Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-05 / 45. szám
A nyád sötét kosztümös, sovány asz- szony, erős cigarettája mindig ég, a hajába nem nyomatott hullámokat. A szeme nagyon nagy a vastag, homályos szemüveglencse mögött. Keresztbe vetett lábbal beszél, a térdére egy láthatatlan orvos szabálytalan időközökben ráfit egy láthatatlan kicsi gumikalapáccsal, ilyenkor barna félcipője fellendül a levegőbe, majd visszahullik. Élete állandó reflexvizsgálat. Az ujjai gyufaszálakat Toppantanak el, hogy a darabkákat sorra a körmei alá tuszkolja, igy felékesített kézfejét hol íkifeszíti, hol csomóvá gyűri össze, ezt leszámítva, kézfeje hasonló a tiedhez. A combjában húzódó csont ívelése is a tiéd, viszont a szoknya másként tapad meg rajta, és följebb a hasa összerándult valamikor, és azóta nem mutatkozik. Anyádnál ültünk, te mellettem, arcodon egy régi vetítés fényével. „Anna szeszélyes idegrendszere kizár minden következetességet.“ Anyád szája mozog, és nem tűr semmi összehasonlítást. „Anna képtelen a beteljesült élethez szükséges szilárdságra. Életünk legnehezebb időszakában hordtam ki őt, bizonytalanság és félelmek között, amikor sosem tudtuk, mit hoz a holnap. Minket megkeményítettek azok az idők, de Annát eszmei alapállás nélkül, teljes biológiai védtelenségben találták, talán ezért lett ennyire, szinte orvosilag kimutathatóan különböző tőlünk. Az én családomban hagyomány volt a mozgalmi élet. Apámat, a szervezett munkást, katonaszökevényként koncolták fel a háborúban, anyám börtönben halt meg, s én fiatal lányként maradtam a nővérem nyakán. A Szegedi Jutagyár egyik munkáscsoportjával látogattam ide a falujáró mozgalom idején, amikor ezt a kastélyt már a tszcs vette birtokába. A kollektív termelési mód, a falu és a várod közötti megbonthatatlan, szoros barátság mellett agitálni jöttünk. Este a parkban csupa olyan villámtréfát adott elő tábortűznél a jutagyáriak kul- túrcsoportja, amit én írtam; válaszul a falusi fiatalok tánccal, nótával kedveskedtek nekünk. Ekkor pillantottam meg először a férjemet, aki a magas lángok megnyúlásakor fénybe, csökkenésükkor árnyékba borítva állt a több száz éves fa alatt, és mosolyogva figyelte az előadásunkat, körülötte a barátai, akikkel együttműködött a földosztás idején. Másnap virradóra a szegediek teherautója már nélkülem indult vissza. Lakodalmunkat a MAFIRT-filmhíradó is megörökítette, kivágott újságcikkeket őrzök róla. Anna születése jóval csöndesebb, ugyanakkor bonyolultabb esemény volt. Bajaink már a terhesség idején megsokasodtak, a hetedik hónapban rosszul lettem, amikor a ikulákok az egyik vasárnap délelőtt puskával belőttek az ablakunkon; bizalmatlanság és gyenge terméseredmények nehezítették a munkánkat. Anna már akkor született, mikor férjemet egy időre félreállították, ráadásul a kettőnk véleménye is megoszlott, mert a felső döntéssel részben egyetértettem, és a véleményemet nyíltan megmondtam Ferencnek. Nem csoda, ha úgy éreztem, idegen embert hoztam a világra, amikor meghallottam Anna éhes sírását. Olyan csecsemő volt, amelyik teli tüdőből követeli a magáét, a melleim begyulladtak, félreértésnek tartottam az anyaságot. Azután persze megszerettem a lányomat. Sok örömet szerzett nekem a nyiladozó értelmével, valósággal barátnők lettünk, amikor -néhány osztálytársa kővel megdobálta a vörös nyakkendője miatt. Nem akartam, hogy elszakadjon tőlünk, és sírtam búcsúzás közben, éjszakákon át vitatkoztam a férjemmel, senki sem értette, miért ellenzem, hogy a városba menjen