Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-12 / 46. szám
km (ESSZÉRÉSZLET) Párizsban történt, egy premieren — hogy közvetlenül az előadás megkezdése előtt a függöny hirtelen széijelment s egy diszltő bennfelejtette magát a színpadon. Régi színházi ember lévén, rögtön fel is találta magát s ágy viselkedett, mintha a darabhoz tartoznék; a színpadon egy állóóra volt elhelyezve, a díszítő tehát odaballagott az órához, felházta s azután, mirt aki legjobban végezte el a dolgát: kisétált a színpadról. Azt hitte, hogy megmentette a helyzetet, pedig a legalaposabban elrontotta. Azok a szavak és mondatok, amelyeket egy darab legelején elmondanak: lehetnek a legszebbek, legelmésebbek: sohasem hatnak, mert a közönség még nincsen preparálva és a hallóérzéke, akusztikai befogadóképessége csak tökéletlenül működik. Ellenben vizuális fogékonysága, gesztust felfogó ereje annál teljesebb. Mert mi történt azon a párizsi premieren — a díszítő ügyes viselkedése után? Az első felvonás alatt az egész közönség állandóan azt leste, mi fog történni a felhúzott órával — leste a kezdőakció folytatását és konzekvenciáit. Es a közönségnek olyannyira igaza volt, hogy egy Lessing sem ítélhetett volna különben. Ha egy darab azzal kezdődik, hogy felhúznak egy órát — akkor az óra körül igen nagy dolgoknak kell történniük. Hogy ez milyen pontosan összevág azzal, amit a legnagyobb drámaíró csinál, rögtön kiderül, ha visszagondolunk Shakespeare-re, aki azzal az elhatározó gesztussal kezdi darabjait, amelynek konzekvenciáit vonja le a további jelenetek folyamán — ez a dramaturgia azonban a közönség leikéből van a színpadra vetítve —, s ezért leste a párizsi premier közönsége egy egész felvonáson keresztül, hogy hányat fog ütni az az óra, amelyet egy szórakozott díszítő az előadás legelején felhúzott. A dráma gyökerei mélyen lenyúlnak a közönség öntudatába és talán még mélyebben azokra az ösztönökre, amelyek az öntudat alatt lappan- ganak. HEVESI SÁNDOR J ogps a méltatlankodása. Jóval az előadás megkezdése előtt bejön a színházba, hogy ideje legyen átgondolni a szerepét, s már a második figyelmeztetés is elhangzik, amikor öltözködni kezd. Az ingére várt... Pontosabban arra, hogy az öltöztető felvarrja rá a gombot. Amikor ráadják, kiderül, a gomblyukra varrta. Az idő sürget, perceken belül színpadra hívják. Az öltöztető tétovázik, nem tudja, mit tegyen, gomblyukat vágjon vagy szakítsa le a gombot. A maszkmester is mintha kapkodna ... Haumann Péter szó nélkül, lehunyt szemmel tűri. Csak akkor robban ki, amikor egyedül maradunk az öltözőben. Az arcát már ki sem festi, szerencsére van alapszíne. Feketével kihúzza a szemét, a szája is sötétebb lesz egy tónussal; nyakék, páncélöv, vaskorona, bőrkesztyű, s rohanás a színpadra. Aztán vissza az öltözőbe. A pecsétgyűrűt az asztalon felejtette. — Simának, zökkenőmentesnek érzi a pályáját? — Igen. Szerencsés és elégedett ember vagyok. Nincs okom panaszra, mert tudom, hogy szenetnek a nézők, és a keresett színészek közé tartozom. Ügy érzem, minden rendben van körülöttem. Ha nagyítóval nézem az életem, meg kell mondanom, engem is érnek kudlaircok, elkeseredések. Elég nehéz periódust hagytam magam után, míg a dolgok végül is nyélbe ütődtek ... Sosem volt könnyű elmennem abból a színházból, amelyben tulajdonképpen rosszul éreztem magam. Hatalmas erőre volt szükségem ... Nemrég A bosszú című tévéfilmben szerepeltem, amit a forgatás utolsó napjáig fanyalgás kísért. Nem hagytam, hogy lekicsinylőén beszéljenek róla ... Láttam én is a produkció hibáit, ugyanakkor azt is tudtam: komoly vitákat fog kavarni. Nem is maradt el a siker... A tévéfilmek hazai fesztiválján felsőfokon beszéltek az alkotásról. — Olyan színész, akire azt mondják, stílusa