Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-15 / 42. szám
rra ébredt, hogy a párnáján egy H jjfc jp htaott fejű, fekete kígyó fe- küdt. Fölemelte fejét, érte nyúlt, de nem lelte már meg. V ■ Csupán a fojtó bűzt érezte még nagyon sokáig. Visszahanyatlott a kerevetre. Tekintetével fölsö- V M porté a szoba fölszálkázott padlóját. A napfény színe szerint reggeli hat óra lehetett. A szomszéd házban, gondolta Wohl, Ilyenkor ér véget az egyszemélyes hölgyvendégszolgálat. Délutánonként, amikor kilépett az utcára, ná- ha látta a kisasszonyt az ablaka mögül kikukucskálni. Olyan volt az arca, mintha egy zsebkendő nagyságú, lepkeporral behintett emberbőrt ragasztottak volna ki két pisla szem kíséretében. Amikor először találkozott ezzel az arccal, rögökbe verődött a vére. Végtagjai megdermedtek. Idővel persze megszokta a látványt, de akárhogyan erőltette képzeletét, képtelen volt arra, hogy ehhez az archoz testet, ruhát ötöljön. Wohl háziasszonya rendszeresen hét órakor kopogott be hozzá. Az asztalára tette a napi sajtóanyagot, leszámolta a honoráriumot, elmondta a legfrissebb oletykákat. Ez a szertartás mindvégig megmaradt. Rézi mamának nemcsak kitűnő hírforrásai voltak, de nem volt a világon olyan dolog, amihez ne ko- nyított volna. Egy idő után Wohl szinte már beletörődött abba, hogy íróként elbukott. Ha nem vette volna oly túlzott komolysággal, az egészei, gondolta, talán előzsibongott volna benne a valódi világ. Ha nem vette volna oly túlzott komolysággal, bizonyára elkerülte volna azokat a görcsösségeket, amelyek életében, munkájában egyaránt föllelhetők voltak. Megfordult a nyughelyén. És ez a múlt idő is, gondolta. Amióta a nevét tudja, mindig csak múlt időben gondolkozott. — Simon van itt... — mondta Rézi mama, amikor betoppant. Alacsony, vékony arcú, ötven körüli asszony volt. Évtizedekig abból élt, hogy albérlőket tartott. — Mit akar? — Tudja, hogy milyen. Mindig motorá- szik valamivel... — És most? ... Most mit csinál? — A Trabantjával foglalkozik. Csend lett. Az ablakdeszkából előmászott egy hosz- szú, fekete bogár. Eső lesz, gondolta Rézi mama. Aztán előmászott egv másik is, egy harmadik, negyedik, ötödik ... Pár perc múlva annyi bogár volt a padlón, hogy mozdulni sem lehetett tőlük. Végigmásztak a padlón, körüljárták Rézi mama aprócska saruit. Reggel volt. A nap rozsdavörös fénnyel küszködött át egy bodros bárányfelhőn. Megállt egy pillanatra és benézett az ablakon, és ahogyan bekukkantott, meglátta Wohl urat, amint a kanapén heverészett. Meglátta őt huszonhét évesen. Csönd volt. Reggel volt. Tisztaság volt a szobában. — Eső lesz... — így Rézi mama. — Miből gondolja? — Ezekből a férgekből. Mindketten a padlóra pillantottak: a csupasz deszkákat láthatták. — Szóval Simon... — Azt hiszem — kezdte Rézi mama —. Simonnak nincs ki mind a négy kereke. A múltkorában átmászott a kerítés alatt. Ahhoz a nőhöz mászott át a szomszédba... Hát milyen ember az ilyen? Wohl bólintott. — Maga már látta azt a nőt? — Az arcát... A rücskös arcát, azt látom mindennap! Meg azt, hogy éjjelenként odajár a fél város — mondta Rézi mama. — Eh! — legyintett. — Simon már várja önt az udvaron. Lopva a padlóra pillantott. — - Eső lesz ... mondta. — Akkora eső lesz, hogy folyammá dagad