továbbtanulni. Úgy éreztem ma is, az idő engem igazolt. Anna bemutatott téged, és a házasság-kötésetek tényét ugyanolyan idegenként közölte velünk, ahogyan mint csecsemő a táplálékot követelte, nyolcéves korában a Margitszigeten, a Parlament előtt sétált, és a díszszemlét nézte a társaságunkban egy közös kirándulásunk alkalmával, ahogyan az Állatkertben a medvének perecet dobott és kitüntetéssel elvégezte az általános iskolai tanulmányait; táncolt a népitánc-csoportban, ahogyan hulahopp-ka- rikáját forgatta egyre; lovagolni tanult, és * * Részlet az író idén megjelent, Legendárium című nagy sikerű regényéből. elfújta a születésnapi tortáján a gyertyákéit.“ Anyádat hallgatjuk, te szokásod szerint fogaid közé szorított alsó ajakkal, én még arra is önkényes magyarázatokat keresve, amire nincsen magyará/at, például ismételten szemügyre veszem a szoba régi bútorait mint számodra születésed óta sűrűn jelentkező ingerforrásokat. A nehéz, négerbarna vitrinben lassan elúszó mozdulataidra ismerek, a kopottas rongyszőnyegben felesleges tétovaságaidra, gyorsulva ugráló szemedre a helyiség túlzsúfoltságában. Itt, a berendezési tárgyak között sok a törékeny, holmi, a keményen kiugró szöglet és a perem, a könnyen lesodorható apróság; értem hát, miért vagy olykor szükségtelenül óvatos, máskor csapkodó. Megint kapcsolatba kerülsz mindennel. Szabó Fe- rencné hadaró magyarázatából kiemelkednék a sejtelmes „tábortűz lángjai“ és a „puskalövés“ szavak, szédítő idézetük miatt elfeledkeztem magamról és arról is, hogy a rólad szóló feltételezéseim sosem szilárdulnak meg, mert holnap újabb feltevések adódnak. Annáról, amik szintén szétszóródnak, nem rögződnek azok sem, nem állnak meg sehol, túlcsapnak rajtad követhetetlenül messzi területekre. Hiába állítom fel gondosan a csapdáimat. Apád lép be, leül közénk, egyezik a pofacsontja és az állá, öltöny-e gyűrött, poros a cipője, talán a faluból jött. A térdemre -teszi a kezét. „Mit akartok még tőlem!“ — kérdezem a füled hallatára. Apád beszél: „Mit akarunk? Azt, hogy vállalj valamit, legalább azt, amit csináltál. Nem mehetsz el innen. Nem álltái mellém, amikor az átépítési tervedről beszéltem; engedted, hogy Vértes elsajátítsa azt a régi munkádat, és kijátssza ellenem. Miért? így nem sikerült kíváncsivá tennünk a megyeiket. Befolyásoltalak, amikor az átépítési tervet készítetted? Csak néhány módosítást javasoltam. Hát akikor? Miért engedted, hogy Vértes kompromisszumnak nevezze? Akkor se szóltál egy szót se, amikor Sebők előállt a szerencsétlen rekonstrukciós javaslatával. Egy olyan javaslattal, amelyik mindkét tervedet sutba dobná, és műemlékké tenné ezt az épületet. Vedd már észre, miről van szó! Nekem nem róhattok fel semmit, se te, sem a lányom. Hát mit akartok még? Arról én nem tehetek, hogy nem tudtatok kijönni egymással, és elváltatok, természetesen megint kész tények elé állítva minket. Én azt akartam, hogy boldogok legyetek, tessék, itt van, ami elromlott, ti rontottátok el, most már maradj. Tudod, hogy Anna terhes, és a gyerek apja nem te vagy. De ez még nem jogosít fel a sértődésre. Elsősorban te vagy a hibás, hogy ide jutottatok, mert Anna gyerek még, neked kellett volna vigyáznod rá. És a válásotok után esett teherbe, tehát nem vádolhatod hűtlenséggel. Maradnod kell, a gyerek miatt is, mert azt akarom, hogy te legyél az apja. Vidéken a kapcsolatok szorosabbak, mint városon; a városi iközfalon innen és túl idegen maradhat a lakótárs, de a kerítés két oldalán nem. Az én helyzetemben fontos lehet, mit mondanak az emberek, ezért azt akarom, hogy téged tudjanak az unokám apjának, aki a lányom férje voltál. Anna tele van jó tulajdonságokkal, -te rosszul gazdálkodtál velük, de még nem áll olyan rosszul a szénátok, bármikor újra kezdhetitek. Szépek vagytok és erősek, itt minden nektek van, és miattatok van. Legyetek boldogok, mert azok lehettek.