Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-10-15 / 42. szám

fl SZOBIÉT IRODALOM fl WLflEBflH Hat évtized eredményei, tanulságai 1. Minden bizonnyal felejthetet­len jelenet lehetett, amikor Brecht valamikor a húszas évek vége felé, Berlinben eljátszotta a nála vendégeskedő Luna- csarszkijnak — a Surrabay Johnny-t. Lunacsarszkij pedig másnapra lefordította Brecht szövegét, s ezt semmi esetre sem tartotta „kompromittáló­nak“, inkább a világirodalom­mal tartott szinkron tájékozó­dás igényéből következő szük­ségszerűségnek. A példák szinte tetszés sze­rinti mennyiségben folytathatók. Brecht — hogy az ő példájánál maradjak — tanítómestereként tisztelte Szergej Tretyaikovot, az Üvölts, Kína szerzőjét, aki vi­szont a világon az elsők között látott hozzá a német színpadi költő külhoni fordításához. El­feledhető-e Majakovszkij rend­kívüli érzékenysége a világiro­dalom rokon jelenségei iránt? Varsóban és Prágában, Párizs­ban és Berlinben, folyóiratának, a LEF-nek a szerkesztőségi te­vékenységében egyaránt keresi azokat a költőket, akik igazát, pályájának mozgását igazolhat­ták. S hogy mennyire tudatosan vállalta a világirodalom köze­gét, talán elegendő azt megem­líteni, hogy a legkézenfekvőbb párhuzamot, az olasz futuriz- must, s annak excentrikus, majd fasizált vezérét, Marinet- tit nem vállalta. Hja Ehrenburgot akár ne is említsem, annyira köztudottak nemzetközi kapcsolatai, ame­lyek a francia, a spanyol, a né­met, a szlovák literatura (Cle- mentisig, Novomeskyig) jelesei­hez fűződtek, mitöbb, egészen Kassákig értek el. Általában az avantgarde mozgalmak mind­egyike igyekezett megszervezni a maga nemzetközi hátországát. Ennek megfelelően a különböző irodalmi szervezetek — s tudha­tó, hogy milyen sok működött közülük a húszas években, a szovjet szellemi életben — szor­galmasan keresték a külföldi partnert. Nem azért, mert bi­zonytalanságukat érzékelték, a manipulációnak akár az árnyé­ka sem férhet hozzájuk. Sokkal­ta inkább a proletár forradal- lom nemzetközisége hatott: ha a politika képes megteremteni az országhatárokon túli és azo­kat meghaladó egységet, miért ne lenne képes erre a művészet is? Nem utolsósorban azért, mert a futuristáktól a konst­ruktivistákig, a Szerapion test­vérektől a proletárkultúra szer­vezetekig a művészet-forradal­mat párhuzamosan képzelték el a társadalom forradalmi átvál­toztatásával. Még a formalista irodalomtudomány, a nevezetes OPOJAZ személyiségei, Viktor Sklovszkij, Roman Jacobson sem dönthettek másként, mint a Prágai Nyelvészeti Körrel köten­dő, s meg is kötött szoros szö­vetség mellett. A proletár irodalom képvise­lői számára pedig szinte adott volt a szituáció, hiszen ők egye­sítették elsősorban a pártmun­kát is vállaló írókat, tehát az ő nemzetközi szervezeteik mint­egy a Komintern irodalmi fiók­jainak tekinthetők. Ebben az elnevezésüket szorgalmasan vál­togató, lényegüket azonban őrző szervezetekben a magyar prole­tárirodalom jeles szerepet vitt: a Szovjetunióban élő írók, Zalka Máté, Illés Béla, Hidas Antal oszlopai voltak, a lengye­lek, a németek, a franciák mel­lett, és Július Fuéíkkal, Edo Urx-szal együtt. Még mindig a példáknál tart­ván, nem maradhat mellőzetlen Makszim Gorkij gyakorlata sem, aki személyében a kortárs vi­lágirodalom egészével folytatott termékeny párbeszédet. (Ezért aztán semmi csodálkoznivaló nincsen abban, ha Gorkij a for­radalom első fontos feladatai között tartja számon egy Világ- irodalom elnevezésű kiadó lét­rehozását, s miközben kitartóan támogatja a fiatal szovjet író­kat, irodalomszervező tevékeny­ségének ezzel párhuzamos cél­ja: a