Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-15 / 42. szám
Kmeczkó Mihályt költőként ismertem meg. Együtt szerepeltünk a fiatal csehszlovákiai magyar költők Egyszemű éjszaka című antológiájában 1970-ben, s a rákövetkező évben első — és azóta is egyetlen — verseskönyve (Mozdulatok) is megjelent. Körülbelül ez idő tájt hagyotrTel a tanítóskodással, Nagyszarváról (Ro- hovce) a fővárosba került újságírónak. Azután hivatásos népművelő, a Népművelési Intézet színházi főelőadója lett. 1975. január 1-től egyetlen magyar nyelvű hivatásos játékszínünk, a komáromi (Komárno) Magyar Területi Színház dramaturgja. Első színművét Mint jű jölé az árnyék címmel ez év elején mutatta be a színház kassai (Kosice) társulata. • Hogyan kerültél a színházhoz? — Ügy, hogy hívtak. Igaz, nehéz döntés előtt álltam, amikor fel kellett cserélnem a fővárost Komárommal, bár sosem szerettem a nagyvárosi életet, nem is laktam még addig Bratislavában soha. Mégis, amikor arra gondoltam, hogy ott kell hagynom a nagyvárost, le kell mondanom a rendszeres hangverseny- és tárlatláto- gatásokről, a nagyváros adta művelődési lehetőségekről, a könyvtárak közelségéről, egy kicsit bizony elszorult a szívem. Most viszont már úgy érzem, hogy innen nem kellene továbbmennem. Egyrészt azért, mert az évekkel együtt az embernek az ereje is fogytán van ahhoz, hogy döntő mértékben „átprogramozza“ magát, másrészt pedig az évek múlásával egyre kevesebb a valószínűsége annak, hogy a mai információáradatban az ember autodidakta módon tökéletesen el tudjon sajátítani egy új professziót, harmadrészt meg ideje lenne már megállapodnom a szakma- (vagy hi vatás?) -keresésben. Jó lenne már csupán egyetlen problémakörre összpontosítani, s az adott munkakörben nagyon-nagyon következetes munkát végezni... • A szépen hangzó kezdeti elhatározások és programok ellenére máig sem tudott kialakulni a Magyar Területi Színház és a csehszlovákiai magyar irodalom között egy kölcsönös, mindkét irányban termékenyítőén ható kapcsolat. Holott részben épp ezzel magyarázható területi színházunk jelenlegi elszigeteltsége a csehszlovákiai magyar szellemi és művészeti élettől s részben ezzel drámaírásunk siralmas helyzete is. 1978. X. 15. — Azzal az elhatározással jöttem ide, hogy tartós és folyamatos kapcsolatot kell teremtenünk a csehszlovákiai magyar írókkal. Ehhez elenged hetetlenül szükséges lenne, hogy magunkra vonjuk íróink figyelmét, fölébresszük szunnyadó ambícióikat a drámaírás iránt. Eddigi munkáik — verseik, novelláik és regényeik — alapján^ ugyanis okkal mondható, hogy drámai erőnek, helyzet- és jellemte- remtö készségnek nincsenek híján ők sem, csupán színház és író kapcsolatából hiányzik az a fajta ösztönző közelség és közvetlenség, amely mindkét irányban termékenyítőén hatna. Egyrészt íróink nem mérlegelik és nem tudatosítják kellőképpen azt a tényt, hogy a színház — a színpad — olyan fórum, amely semmivel sem he- lyéttesíthető, semmivel sem pótolható. Másrészt a színházunk is ludas, mi vei ha hiányzik a kezdeményezés az írók részéről, a színháznak kell ezt megtennie. S mivel erre nem került sor, fokozatosan elszigetelődtünk a csehszlovákiai magyar kultúrától, közélettől, szellemi élettől, irodalomtól, s mind a mai napig ebben az elszigeteltségben élünk. Ki kell bővítenünk a munkatársi gárdánkat is. Hasznosnak látszik bekapcsolnunk a MATESZ munkájába mindazokat a csehszlovákiai magyar műfordítókat, képzőművészeket, tánc- és zeneművészeket, akik kedvet és tehetséget éreznek magukban a színházi munkához. Amihez az lenne az első lépés, hogy közelebb kerüljenek a MATESZ- hoz és a színházhoz általában. • Bizonyos nézetek szerint a Magyar Területi Színháznak egyebek mel- |! | lett a csehszlovákiai magyar dráma- írás össztönzése és föllendítése is feladata, mások szerint elsősorban ez a feladata. — Jómagam is ez utóbbi nézetet vallom. Jó színpadi művek születéséhez ugyanis