Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-05 / 45. szám
Átlapoztam gyermekkorom könyvének oldalait. Megírni öröm volt őket, búcsút venni tőlük annál szomorúbb. Ha a gyermekkoráról beszél az ember, mintha örökre megválna tőle. Mielőtt azonban megválnék attól, ami „távoli világgá“ változott, köte lességemnek érzem, hogy beszámoljak arról, hogyan találkoztam utoljára nagyanyámmal, Katyerina Petrov- nával. Leszereltem, és a negyvenötös év végén az Urálban telepedtem le. Berendezkedni és dolgozni az idő tájt nem volt olyan egyszerű, és a nagy lótás-futásban, a tömérdek gond és fáradozás közepette észrevétlenül elrepült egy fél esztendő. Csak negyvenhat nyarán sikerült végre eljutnom Szibériába. Katonaruhában (annyit még nem kerestem addig, hogy civil ruhára tellett volna), amelyben jól látszott a leszedett érdemérmek és gombok helye, átkeltem a Jenyiszejen, és megérkeztem szülőfalum partjára. A kertek alatt közelítettem meg a házunkat. Elsőnek nagyanyőval szerettem volna találkozni, ezért nem az utcákon át haladtam. Halkan elfordítottam a kapu karikáját. A kapu nem volt bezárva, és az aBlakspaletták is nyitva voltak. Ezekből a jelekből, a letaposott fűből és a szétszórt, rothadó alommaradványokból arra következtettem, hogy laknak a házban. Az ajtó tárva volt. A tornácon egy eltévedt dongó zümmögött, és korhadt fa szaga terjengett. Az ajtón és a tornác falán jóformán alig maradt festék; foszlányokban látszott csak imitt-amott a deszkákon és az ajtófélfákon. Óvatosan lépkedtem, mintha felesleges futkosással töltöttem volna az időt, és most félnék, hogy megzavarom a vén ház hűvös nyugalmát. A repedezett padlődeszkák azonban megmoccantak és megreccsentek a csizmám talpa alatt. Nagyanyó a konyhaablak mellett üldögélt egy pádon, és fonalat gombolyított. Vihar száguldott el a föld felett! Emberek millióinak sorsa keveredett és gabalyodott össze, államok tűntek el és újak keletkeztek, a fasizmus, amely pusztulással fenyegette az emberiséget, megsemmisült. Itt viszont most is éppen úgy függ a falon a deszkaszekrónyke, és rajta ott a pety- tyes kartonfüggöny, mint hajdanán; ahogy azelőtt sorakoztak a kemencepadkán a vasfazekak és a kék bögre, ugyanúgy sorakoznak most is; ahogy régen a pádon 'üldögélt nagyanyó — kezében a megszokott munkával, úgy ül most is ... — Mit álldogálsz, bátyuska, a küszöbön? Gyere ide! Gyere ide! Keresztet rajzolok rád, kedveském. Belenyilallt a lábamba — Ha megijedek valamitől vagy megörülök valaminek, mindig belenyilall... Elég baj ez... Nagyanyó úgy beszél, mintha az erdőbe mentem volna vagy az irtásföldre szöktem volna nagyapóhoz, és az imént értem volna haza. — Én meg azt hittem, hogy nem ismersz meg. — Hogyhogy nem ismerlek meg? Az isten szerelmére, hová gondolsz? Megigazítottam a gimnasztyörká- mat, és ki akartam húzni magam, hogy elkurjantsam az előre kigondolt üdvözlést; „Erőt, egészséget, tábornok elvtárs!“ De miféle tábornok volt itt! Nagyanyó megpróbált felállni, de megszédült, és az asztalba kapaszkodott. A pamutgombolyag legurult a térdéről, a macska azonban nem ugrott ki a pad alól, hogy a gombolyagra vesse magát. Macska ugyanis nem volt. — A lábam ... Megöregedett, fiacskám. Teljesen megöregedtem. Felkaptam a pamutgombolyagot, és kezdtem felgombolyítani a fonalat. Lassan közeledtem nagyanyóhoz, és nem vettem le róla a szemem. Milyen kicsi lett nagyanyó keze! A bőr sárga rajta, és úgy fénylik, mint a hagymahéj. Az elnyűtt bőrön keresztül minden egyes