Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-12 / 46. szám
„A fiam születése óta értettem meg, mi az a szülői szeretet. Most már tudom, miért virrasztóit anyám akár hajnalig is, ha nem tudta hol maradtam el.“ Egy — pár hónapos kisfiával büszkélkedő — fiatal apától hallottam ezeket a szavakat. Melyik szülő ne szeretné a gyerekét, ne tenne meg érte minden tőle telhetőt?! — ötlik fel az emberben, ha ilyet hall. Sajnos, nem felelhetjük a kérdésre, hogy mindegyik. Kórházi rend és fegyelem. Egyenruhás nővérek, fehér köpenyes orvos. Mi is fehér köpenyt és védőpapucsot kapunk, hogy végigjárhassuk a szobákat: 55 apróság átmeneti otthonát. A komáromi (Komár- no) csecsemőotthonban vagyunk, s hogy ez az intézmény kőrház-e elsősorban, vagy az elárvult, elhagyott, senkinek sem kellő, ártatlan apróságok otthona, azt nem lehet egyértelműen eldönteni. — Ez is, az is — adta meg a választ a találgatásunkra dr. Anna Skodácková, a csecsemőotthon igazgatója és főorvosa. — Huszonegy évvel ezelőtt, 1957- ben az intézet alapításakor az egészségügyi szempont volt az elsődleges. A komáromi járásban ugyanis igen magas volt a csecsemőhalandóság. A helyzet azonban e téren azóta gyökeresen megváltozott. Vannak nálunk teljesen egészséges csecsemők, akik a nem megfelelő, leggyakrabban tűrhetetlen szociális körülményeik miatt kerültek ide. Árvák, félárvák, de sajnos, többnyire olyanok, akikről a szülők odahaza nem gondoskodtak. Az ő számukra otthon az intézetünk. A csecsemők kisebb hányada pedig egészség- ügyi okokból kapott itt helyet. Krónikus hasmenéssel, légúti megbetegedéssel, ismétlődő tüdőgyulladással stb. kerülnek hozzánk kezelésre. Tavaly például kis lakóink 64,7 százaléka az első, 35,3 százaléka a második csoportba tartozott. A meggyógyult apróságokat hazaviszik a boldog szülők, a többiek sorsát pedig a csecsemőotthon igazgatja. Egyéves korig maradnak itt a gyerekek, aztán ha az otthoni körülmények és a szülők ez idő alatt sem változtak, valamelyik gyermekotthonban helyezik el őket. Az otthon dolgozói azonban igyekeznek más megoldást is találni számukra. A jnb szociális osztályával karöltve az egy év letelte előtt szerető szülőket, meleg otthont keresni a szeretetre vágyó picinyeknek. — Ma már az örökbefogadásra szerencsére, másképpen tekintenek, mit tíz évvel ezelőtt — mondja az igazgatónő. — Nagyon sok házaspárt tudnék említeni, aki hálával gondol ránk, mert a boldogságuk éppen ezáltal lett teljes. (A 21 év alatt 179 csecsemőt fogadtak az intézetből örökbe.) — Mi azonban talán még az új szülőknél is jobban örülünk, ha egy-egy csecsemőnek igazi otthont találunk. A gyerekek számára a szeretet, a biztonságérzet épp oly fontos, mint a táplálék, s hiánytalanul ezt csak a család nyújthatja nekik. A csecsemőotthonban az arany fokozatért versenyző 30-tagú szocialista munkabrigád igyekszik helyettesíteni a szülőket. — A nővérek mindig ugyanabban a két szobában teljesítenek szolgálatot, hogy a gyerekek megszokják őket, ne mindig új arcot lássanak maguk körül — magyarázza Ruíena Stejancová főnővér, aki már 1959 óta dolgozik az otthonban. Mi ugyanis nemcsak gondoskodunk az apróságokról, hanem neveljük, formáljuk is őket. Itt csak az dolgozhat, aki szívvel- lélekkel teszi, amit tesz, mert csupán a kötelesség teljesítése kevés lenne. — Ügy szeretjük a gyerekeket, mintha mindegyik a sajátunk lenne — mondja Helena Vranuchová, miközben éppen egy csillogó fekete szemű kisfiút uzsonnáztat. — Már öt éve vagyok itt, de még mindig felzaklat, ha egy magatehetetlen kisgyerek szavakkal le sem Írható állapotban kerül hozzánk. A szobákat, a folyosót a nővérek készítette kézimunkák, rajzok, mesefigurák díszítik. Szabad idejükben kabátkákat, szvetterkéket, sapkákat kötnek védenceiknek, sétáltatják, két-három órára haza is viszik őket. — Nagyon jó a kapcsolatunk a szlovák és magyar tanítási nyelvű