“ Az idős Géléi doktort az ajtód előtt vártam a minap. A falnak támaszkodtam a folyosón. „Engedje el a hasát egész lazára.“ — hallatszott ki az öreg orvos hangja, s te az ágyadon széttárt lábbal engedted, hogy gumikesztyüs kézfeje beléd hatoljon. Csatlakoztam Géléi doktorhoz, mikor rövidesen kilépett a folyosóra, és sietős lépteihez igazodva bólogattam, mert gratulált nekem minit apának, s ímegkértem: röviden, amennyire ideje engedi, vázolja nekem, hogyan határozzák meg az apai gének gyermeked tulajdonságait. Az öreg, olykor meg-megállva, azt magyarázta, hogy az öröklődés lényege egy sejtről sejtre vándorló utasítás, mely a fehérjeszintézis menetét határozza meg. „Ne féljen semmitől — mondta —, Anna megtermékenyített pe- tesejtjének sejtmagvaiban minden egyes kromoszómapár egyik tagja öntől ered. A másik persze Annáé. Az ivarsejtek az őket létrehozó szülői szervezet kromoszómaállományának csak a felét hozzák magukkal. De ne gondolja, hogy a tulajdonságok ilyen sgyügyűen, fele-fele arányban mutatkoznak az utódokban. Elég, ha csak a nagyszülőkig megyünk vissza, s máris világos lesz, milyen bonyolult folyamattal állunk szemben. Az önök most összeolvadt ivarsejtjei eredetileg véletlenszerű megoszlásban tartalmazták apáiktól, a jövendő nagyapáktól és anyáiktól, a jövendő nagyanyáktól eredő kromoszómáikat. Ezen túlmenően is -teljesen véletlenszerű, hogy a megtermékenyítés alkalmával milyen kromoszómaállományt hordozó hím ivarsejtje term Jkenyítette meg Anna adott petesejtjét. Egyetlen szülőpár utódai hetvenbillió különböző kombinációban tartalmazhatják a nagyszülők kromoszómáit, és ez a szám a húszezerszerese a ma élő emberek számának. Feltehető, hogy a gyermek nagymértékben fog hasonlítani az anyai nagyapjára, Szabó Ferencre. Vagy az ön nagyanyjára. Melyiknek örülne jobban? Ha nem akar, ne válaszoljon.“ „És semmi reménye annak, hogy a gyerek egészen más lesz, mint az apja? Hogy csak Anna és elődjei tulajdonságait hordozza majd?“ — kérdeztem. „ön a mutációra gondol, valamelyik öröklődő tulajdonság ugrásszerű megváltozására egyetlen nemzedéken belül. Hát előfordulhat, hogy a sejtosztódás közben fellépő zavarok miatt az apa valamelyik kromoszómája eltörik, vagy a számuk megváltozik. De ne tartson ettől. Erre szinte semmi esélye sincs. Az apja kiirthatatlanul képviseltetik a gyerekben, így vagy úgy. Ezért is gratuláltam. Mi másért?“ Azt mondtam erre: „Mégiscsak Anna méhében van. S ha szeretem Annát, szeretem a méhét is. A gyereket is, mert benne van.“ „Ügy van.“ Géléi doktor vizitre indult a szociális otthon egyik lakójához. Vele tartottam, és egész éjszaka ott maradtam. Fel és alá sétáltam a fehérre festett csővázas ágyak között, melyekben öregemberek aludtak, és nemcsak abban reménykedtem, hogy annak az ismeretlen apának valamelyik kromoszómája eltörött, hanem Anna szeretett hasában is, ahonnan bármilyen gyerek jöhet elő, mindenféleképpen az enyém lesz, nemhiába bújtam bele aiz anyja életébe, és vesztettem el magamat ott, szeretni fogom az újszülöttet, mert minden tulajdonságára csak én tudok majd magyarázatot és megértést. Azt a piros! hulahopp- karikát is láttam, amit Anna kígyózó dereka