mindenekelőtt az kell, hegy az írók érezzék: van színházuk, ehhez, vagy ahhoz a színházhoz tartoznak, ez vagy az a színház az övék. Nem véletlen, hogy a magyar drámaírás csak a tizenkilencedik század elejétől vált tudatossá és rendszeressé, amikor létrejöttek az első magyar nyelven játszó színházak. De az európai színháztörténet általában sok jó példával szolgál arra, hogy a színházak mindig „nyitottak“ voltak, s hogy az elszigeteltség a színház halálét okozza. A legújabb kori színháztörténet azt is nyomatékosan bizonyítja — de a régebbi időkből is találunk rá példát bőven, gondoljunk csak Mo- liere-re vagy Shakespeare-re —, hogy egy-egy jó színháznak — a jő színészeken kívül — általában, egy íródramaturg vagy rendező-dramaturg volt az igazi motorja. Megint csak két nevet mondva: Brecht és Ljubi- movét. Ezek az emberek egyrészt a maguk — és a színház — bűvkörébe tudták vonzani az írókat, illetve más alkotókat, másrészt lelket tudtak lehelni a „holt“ — klasszikus — anyagba is ... Visszatérve a mi tájainkra: az sem célravezető, hogy „kívülállóként“ sok ember tud „bölcs“ tanácsokat adni színházi ügyekben, de együttműködni velük vagy részt vál- lani valamely konkrét feladat megoldásában, már nem hajlandó. Legutóbb is például, amikor a MATESZ igazgatósága vezetőt keresett a kassai Thá- lia Színpad élére, a tizenkét felkért személy közül senki sem volt hajlandó „kötélnek állni“... De kanyarodjunk vissza a drámához. Jelenleg évadonként két — sőt, ha akad, három — szlovákiai magyar színmű bemutatására is módunk lenne. E lehetőséggel teljes mértékben élni szeretnénk, kezdetben akár a bukás kockázatát is vállalva. Ogy vélem ugyanis, hogy — bár az irodalomban a mennyiség nem szükségszerűen feltétele a minőségnek — adott esetekben a rossz példák Is serkenthetnek jó eredményre. Ha két évadon keresztül bukdácsolunk is, de a harmadikban valaki tollából megszületik az a dráma, amelyet már régóta várunk, akkor volt értelme a kísérleteknek ... • Igen ám, csak nem vállalunk-e túl nagy kockázatot azzal, ha bizonyos szépen hangzó célok érdekében harmatgyenge, sőt eleve a dilettantizmus határait súroló színművecské- ket is színpadra segítünk? — Ogy érzem, hogy színház és írók kapcsolatában ma ott tartunk, megismételve azt, amit az előbb már megkockáztattam, hogy némelyek „rossz példája“ másokat jó — illetve jobb Lehet erről írni? — kérdezgették. Nem tudom, miért ne lehetne (Gyökeres György felvételei} — eredmények elérésére serkent. Az adott helyzetben én már ezt is eredménynek tartom, hiszen mindenképp a pozitív kapcsolatok létrejöttét — kezdetét? — jelzi. Hadd folytassam azonban a gondolatot egy másik irányban: huszonöt évvel ezelőtt, amikor a Magyar Területi Színház megalakult, ezek a „félkész“ — vagy ahogy te mondod: „harmatgyenge“ — színművek még „elmentek“ volna, de sajnos nemigen születtek meg. Az el- szalaszott alkalmak pedig — ez egyébként az élet és a művészet minden területén igaz — megbosszulják magukat. Némi „megkönnyebbüléssel“ azonban — szerencsére? — már azt is elmondhatom — bár a nézők és kritikusok csak két-három éved eltelte után észlelhetik majd —, hogy kapcsolatban vagyunk néhány olyan idősebb és fiatalabb — drámaíró-jelölttel, akiknek a bemutatkozása valószínűleg mindnyájunk — szerző, színház, néző, kritika — megelégedésére szolgál majd. Remélem, nem szóltam el magamat idő előtt?! • Első színpadi művedet, kicsit talán bosszantóan is, az epikus szerkezet jellemzi; a visszaemlékezéseknek, narratív elemeknek fárasztó egymásutánját, az időbeli és térbeli visszakapcsolások egész sorozatát épp az általad is szorgalmazott színpadiasság, az el- játszhatóság sínyli meg. — Igen, tudom. így sikerült. Több okból is ... De hadd kanyarodjam vissza az alapkérdéshez, anélkül, hogy mentegetni vagy magyarázni próbálnám a tragikomédiámat. Már a Népművelési Intézet főelőadójaként is több írásban megfogalmaztam, hogy