klasszikus és a kortárs világirodalom minél színvonala­sabb kiadása.) Ne feledjük el, hogy — ellen­tétben a nemzeti irodalmak ál­talános fejlődéstörvényeivel — a szovjet literatúra tudatos vi­lágnézeti választások sorozatá­nak eredménye. A nemzeti ha­gyományokat és sajátosságokat vállalva mégiscsak a szocialis­ta forradalom célkitűzéseinek szolgálatát helyezte előtérbe. Ez nem jelenti azt, hogy a mű­vészetet a politika „szolgálólá­nyává“ fokozta le, de minden­esetre egyenlőségjelet tett a társadalmi és a művészi felada­tok közé. Az ábrázolás mellett az élet megváltoztatásával is céljai közé sorolta — éppen az ábrázolás eszközeivel, ám nem zárkózva el a közvetlen cselek­vés formáitól sem. Ez az új rendszerű szellemi élet termé­szetesen másként kapcsolódott a világirodalomhoz is. Szövet­ségvállalásai nem a véletlen ta­lálkozások eredményeiként jön­nek létre, hanem választás, tá­jékozódás alapján. A spontanei­tást ezen a téren ugyancsak a tudatosság váltja fel. A fegy­vertársak esetében éppen úgy, mint a párbeszédek kezdemé­nyezésében. A divatos kifejezést is hasz­nálhatnám: nyitott irodalommal találkozott a világ. Ez a szel­lemi élet valósággal szomjúhoz- ta a kétirányú mozgást. A ro­kon törekvéseket magába fogad­ta, s egyidejűleg olyan impulzu­sokat küldött, hogy a legkülön­bözőbb nemzeti irodalmakban iskolákat teremtett. 2. A múlt folytatódik a jelenben. A kirgizül és oroszul író Csin- giz Ajtmatov többször elmon­dotta már, mennyire rokonnak érzi a spanyol alkotó Marquez törekvéseit. Mindketten a nép mondavilág eszköztárának a modern prózába való átültetését tűzték ki céljukul. Ez, persze korántsem valami formalizmus­ban merül ki. Szemléletet je­lent: a szocializmus nép-látásá­ba Bele óhajtja kapcsolni az ősi eposzok emberlátását, idő-érzé­kelését. Talán ellenhatásként a dokumentum-irodalom, a riport egyre erőteljesebb hatására, amely a szovjet és a világiroda­lomban egyaránt érzékelhető. Talán azért, mert az eposzok világlátásában az idő több réte­gét érzik egymásmellettiségük- ben, s így a múlt, illetve a je­len párhuzamos ábrázolására alkalmasabb. Hangsúlyozom: nem a mítoszok köde vonzza őket, hanem a hajdani ködök mögött földerengő világosság: a jelenbe bekapcsolható reális múlt. Könnyű lenne akár nevek gar­madájával bizonyítani, hogy az ötvenes évek végén jelentkezett fiatal szovjet költő-nemzedék, Jevtusenko, RozsgyesztvenszkiJ, Voznyeszenszkij generációja mi­lyen felszabadító hatással volt a szocialista országok költésze­tének azonos évjáratú költőire. Például Miroslav Válek Voznye­szenszkij fordításai és ez idő tájt írott versei között érdekes párhuzamot vonhatnánk. Néhány éve, Heinrich Báli — maga is a terrorizmus egyik ki­szemelt áldozata — hívta fel a figyelmet egy recenziójában arra, hogy Juri) Trijonov törté­nelmi regénye, a Türelmetlen­ség mennyire aktuális problé­mát feszeget. A terrorizmus mö­gött feszülő társadalmi tehetet­lenség, a közösségi feladatok hiánya vagy pontatlan értelme­zése hívja ki az indokolhatat­lan, s ezért eleve bukásra ítélt erőszakot, az egyéni terrort. Nem szükséges azokra a szomo­rú eseményekre utalni, amelyek évtizedünkben ezt a problémát világszerte aktuálissá tették. És ez is párhuzamba állítható jelenség: a történelem anyagá­nak felhasználása — a jelen áb­rázolására. A szovjet irodalom­ban Jurij Tinyanov kezdemé­nyezte e módszert, s napjaink­ban az orosz Trijonov mellett az észt Jaan Kross tartozik meste­ri művelői közé. Kross regényei olvastán önkéntelenül más nem­zet íróinak gyakorlata ötlik em­lékezetünkbe. Az ugyancsak bal­tikumi származású német poéta, Johannes