csontocska látszik. És a kék foltok. A kék foltok rétegei, akár az összepréselt késő őszi levelek. Teste, nagyanyó hatalmas teste nem birkózott már meg a munkájával, nem volt elég ereje ahhoz, hogy eltüntesse és vérrel árassza el akár a legkisebb zúzódások helyét is. Nagyanyó arca beesett, öregkorunkban mindnyájunk arcán ilyen üregek keletkeznek. Mindnyájan csontos arcúak leszünk, mint nagyanyó, és kiállnak a csontjaink. — Mit bámulsz úgy? Megszépültem? — próbált mosolyogni nagyanyó fonnyadt, beesett ajkával. Elhajítottam a gombolyagot, és ölbe kaptam nagyanyőt. — Életben maradtam, nagymama, életben maradtam!... — Imádkoztam, imádkoztam én érted — suttogta gyorsan nagyanyó, és mint egy kis madár, a mellemhez kapkodott. Ott csókolt meg, ahol a szívem dobog, és egyre csak ezt hajtogatta: — Imádkoztam, imádkoztam én ... — Ezért is maradtam életben. — Hát a csomagot, a csomagot megkaptad-e? Nagyanyó elvesztette időérzékét. Az időhatárok elmosódtak számára, és az, ami régen történt, úgy tűnt neki, mintha az imént történt volna, az akkor történtekből viszont sok minden feledésbe merült: beborította az elhományosuló emlékezet köde. Negyvenkettő telén, mielőtt a frontra vezényeltek, egy tartalékgyalogezredbe kerültem kiképzésre. Rossz volt az ellátás, és dohányt egyáltalán nem kaptunk. Azoktól a katonáktól kunyeráltam egy kis füstölnivalót, akik csomagot kaptak hazulról, de eljött az az idő is, amikor el kellett számolnom a társaimmal. Hosszú habozás után levélben dohányt kértem hazulról. Szegény Avguszta egy zacskó szűzdohányt küldött a tartalékezredbe. A zacskóban még egy marék apróra vágott kétszersültet és egy poihámyi cir- bolyamagot is találtam. Ezt a kis nyalánkságot — a kétszersültet meg a cirbolyamagot — nagyanyó varrta bele a zacskóba. — Hadd nézzelek! Engedelmesen vigyázzba merevedtem nagyanyó előtt. Megöregedett arcán ott maradt az én Vörös Csillagomnak a nyoma. Megpaskolt, megtapogatott, és a szemén látszott, hogy emlékeibe merül. Rajtam keresztül valahova a messzeségbe révedt. — De szép szál legény vagy, hogy megnőttél! Megboldogult anyád is elnézegetne és gyönyörködne benned ... Ekkor nagyanyőnak, mint mindig, megremegett a hangja, és bátortalan, kérdő pillantást vetett rám: nem haragszom-e. Azelőtt nem szerettem, ha ilyesmire terelte a szót. Nagyanyó örömmel tapasztalta, hogy nem haragszom, hogy gyerekes hevességem eltűnt, és merőben másféle magatartást tanúsítok a jó iránt, örvendezve és egyúttal sajnálkozva, aggkori könnyeket hullatva sokáig sírdogált. — Micsoda élete is volt! Isten óvjon tőle!... — kesergett nagyanyó. — Engem pedig nem szólít magához az Or. Itt téblábolok. Igaz, hogy más sírjába nem fekhet az ember. De nemsokára meghalok én is, bátyuska, meghalok én is ... Tiltakozni akartam, vitába szerettem volna szállni vele, és már neki is veselkedtem, ő azonban olyan bölcsen és kedvesen nézett rám, hogy úgy éreztem, semmi szükség az üres vigasztaló szavakra. — Élfáradtam, bátyuska, teljesen elfáradtam. Nyolcvanhat év ... Munkám elvégeztem — dolgozzon most már más. Téged viszont mindig vártalak. A várakozás pedig erősít. De most már itt az ideja Utazz majd ide, bátyuska, és temettess el... Te fogd majd le a szemem ... Nagyanyó elgyengült, és semmit sem tudott már mondani. Megcsókolta a kezem, könnyeivel áztatta, és én nem húztam el tőle a kezem. Én is sírtam — némán és boldogan. Nagyanyó nem sokkal ezután meghalt. Sürgönyöztek nekem az Urálba, és meghívtak a temetésére. A