Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-09 / 28. szám
C—eptemberben találkoztunk először. A Vígszínház nézőtere még üres volt, csak a első sorban ült két ember. Jurij Petrovics Ljubimov, a rendező és a tolmács. A színpadon már élni kezdett Kútvölgyi Erzsi Szonyája, Tordy Géza Por- firije, Szombathy Gyula Razu- mihinje — és Kern András Raszkolnyíkovja. A fáradtságtól összetörve, a sok nem alvástól kimerülve alig állt a lábán. Nézzen csak rám, mondta, hát volna szíve éppen ilyenkor zaklatni egy beszélgetés miatt? Majd a bemutató után... Most sem volt könnyebb a dolgom. Mint mondta: nem szeret nyilatkozni. „Miről fogunk beszélgetni? ... Higgye el, én semmi okosat nem tudok mondani! ... Maga sem egy könnyű eset... Na ]ó, nem bánom.“ — Raszkolnyikov neve az óhitű szakadárokra, a raszkol- nyikokra utal. Ma, jóval a bemutató után, milyennek látja Raszkolnyikov ot? Bűnösnek vagy csak a körülmények áldozatának? — Semmiképpen sem a körülmények áldozata. Kéthónapos próbaperiódus telt el azzal, hogy véletlenül se a félreolvasott regény színpadi változatát lássa majd a néző. Ljubimov a bűnre fektette a hangsúlyt, tehát akárcsak Dosztojevszkij, ő sem menti fel Raszkolnyiko- vot. Az előadás egy gyilkosságról szól, amelyet Raszkolnyikov a saját politikai elmélete alapján követett el. Elgondolása szerint az emberek két kasztra osztha: tók, s a Napóleonok megengedhetik maguknak, hogy megszegjék a törvényt. És ezt az elméletet nemcsak leírta és publikálta; a gyakorlatban is megvalósította. Viszont nem tartja bűnösnek magát, tettét még a száműzetésben sem bánja meg. Csak egyben ismerte el, hogy bűnös: nem bírta elviselni a bűnét, hát bevallotta, s így feladta a harcot, amit önmagával vívott. — Ami a regény színpadra való alkalmazását illeti, egyetértett Ljubimov rendezői felfogásával? — Nagyrészt igen. Akadtak egyszerű, gyakorlati dolgok, amelyek vitát szültek közöttünk, de ma már . világosan látom: ezek csak apróságok voltak. Nehéz vűlt ugyanis megszokni a darab és a regény különbözőségét és a pszichikai nehézségeket, de miután megértettük Ljubimov felfogásának a lényegét — amely szerint a gyilkosság még az előadás előtt megtörtént — szemmel láthatóan könnyebben ment. — Okozott-e valamiféle speciális nehézséget ez a szerep? — Bár a Raszkolnyikov a világirodalom egyik legszebb, legösszetettebb szerepe, mégsem színpadi szerep. Inkább narrálni kell, nem pedig a hagyományos értelemben vett dramaturgiai feladat megoldására törekedni. És a munkánkat az is nehezítette, hogy külföldi rendezővel dolgoztunk, aki másfajta munkamódszerrel állította színpadra a darabot, mint amilyenhez mi eddig hozzászoktunk. Kezdetben az is furcsa volt számunkra, hogy Ljubimov az első naptól berendezett színpadon, kész díszlettel, jelmezzel, hang- és fényeffektusokkal kívánt dolgozni. Aztán a begyakorlásra szánt idő sem volt elég hosszú, és a szakmai nehézségek... Mi ugyanis a realista hagyományok miatt jóval „lélektanibb“ módon játszunk — a naturalizmustól a nagy realizmusig érezzük otthon magunkat. Ljubimov szerint Sztanyiszlavszkij színháza afféle „kukucskáló-színház“, ő viszont nem szereti a pepecselést, a lélektani játékokat, ő a végcélra, a világra kíváncsi. Ennek érdekében erősebb kifejezési eszközökre törekszik. Talán Jancsó Miklóshoz vagy Brechthez hasonlítanám, akik miután túllépnek a pszicholóBeszélgetés Kern Andrással ,Ha egyszer a Hamletet