Bobrowski vagy a bos- nyák Mesa Selimovic történeti regényei (hasonlóan Sütő And­rás történelmi drámáihoz) az egyén és a hatalom, a történel­mi igazság és az egyéni fele­lősség összefüggéseit analizál­ják. Az örökifjú Katajev „moviz- musnak“ nevezi — az ő kifeje­zését használom — a „rosszul írni tudást“. Merthogy korunk­ban az író már túlságosan pon­tosan tanult meg írni: nagyon sok a szép szó, az unalomig és tovább a kifejező erő elveszté­séig ismétlődik a tökéletes mon­dat. Ez Katajev lázadásának lé­nyege, aki hetven esztendősen stílusformát, írói látásmódot változtatott. Műveit, a Szentku­tat és a többieket ismerjük: si­keres vállalkozásokat. Ám Ka­tajev, amikor megnevezi mo- vista társait, egyáltalán nem nemzedékéről szól, hanem a fiatal Vaszilij Akszjonovról — és John Updiké-ról. És tudunk arról, hogy Updike hasonlókép­pen vélekedik, ha törekvései­nek társait keresi. Stílustörekvések rokonságát emeltem ki, de ugyanilyen könnyen kimutatható a mondan­dók közelisége. Tehát a szovjet irodalom lényegéből következő tradíció vállalása. A nyitottság, amely mellőzi a formális gesz­tusokat. A nemzeti irodalmak és a vi­lágirodalom kölcsönhatásában fontos szerep jut a közvetítés­nek, a nyelvi feloldásnak. Te­hát a műfordításnak, de a tol­mácsolásokon túl a befogadás sok-sok más tényezőjének Is szerepe lehet abban, hogy mennyire jut el a közgondolko­dásba, az irodalmi élet vérke­ringésébe egy-egy „idegen“ iro­dalmi alkotás. A szovjet iroda­lom belső vérkeringésének tör­vényszerűségei nagyban meg­könnyítik ezt a folyamatot: az a soknemzetiségű közösség, amely e literatúrát alkotja, ré­gen kidolgozta — „belső hasz­nálatra“ is — azokat a mód­szereket, melyek a gátak meg­haladására a legalkalmasabbak. A műfordítás-kultúra rendkívül magas szintje, a befogadási készség, a kritikai appercipiálás e belső metódusai nyilván hasz­nosan működnek a világiroda­lom viszonylataiban. 3. A szovjet irodalom a világban — ez a téma, nyilván, monográ­fiák tárgya lehet. A szovjet irodalom és a szo­cialista literatúra' között a gon­dolatáramlásnak a fentiekben vázolt modellje ugyancsak mű­ködőképes. Amikor szovjet író­val találkozunk, nem szükséges „bennfentesnek“ lennünk, hogy a közösséget érzékeljük, s fel­fogjuk a kétirányú hatás lehető­ségét. E. FEHÉR PÁL SZLOVÁK NÉPDALOK Volt nékem galambom Volt nékem galambom kalitkába zárva, elszállott, elszállott, el a nagyvilágba, elszállott, elszállott, el a nagyvilágba, Fiatal tölgyágról hiába szólítom, ott turbékol már az én kedves galambom, ott turbékol már az én kedves galambom, A Én leikecském, én életem Én leikecském, én életem, miért jöttél ide nekem, azt akarom én megtudni, jössz-e velem házasodni. Megyek, megyek, mennem is kell, ujjam ékes a gyűrűddel, arany gyűrű, fehér kövű, amit adtál, oly gyönyörű. Hej, jó nekem, jó nekem Hej, jó nekem, jő nekem, hej, édesanyám mellett, hej, mi vár rám, mi vár rám, hej, a tied mellett. Hej, az édesanyámnál, hej, búzakenyér várt engem, hej, a tiednél, legény, hej, csak zabkenyér vár engem. Hej, az édesanyámnál, hej, jó bort iszogattunk, hej, a tiednél, legény, hej, csak vizet ihatunk. Jaj, anyám, édesanyám Jaj, anyám, édesanyám, jaj, anyám, édesanyám, öreg édesanyám, jaj, öreg édesanyám. Jaj, miért szült meg engem, jaj, miért szült meg engem, ha bánatra nevelt, jaj, ha bánatra nevelt. Jaj, keservesen nevelt, jaj, keservesen nevelt, az én édesanyám, jaj, az én édesanyám. Jaj, egy-két garasért, jaj, egy két garasért, vette a kenyerét, jaj, vette a kenyerét. TÖTH LÁSZLÓ fordításai Borzi László felvétele 197B. X. 15. N C/3 14

Next

/
Thumbnails
Contents