alapiskolával, ahol nővéreink egészségügyi felvilágosító előadásokat, beszélgetéseket tartanak — mondja SkodáCková doktornő. Beszélgetéseikben, előadásaikban gyakran foglalkoznak a családi életre nevelés kérdéseivel. S e kérdéssel többet kellene foglalkoznunk mindannyiunknak — a pedagógusoknak, a fiatalokkal dolgozó társadalmi szervezeteknek —, hogy a fiatalok nagyobb felelősségérzettel alapítsanak családot, jobban tudatosítsák, hogy szülőnek lenni az életben a legszebb, de legfelelősségteljesebb hivatás. flúrián marta „A szeretet, a biztonságérzet éppoly fontos, mint a táplálék“ — mondja dr. Anna Skodácková „Gyermekkoromban nem nagyon lehetett válogatni a szakmák, mesterségek között, örülhetett az ember, ha valahová felvették, valamit tanulhatott. Nekem a cipészet tetszett meg. Talán azért, mert apám is cipész volt. Így 1944-ben cipészinas lettem. Aztán, ahogy elvonult a front, a nagykaposi cipészek létesítettek egy cipészszövetkezetet, ott szabadultam fel, ott kaptam mesterlevelet. Szerencsés voltam, hogy azokban az években tanulhattam ki a szakmát, mert akkor már könnyebb volt az inasok élete. Jó mesterek keze alól kikerülve 1948-ban Nagymihályba mentem. A katonaság után hazajöttem, azóta ebben a kis műhelyben dolgozom. Itt jöttem rá, hogy a jó cipész mindig tanul. Ahány vevő, annyiféle lábbeli. Ami jő az egyiknek, az már nem jő a másiknak. Akárhány cipőt csinálok, abban mindben van valami újdonság. És higgye el, ezt szeretem a legjobban a szakmában: az újat. Pedig látszatra nagyon egyhangú a mi munkánk, de ez távolról sincs így. A divat mindig változik és nekünk a divattal lépést kell tartani. Ma már egyre igényesebbek a vevők. Ha több időbe is telik a munka, azért csak elkészítek minden lábbelit, hogy abba hiba ne legyen. 1965-ben egy időre megváltam a szakmától. Ennek hosszú története lenne, de elég hozzá annyi, hogy nem volt munkánk. Akkorra már gyártani kezdték nagy tömegben a cipőket a gyárak, sokan voltunk, és bizony a javításokon kívül új cipőket nem nagyon kellett készítenünk. Akkoriban még az emberek nem dobták el az alig használt cipőjüket, hanem elhozták a suszterhoz. De most!?... Vannak, akik szégyenük megtalpaltatni, megvarratni az elrongálódott lábbelit, egész kis hibával a szemétbe vetik, öt évet a vajáni villanytelepen dolgoztam mint segédmunkás. De idővel kiöregedtek a cipészmesterek, hívtak, hát visszajöttem, örültem, hogy tovább űzhetem a régi mesterségemet. De van ebben az örömben üröm is. Nem becsülik meg a mi munkánkat kérem! Hát nem is csodálkozom, hogy a fiaim közül egyik se választotta az apja mesterségét. Nem is nagyon bánom! Sok a munka, és kevés a fizetség. Hát itt a hiba, ezért nincs utánpótlás.“ (Elmondta: Lakatos István) „Utánpótlás? ... Jelenleg a terebesi járásban tizenegy cipész dolgozik. Én negyvennyolc éves vagyok, Pista, a kollégám negyvenkilenc és mi vagyunk a legfiatalabbak. A többiek a hatvan felé járnak, rövidesen csak ketten maradunk. Néhány évvel ezelőtt egy királyhelmeci fiú elment cipészinasnak, de otthagyta az iskolát, és ma sofőrként dolgozik. Pedig az utóbbi tíz év alatt ő volt az egyetlen, aki cipésznek jelentkezett... Édesapám asztalos volt, azt akarta, én is az legyek, de én a cipészetet kedveltem meg. Nagyon érdekesnek láttam és látom még ma is ezt a munkát: egy darab bőrből lábbelit készíteni, kényelmeset, tartósat. Én már a szövetkezetben kezdtem meg az inaséveket. Tudja, a kaposi cipészek között nagyon sok volt a kommunista, és ahogy a háború után alkalom nyílt rá, meg is alakították a szövetkezetét. Ennek a szövetkezésnek voltak jóakarói és ellenzői is. Sokan irigykedtek ránk. Az ötvenes években egy magas-■■ I I | 1 I i m U 1 I I 1 ™&rr H faum g| I I I |x ■EP <i i jg Jj 11 &A S II EF-äS « ■ * % . - / I Kihaló mesterségek Gyökeres György felvételei A játékszobában jMlBWMlíllílWIWIIMMMIMMIWMMMMWi