van. — Szerintem kell, hogy stílusa legyen az embernek. Annak ellenére, hogy amorf állapotban tartom a játékomat, vannak meghatározó jegyei... Ha felfedeznek egy figurában, automatikusan rám osztják a következőt. A rendezők ugyanis lusták elgondolkozni, hogy rajtam kívül ki tudná még eljátszani az adott szerepet. Ebből a szempontból tehát veszélyessé válhat a stílus. De ha érzem ezt a veszélyt, mindent megteszek annak érdekében, hogy elkerüljem. Ha viszont arra gondolok, hogy este a Pygmalion Doolittle-jét játszom, s a következő napon Szomory Dezső Ingeborgja vagyok, azonos jegyekről nem lehet szó. De ha mégis megtörténik, hogy két figurám hasonlít egymáshoz, kutya kötelességemnek tartom, hogy megkeressem azt a pontot, amelyben a szerepek eltérnek egymástól. Gyurkovics Tibor a Film Színház Muzsikában haumannizmusról írt. Ha van ilyen, kis mértékben jó; védjegy is lehet, ha viszont múlandó, nem igazi, le kell állni a mesterség gyakorlásával. „ ... engem is érnek kudarcok és elkeseredések“ (Inkey Alice felvétele) A 25. Színház tagja voltam, amikor előfordult velem az aTábbi eset. Fáradtan, teljesen összetörve álltam ki a színpadra. Talán negyed óra sem telt el, amikor a játékot abbahagytam, mert éreztem, jönnek a manírjaim. Megkértem hát a közönséget, tartsunk szünetet, igyanak meg egy kávét — és kezdjük elölről. Ezt persze csak azért volt bátorságom megtenni, mert kollégák nélkül játszottam, és a sa ját bőrömre ment a játék. — Ön szerint mi határozza meg a színész értékét? — Főiskolások voltunk, amikor megkérdezték tőlünk: mi a színészet? Senki sem tudott válaszolni... Most már tudom. Az ember ábrázolása. Ez a legnagyobb csoda a világon. És ez határozza meg a színész értékét is. — Mitől kap igazi alkotókedvet a színházban? — Számomra a jó munkatársi légkör a legfontosabb. És az azonos ízlés. Mert az is előfordul, hogy egy színházon kívüli félreértés miatt nem ül a darab. 'Ha ugyanis nincs összhang és készség, hogy megértsük egymást, könnyen baj adódik a színészi játékban. — Ha módjában állna irányítani a pályáját, csinálna-e valamit másképpen? — Természetesen. Hiszen a pályám alakulásáért én is felelős vagyok... A tanáraimtól csupa szépet tanultam a főiskolán, mégis ingerülten kezdtem a pályát. Úgy éreztem magamat a színházban, mint egy üzemben. Kényes is voltam ... Ma már tisztán látom: hajszálon múlott, hogy nem buktam bele. Arra is rájöttem: bizonyos mértékig toleránsnak kell lennem a kollégáimmal szemben. Sértettségem miatt a társulaton belüli tájékozódási képességemet, sőt, a tárgyilagos áttekintésemet is elveszíthetem. Ha újra kezdeném a pályát, főleg ezekre a dolgokra összpontosítanám a figyelmemet. Azt is tudom, sok idegességet elkerülhettem volna és sok energiát megspórolhattam volna, ha nem lettem volna annyira kényes és igényes. Ezek a tulajdonságaim viszont megvédtek olyan dolgoktól, amelyek, ha bekövetkeztek volna, már rég nem lennék a pályán. — A siker mennyiben befolyásolja önbizalmát? — Kell. Egyszerűen kell. A hivatásomban éppúgy, mint a magánéletemben. Ha rosszul sikerült valami, elaludni sem tudok, míg újból és jobban el nem játszom magam előtt a szerepet. — Legutóbbi színházi sikerét Gogol Holt lelkek-jében aratta. Milyen érzések fűzik Csicsikovhoz? — Átgondolva azt a buktatót, hogy egy elégikus műből nem lehet igazi drámát csinálni, mozgásban és hanghordozásban emeltünk a játékon, csakhogy élvezhetőbb- legyen. Csicsikovnak olyan testtartást „kölcsönöztem“, melynek láttán azt hihette a néző, hggy ha ezt az embert valaki megbillenti, elesik. Három órán keresztül álltam így a színpadon, tehát nnm is csoda, hogy állandó derékfájással küzködtem. Az elő- adá.s most nem szerepel a Madách Színház repertoárjában, s a szerep — minden felkészültségem ellenére — furcsa művészi ki- elégületlenséget hagyott bennem. — Ha egy darabot hosszú ideig műsorán tart a színház, nem unja meg a szerepét? — Nézze, annak ellenére, hogy a próbák folyamán már megalapozódott a játék, kisebb változásokról lehet szó. A figura időnkénti megújulása a színész tisztességére és elégedetlenségére utal. — Fegyelmezett színésznek tartja magát? — Igen. Mindenképpen. Meggyőződésem: a gyakorlást — ami fontos tényezője- a pályának — csak nagyon szigorúan lehet csinálni. Még lazítani sem lehet fegyelmezetlenül. Különben is, ki nem állhatom a hebehurgyaságot... G. SZABD LÄISZLO Klikk, klikkesdi A Magyar Területi SzínhJftz komáromi társulatának legutóbbi be-i mutatója Egri Viktor: A Gedeom-ház című sizíniműve volt. Mint köztudott, a színház vezetősége és művészeti tanácsa minden premier után nívódíjjal jutalmazza az előadás néhány szereplőjét. A fent említett darabban nyújtott teljesítményéért Bugár Béla, Ropog József és Turner Zsigmond (jobbról balra) vehette át a díjat. (Majda Dusán felvétele) Színházban voltam a minap. Mert ilyen is előfordul velem néha. Pechemre. Mert ugyebár színikritikákat is írnék. Ugyancsak pechemre. S minden jő színikritikai műnek az alapja, hogy a magát színikritikusnak nevező földi halandó időnként színházat is lásson. Belülről. Esendő művek esetében ez a tény elhanyagolható: rossz színibírálathoz a műítésznek a megbírált előadást is fölösleges megnéznie. Szóval, lelkiismeretem parancsára esetenként a színházba is be-betéve‘dak. Mint a minap. Amikor is — harmadszor is pechemre — csapnivaló darabot játszottak. Még az volt a szerencse, hogy a darabnál valamivel tűrhetőbb előadásban. Ez a színmű annak ellenére is csapnivaló volt, hogy nem klasszikus, hanem •— megint csak pechemre — kortárs szerző tolla alól került ki. Sőt — ö+ödször is pechemre —, kortárs hazai szerző tolla alól. És ilyetén véleményemnek, márminthogy a darab pocsék volt, a jelzőket sem válogatva, röviddel a bemutató után hangot is adtam. Ismét pechemre. Mert ezzel — ugyan honnan tudhattam volna, hogy a darab jó, ha egyszer rossz? — vérig sértettem — no nem a darab szerzőjét, hanem — egyik idősebb kollégámat. Látom, már te is azok közé tartozol — mondta válaszul. Jé, hát mégsem vagyok olyan magányos? — kérdeztem ártatlan arccal, majd azt tudakoltam, hogy: ki azok az azok? Megnyugtató választ nem kaptam tőle, ehelyett csak néhány nevet mondott, amiből épp a leglényegesebbet nem tudtam meg: hogy miért ők az azok, s hogy miért azok az aizak? Meg azt is .mondta még a Kolléga Űr, hogy ezek az azok? Meg azt is mondta még a Kollega Űr, hogy ezek után a napnál is világosabb: én is csak klikkesdit játszom. Na jó. Ha játszom, hát játszom. Sosem tagadtam, hogy olykor játszani is szeretek. Csak azt nem tudom, milyen játék is az a bizonyos klikkesdi? Társasjáték, annyi bizonyos. De: labdajáték? Kártyajáték? Kockajáték? Szó, ami szó: máig nem tudom. És nem tudom még azt sem, hogy miért is kellene az embernek valamely klikkhez csatlakoznia, ha neki spéciéi valami nagyon nem tetszik. Klikkeken kívül, csak úgy, spontánul már nem is fejezheti ki nemtetszését az ember? De azt sem értem, hogy miért csak azok tömörülnek (illetve: miért csak azokat tömörítjük) klikkekbe, akiknek valami nagyon nem tetszik? Mert érdekes, hogy a szaporán bólogatókat, színházi nyelven szólva: a harsányan éljenezőket, az előtap- solókat mostanában senkinek nem jut eszébe klikkesdit játszóknak nevezni. A szótlan kételkedőket, a fejcsőválókat, a nemtetszésüknek hangot adókat annál inkább. Még sincs semmi vész. Rendben van — ezt mondtam a Kollégának is —, ha ikli'kk, hát legyen klikk. Ügy kell a klikken kívülieknek. TÖTH LÁSZLÓ 1978. XI. 12. 14 ÚJ SZÓ