munkahelyemről azonban nem engedtek el. A kocsiszín személyzeti osztályának vezetője a sürgönyt átfutva így szólt: — Nem indokolt. Az anya vagy az apa — az egészen más, a nagymamák és nagypapák meg a rokonság viszont ... Honnét is tudhatta volna, hogy nagyanyó apám és anyám is volt egyszerre — és minden, ami csak kedves számomra ezen a világon! El kellett volna küldenem valahova azt az osztályvezetőt, abba kellett volna hagynom a munkát, és még az utolsó nadrágom és a csizmám is el kellett volna adnom — nem így tettem. Akkoriban még nem fogtam fel, hogy mekkora veszteség ért engem. Ha mostanában történik mindez, hason csúszva is eljutok az Urálból Szibériába, hogy lefogjam nagyanyó szemét, és megadjam neki a végtisztességet. Azóta bűntudat gyötör. Nyomasztó, néma, örökös bűntudat. Tudom, hogy nagyanyó megbocsátana nekem, ö mindig mindent megbocsátott. De nincs többé, és soha nem is lesz. Nincs, aki megbocsásson ... Nagyanyó, nagyanyó! Bűnös vagyok előtted: megpróbállak emlékezetbe idézni, megkísérlem, hogy beszéljek rólad az embereknek. Ez a feladat azonban meghaladja az erőmet. Nem találok olyan szavakat, amelyek kifejezhetnék, hogy mennyire szeretlek! Csak az a remény éltet, hogy az emberek, akiknek rólad beszéltem, rád ismernek majd a saját nagymamáikban, nagypapáikban és más szeretteikben, és így életed végtelen és örökkévaló lesz, mint ahogy örökkévaló az emberi jóság. ENYEDY GYÖRY fordítása SZÓIMÉT KŐI Grigol Abasidze Lenin Szamgo Felfénylik egy első találkozásom, Emlék a messze idő partjain - A kettős folyóvölgyből (me, látom: A Kúra gátja fölött áll Lenin. Éltető fénnyel csordultig telítve, Friss szélben áll szobortalapzatán, Erős kezet nyújt a folyó fölébe, A nagy Lenin végignéz a Kúrán. Zagesztől meredek magasba törve Hajnalpír fut szét Grúzia egén, Szívemben eggyéforrt ott mindörökre, Egy-ragyogás lett Lenin és a fény. E találkozás nem hűl soha bennem Emléke beragyogja szívemet. A fény megtestesítője szememben Már csak szeretett lljicsem lehet. Hajóztam már a Rión viharában, Hányódtam a haragvó Hamgeszen. De Lenin ott is fény-fürdette tájban Feltündökölve jelent meg nekem. Mihail Lvov Hány nem-orosz él Sz. Hokimnak Hány nem-orosz él benned, Oroszhon vagyunk tatárok s mások, számtalan, s nevünk is idegen, ha kimondom, de mindőnknek egy-orosz hona van. Ne sajnáljon, értünk ne zokogjon soha itt senki, se holnap, se ma; nem vállhatunk el, mi és Oroszhon, nélkülünk nem létezhet a haza. Be szépen összefogja Oroszhon, mit a szeretet napja beragyog, a halk szálat a lenszínű kontyon s a ti hollófekete hajatok. Hány nem-orosz él benned, Oroszhon s mind Oroszföld hű fia lehet itt: hatalmas szülőanyjuk elomlón tágra tárt ég-kék szemét szeretik. GARAI GÁBOR fordítása Rimma Kazakova Fiat; Fiatalok vagyunk. Stoppo Meg mennyi bűn. Jaj, me De kedvünket, mit függör lobogtatja a tavasz-leveg Mennyi babát hagytunk És most, mint megálmodt hívnak a fiúk sötét esti hintázni, eszpresszóba, m Ök megbocsájtják únt ka ők megbocsájtják viseltes Fiatalok vagyunk. Fehérf szemünkben csak mosoly Meg esték illata: csupa kavics csikordul, zizzen Fiatalok vagyunk. Szemű vitáink s gyakran bolyon Tavaszhitünk ne hagyja ha közelít komoly felnőtt ha felnőtt értelemmel föl az ismeretlen útra indulu Első nemünket, első igen nem áruljuk el, bármi-bár S nem húzhatja annyi pé hogy többet érjen, mint Ránk munka vár: nem in< az élet üllő, mi a kalapá Fiatal vagy. Tükörbe vat fiatal szemmel kell, hogy Szabó Gyula: Clj nap születik
