére a nagy forgalom miatt hatalmas összegek folynak az államkasszába: a miniállam évi költségvetése meghaladja az évi 170 millió francia frankot! (Francia frankban számolnak, de spanyol pesetával is lehet fizetni, sőt a kirakatok többségében az árakat dollárban, s újabban nyugatnémet márkában is kiírják.) Nemcsak az immár Andorra jelképének számító Casa de ,1a Vall, a Főtanács sok százéves kőépülete idézi a középkor hangulatát (itt a turistáknak a régi kínzőeszközöket is mutogatják), hanem az országutaktól távolabb, a magas hegyekben fekvő kis falvak: Ordino, La Cortinada, Pál és Massana kőházai, parasztudvarai. De már itt sii)cs érvényben a régi szabály, hogy a házak legfeljebb 24 méter magasak lehetnek. A civilizáció szökevényeinek még távolabb, a magas hegyek néhány nép- telen völgyébe kell menekülniük, ha a régi Andorra csendjét akarják élvezni. Ám ki tudja, meddig tehetik ezt? „TRANZITORSZÄG" Talán ezért vált a 70-es években „tranzitországgá“ a pireneusi mini- hercegség? A turisták nagy része csak egy, legfeljebb két napra érkezik Andorrába. Az üdülésre, a pihenésre vágyók alig találnak nyugalmas helyet, a szerpentin utakon fel- kapaszkodó kocsik motorjának a bőgőse felhallatszik a hegyi falvakba is. Dehát ma már nem is a táj, hanem a bazárvilág csalja ide a látogatókat., Ki-ki megvásárolja néhány üveg konyakját, whiskyjét, néhány karton cigarettáját, egy-két kiló kávét — azután a határon idegesen várja a francia, vagy a spanyol vámosok vizsgáló tekintetét. A nagy pénzeket, a bankok, áruházak, szállodák profitját nem vizsgálják. A milliókat, százmilliókat szabadon utalhatják a külföldi bankok széfjeibe az andorrai világbazár cégei... SEBES TIBOR A régi kőház — A Völgyek Háza —, amelyben az andorrai kormány, a Főtanács ülésezik (A szerző felvételei) % £ §c 1 n ;•.. § Seises Tibor riportja »«5» «jwr r ipuri |u