pörget, ott forgott «lőttem a Iszociális otthon sötét hálótermében. A falnál két sorban elhelyezkedő ágyak közti folyosón követtem a pörgő piros karika útját fel és le, a terem egyik végében a csapóajtó kettős tejüvegén folyosói lámpafény derengett át, s ha megfordultam, és halkan a túlsó ablakig lépegettem, a vasúti töltésre láttam, ahol egy éjszakai tehervonat haladt lassú menetben traktorokat vonszolva, a mező- gazdasági gépek végtelen ideig követték egymást, elúszva az ablakkeretben balról jobbra. Csak horkolást, forgolődást és néha nyögéseket hallottam. Később leültem egy falhoz támaszkodó székre, két ágy közé. Leüléskor levertem a támlára akasztott zsíros kalapot, majd felemeltem a ikőpadlő- ról, és jobb híján az ölembe tettem. Aztán a fejemre. Ekkor csillogásra lettem figyelmes, egy kicsi öregember tágra nyitott, nedves szemére a mellettem levő ágyon. „Ismeri az állami gazdaság igazgatójának lányát, Annát? — súgtam. A válasz ez volt: „Amióta férjhez ment, alig látni. Az uráról azt beszélik, le fogja bontani a kastélyt, a Vértes hozatta ide, hogy minket máshová vitethessen. Ha nem megyünk, rendőrökkel jön majd az ura. Öt a múlt héten láttam az ablakból, magas, erős ember. Sebők Miklóstól hallottuk, hogy Anna megcsalja öt Vértessel, de ő eltűri, mert sok pénzt kap itt, és nem is törődik az asszonnyal, szeretői vannak. Együtt mulatozik reggelig az apósával a presszóban minden áldott nap. Azért van itt, mert új intézkedések lesznek.“ „És Anna?“ „Ű nem olyan, mint az apja. Sokszor érte baleset gyereklányként. Mondják, egyszer régen szerencsétlenül ugrott át a kerítésen, úgy vesztette el a lány- ságát. Azóta se törődik a férfiakkal. Tavaly itt járt nálunk a televízió, és lefilmezték, ahogy az apjának segít az irodában megcsinálni a költségvetést, meg egy skanzen terveiről is nyilatkoztak Sebőkkel. Azt beszélik, mi abba a skanzenba fogunk költözni, és ott népművészeti tevékenységet fogunk folytatni; ki fazekas lesz, ki meg kovács, mindegyikünk a készsége szerint, az asszonyok szőni, fonni, pingálni fognak, és nagy hasznot remélnek tőle.“ „Anna apja osztott földet itt, ugye?“ „Nem igaz, kérem. Itt én osztottam földet. A földosztás idején még fogságban volt Szabó Ferenc, csak arra egy évvel jött haza. A felesége már viselés volt Annával. Amikor ezt a férfi megtudta, nem volt nehéz utánaszámolnia, hogy a gyerek nem lehet az övé, hát 'haragjában innen, az udvarról le akarta lőni az asz- szonyt. Belőtt az ablakon, a felesége csak elvesiztette az eszméletét, más baja nem lett, azután megbékéltek.“ „Akkor ki a lány apja?“ „Én“ — súgta az öregember, és becsukta a szemét. Kisvártatva felálltam, a fejemről levettem a régi kalapot, és visz- szahelyeztem a székre. Az ablakban m'g mindig traktorok úsztak el. i eke-szántotta síkján, engem szívbéli dalom, ága lljics szeme néz rám - alakját láthatom. ajnali ragyogással tülőhazánk egét. vállamon mintha szárnnyal - ttem a messzeség. hallok szamgori vidéken, om! Az lóra felett enint, zúgók közelében - ak imént - vad vizek. klik az lóra habja, üzenetével szalad, 'íz a sztyeppén fölragadja igyó fénynyalábokat. emsokára szétömölhet sugárzó végtelen, lünk az lóra mellett fényként ragyogsz nekem. IDORI DEZSŐ fordítása inyija Nyekraszovo Magamról g kell még élnem - Oroszország vagyok, ík ereimben yőgyanta patakok. ?áim méhsörrel tok engem drága évek idején, a tajgai szarvasok, tatlan szépségű mezőkre tek a lányok, ni pedig burjánzó zúgása tanított. GYŐRÉ BALÁZS fordítása unk.0 ny. a ÖS fordítása VERSEI