drámaírásunk az eddigi eredményei alapján alig-alig nevezhető drá Mint fű fölé az árnyék — pillanatfelvétel a sokat vitatott Kmeczké-darabból mairodalomnak, ezért mindnyájunk — színház és irodalom — közös és elodázhatatlan feladata ennek „megteremtése“. Ezt a célt szolgálták gyakori drámapályázataink is, amelyek hoztak ugyan némi eredményt, főleg ami a mennyiségi gyarapodást s az ideig-óráig a drámaírás felé forduló figyelmet illeti, de sajnos, ezeket a drámákat — a harmadvirágzásnak csaknem az egész színműtermését ide értve — a világ bármely nyelvén, bármely országában megírhatták volna, annyira általános jellegűek voltak. Hiányzott belőlük a sajátos csehszlovákiai magyar valóság, a csehszlovákiai magyar szerző kézjegye. • Igen, erre a tényre színikritikusaink és irodalomtörténészeink is nemegyszer fölhívták már drámaíróink figyelmét, de ugyanez a követelmény már szlovák részről is elhangzott néhányszor. A Hlas ludu kritikusa például azt írta tizenöt évvel ezelőtt, hogy a csehszlovákiai magyar színpadi szerzőktől „olyan jó színműveket várunk, amelyek végre a magyar nemzetiségű állampolgáraink életéről fognak beszélni“. — Erre gondoltam én is, amikor elhatároztam, hogy ha nincs, aki líránkhoz és epikánkhoz hasonlóan a drámában is összegezze, vagy legalábbis megkísérelje összegezni nemzetiségi életünk sajátságos jegyeit és sorskérdéseit, akkor magam próbálkozom meg a feladattal. S bár színpadtechnikai és drámaelméleti ismereteim korántsem voltak teljesek, halaszthatatlanul fontosnak tartottam az „első fecske“ megjelenését — épp az előbb már említett fölismerések miatt. Egyrészt tehát valóban a téma ösztönzött a drámaírásra, a rólunk és nekünk írni kényszere, de ugyanekkor arra is törekedtem, hogy eddigi hagyományos szerkezete — modellje — helyett egy frissebb, a mi korunk játékszíni tendenciáinak inkább megfelelő modellt alkalmazzak. • A szándék azonban nem hozott, s talán nem is hozhatott teljes eredményt. Tragikomédiádban mindenekelőtt a fölvállalt mondanivaló és technikai-formai megoldások olyan zavaró bősége kísért, amit egyetlen színmű aligha bírhatott el. — Az előbb már említettem: hogy első színjátékom végül is nem lett olyan, amilyennek lennie kellett volna — vagy amilyen lehetett volna, abban sok minden közrejátszott. Nem kis ellenállásba ütköztem például a témája miatt. Mivel nemzetiségi létünk sorskérdéseinek számbavételén a költészetünk és prózaírásunk már korábban túljutott, a magam részéről semmi akadályát sem láttam annak, hogy e kérdések összegezése a színpadon is elkezdődjön. Közvetlen munkatársaimtól megértést és támogatást vártam, ezzel szemben értetlenül, kételkedve fogadtak. Lehet erről írni? — kérdezgették. Nem tudom, miért ne lehetne. Elég az hozzá, hogy ki ezt, ki azt nem merte vállalni a darabban, így sok minden egész másképp került színpadra, mint eredetileg elképzeltem. A legutolsó próbaszakaszban is, amikor pedig már a szöveget kellett volna csiszolni, tökéletesíteni, illetve a modellre, a szerkesztés következetességére, a színpadiasságra ügyelni, még mindig az alap- gondolat, tehát eredeti elképzeléseim megvédése kötötte le minden erőmet. Föltételezhető, hogy a második ilyen jellegű színmű sorsa, útja a megvalósulásig — írja meg bárki — már könnyebb lesz, mint az enyémé volt. Persze, az imént mondottakkal megint csak nem a darab hiányosságait akarom mentegetni, hiszen utólagosan már jómagam is sok mindent átírnék benne. De talán így is sikerült megtörnöm ezzel a színművel egyfajta — egészségtelen? — közegellenállást, s ezért vállalom, minden hibájával együtt, úgy, ahogy van. S végső soron — a maga módján — a színház vezetése is letette a garast azáltal, hogy felvállalt egy újabb hazai magyar szerzőt, akinek tragikomédiája ugyancsak mozgásba hozta a „közvéleményt“ — a szakmát és közönséget egyaránt... TÖTH LÄSZLÖ AZ ,ELSŐ FECSKÉRŐL1 ÉS EGYEBEKRŐL Beszélgetés Kmeczkó Mihállyal