eljátszhatnám (Inkey Alice felvétele) gián, közvetlenül moralizálnak és politizálnak, ezáltal intenzívebb kapcsolatot alakítanak ki a közönséggel. — Színpadon legutóbb a Kakukkfészekben láttam. Érdekel, hogyan építette fel Billy Bibitt figuráját? — A dadogás technikájából indultam ki. A színpadon hálás, de egyben veszélyes játék az ilyen szerep, mert a meghatározott beszédhibát úgy eljátszani, hogy ne legyen színpadias — nem könnyű dolog. Segítségemre volt a történet, amely szépen „kialakította“ a figurát, és a darab remek felépítése. — A rutin a művészi hatás lassú halála. A Popfesztiválban és a Harmincéves vágyókban nem történt még meg, hogy rutinosan játszott, esetleg unatkozott a színpadon? — Bizonyos esetekben megesik, hogy rosszul áll össze a darab, főleg, ha közel egymás után többször is játsszuk. Ha unatkozom — koncentrálásra kell bírnom az agyamat. Ez leginkább akkor fordul elő, ha a színházon kívül sok minden mást is csinálok. Érdekes ellentmondás viszont: megfigyeltem magamon, hogy ha például reggel hattól este hatig filmezek, néha nagyobb odaadással lépek színpadra, mint máskor, ha teljesen kipihenve megyek be a színházba. De a közönség áramköre és a kollégák magatartása minden esetben befolyásol. — Színészi játéka pedagógiai munkával párosult... — Mindössze egy évig voltam tanársegéd a Színművészeti Főiskolán, aztán lemondtam. Érdekes és hasznos próbálkozásnak bizonyult a tanítás, mégsem tartott sokáig, míg rájöttem: ezt a munkát csak igazán lelkiismeretesen, szívvel- lélekkel lehet végezni, s nekem ahhoz az elfoglaltságom miatt egy másik életet is kellene élnem. — Tudom, filmrendezőnek készült. Tizenhét évesen megnyert egy amatőr filmfesztivált. Színházban, tévében ma is rendez. Szeretném tudni, milyennek látja a színészek és rendezők sokat vitatott viszonyát? — Ha például a színész egy — a jó értelemben vett! — diktátor-rendező kezébe kerül, általában... a rendező elképzelése a helyes. Ljubimovnak kilencvenkilenc százalékban igaza volt. Mondtuk is neki: olyan, mint egy diktátor. Erre ő azt felelte: „Ti még nem láttatok igazi diktátort.“ Keményen és akaratosan vitte színpadra a Bűn és bünhődést, de meg is értem őt, hiszen ötven embert kézben tartani csak egyfajta keménységgel lehet. Mert lehet a rendező nagyon kedves, rokonszenves ember, de nem biztos, hogy jó előadást tud rendezni. — Mit tart a korszerű színházi munka társulati követelményének? — A közös célt. Ha mindenki ugyanazt akarja, és azonos hullámhosszon — a siker nem marad el. — Érdekel, milyennek látja napjaink színházat? — Az utóbbi időben arra figyeltem fel, hogy a „modern“ színház elsősorban a színészek technikai képzésén múlik. Nekem személy szerint az ilyen színházi előadások nem nagyon tetszenek. Több híres avantgárd színtársulat előadását láttam kiugró színészi alakítás nélkül, és a magas fokú technikai felkészülés nem mindig hozta meg a kellő sikert. A színészek is inkább a fizikai képességüket mutatták fel, s nem a belső átváltozás mozzanatait. És én irigylem a sugárzón tehetséges színészeket. — Van-e olyan szerep a világirodalomban, amelyikkel nagyon szeretne találkozni? — A Hamlet. Ez volt az első színdarab, amely tizenhárom éves koromban megérintett, és borzasztóan a szívemhez , nőtt. Érzelmi világáért gyönyörű játéknak, pontos dramaturgiájáért pedig igazi színdarabnak tartom. Persze, ez nem valami nagy felfedezés, ezt mindenki tudja. Ha egyszer eljátszhatnám ... G. SZABÓ LÁSZLÓ „A színháznak nincs semmi szerepe a politikában“ — nyilatkozta az Insula című madridi lapnak nemrégiben a Párizsban élő spanyol drámaíró, Arrabal. Véleménye még akkor is meglepő, ha tudjuk, hogy az ötvenes években elhagyta hazáját. „Akkor még azt sem tudtam, mi a politika. Az igazságtalanság mindig felháborított, de a fasizmusra éppen az a jellemző, hogy egy tizenkilenc—húszéves fiúnak fogalma sincs a politikáról, hiszen azok, akik elmondhatnák, mi az. vagy száműzetésben vannak vagy börtönben vagy pedig hallgatnak.“ Ám azóta maga is megjárta Carabanchel börtönét. „Foglyokkal találkoztam, akik megkértek, mondjam el, mit láttam.“ A hatvanas évek végén írt darabjai börtönélményeiről tanúskodnak. Mégsem hisz a színház mozgósító erejében. Pedig Spanyolországban a színház komoly politikai tényező. Ortega y Gasset megállapítása mindmáig érvényes: „A színház, lényegét tekintve jelenlét és erő.“ A diktatúra idején született művek hatása abban rejlik, hogy a társadalomellenes tendenciák ellenére és ellenében társadalmiak:; érdemük nem csupán esztétikai, hanem etikai is. Még a legabszurdabb drámák is tele vannak politikai töltéssel; a mindennapok történelmét regisztrálják. S ezen nincs mit csodálkozni. hiszen alkotóik életét meghatározza a politika. Az Insula egyik munkatársa a színház jellegzetességeit elemezve. a haza sorsával való összefonódást emeli ki, jóllehet a drámaírók többsége évtizedeken át önkéntes vagy kényszerű száműzetésben élt. Kétféle magatartást különböztet meg. Az emigránsok egy része átmenetinek tartotta az elszakadást a szülőföldtől. hitt a közeli hazatérésben. De ahogy teltek az évek, azt kellett tapasztalnia, hogy változás nem várható. A szerzők egyetlen vigasza az emlékek élesztőse, a múltba süllyedt Spanyolország felidézése volt. A drámaírók otthon maradt része szakított a francoista Spanyolországgal. Még azok is, akik gyerekfejjel élték át a polgárháborút vagy szüleik, idősebb rokonaik elbeszéléseiből ismerték. Megkérdőjelezték a terrort, az erőszakot — s a börtönöket megjárván, a második nemzedék is emigrált. , Antonio Buero Vallejo mindig megtalálta a módját, hogy bemutassa a „szabadság színházát“. Egyik nyilatkozatában — mintha csak Arrabal- nak válaszolna — a színház és a politika viszonyáról beszél. Arrabal abszurd színháza a kispolgárság korrumpálódását ábrázolja, azt a lassú folyamatot, amelynek során ez a réteg — noha a polgárháború vesztesei közé tartozik — beilleszkedik a rendszerbe. Buero is a francoízmus- sal lepaktáló kispolgárságot veszi célba, hősei mindig politikai-ideológiai üzenetek hordozói. „A gyilkosok közöttünk vannak“ — sugallta talán leghíresebb darabja, a Doktor Valmy kettős élete. Buero szédületes gyorsasággal új közönséget toborzott. Hívei, főleg egyetemisták, tanárok, de népszerű lett a fiatal hivatalnokok, munkások körében is. Egy-egy bemutató tüntetéssel is felért. Színháza politikai öntudatot ébresztett, fogékonnyá tette közönségét a társadalmi kérdések iránt. Amikor emiatt támadták, így válaszolt: „Oou gondolom, a spanyol színház többet ért el a szavaival, mint a csöndjével. A dolgok létezésükkel nyernek értelmet, csak azt lehet érvényre juttatni, ami létezik ... Csakis úgy juttathatjuk érvényre a spanyol színházat, ha jól vagy rosz- szul, de csináljuk!“ F. A. 1 ELENLET ES ERÍ S A POLITIZÁLÓ SPANYOL SZÍNHÁZ At < i.