az utca ... * A szemközti járdán a piros szoknyás tanulólány egy vékony és magas kecskével cihelődött. Olyan magas volt az a széllel bélelt állat, hogy átszaladhatott volna alatta. Aztán tehenek jöttek nagy ösz- szevisszaságban, és lerondították a járdaszéleket. Később egy színes — férfiakból, nőkből, és gyermekekből összerakott — emberkígyó vonszolta végig hájas testét az úton. Ahogyan vonultak, valamelyikükből ki- pilinkézett egy korhadóban levő fűszál, vagy fahéj, pedig csak május volt. — Ocsmány egy város ez — mondta Simon. Az ablaknál állt: nadrágja fölhúzva egészen a melléig. — Istenemre mondom, hogy nincs ettől koszosabb város a föld felületén. Három főből álló embercsoport tűnt fel. Tarisznyájukba szedegették az elhullott fűszálakat, fahéjakat. Május volt. Reggel volt. A nap most újra a rozsdavörös fényével próbálkozott Szegény Simon, gondolta Wohl, hogy elcicézik az autójával. Naponta szétszedi, összerakja. Kéthetenként végigkocsikázik a városon, majd ismét a gondos ellenőrzés. Figyelje csak meg, figyelmeztette őt Rézi mama, figyelje csak meg, mennyire odavan azért a szaros műanyagdobozért. Megáll mögötte és nézi. Ügy bűvöli, mint kígyó a békát. Az erőlködéstől a homlokán kiütközik az izzadság. Könnyű trikóba bújtatott teste megfeszül. Karján kidagadnak az erek, az izmok: mintha valami roppant súllyal küszködne. — Behajtom az ablakot — mondta az ablaknál álló. — Inkább ne. Arra ébredtem föl, hogy egy hízott kígyó feküdt a párnámon. A bűze még mindig az orromban van. — Én meg már hetek óta grillezett hullákkal álmodok. — Mégiscsak jobb, mint kígyóval álmodni. — Ne higgye. Lefekvéskor már a hátam borsókázik a félelemtől. Wohl felkönyökölt a kereveten. — Hanem azt hiszem, még sosem beszéltem arról, hogy az édesapám tizenhat esztendeig volt sírásó a falunkban. Nos, egyszer, ahogy kinn dolgozott a temetőben, tévedésből ráásott a szomszéd sírra. Amikor már a kitüremlő koporsóig jutott, lefeszítette az oldalát, hogy keskenyebbre fogja. A halott szép nyugodtan, mintha csak tréfálkozna — a lába elé gurult. De a fater egyáltalán nem zavartatta magát. Szép finoman visszagyömöszölte őt a kuckójába. Csak a lába, Wohl úr, csak a nyavalyás lába nem engedelmeskedett. Állandóan kicsúszott abból az átkozott koporsóból. „Ezzel meg mi lesz?“ — kérdi az apám. „Mi lenne? — szólok én. — Le kell fejszézni...“ — Aztán én, mint ahogyan itt lát engem, olyan igaz, hogy én fejszéz- tem le Soóky Nagy Albert lábát... — Talán emiatt álmodik lehetetlenségeket ... — Ügy gondolja? ... — Persze. — De hát annak már húsz esztendeje... — Az nem számít, Simon ... — Egyszer meg egy srácra ásott rá. Már tizenöt éve volt a földben. Mások ez alatt úgy elporladnak, hogy írás sem szól róluk, de ez a tizenöt éves fiú ... amikor a koporsója födelét föltéptük, olyan ép volt, hogy a fater makogott. A haja is... A haja is mind egy szálig megvolt. Szép, hosszú, szőke haja volt a fiúnak. Igen Wohl úr, szép, hosszú szőke haja ... — Furcsa dolgokról mesél... — mondta Wohl. — Annyit beszélhetnék, hogy ... — Majd egyszer ... Majd egyszer mindent elmond az édesapjáról. — Elmondok mindent. Meg az anyámról is elmondok mindent. — Ahogyan így elgondolkodom, az apám mégiscsak nagyon jő sírásó volt. Ha meghalt valaki a faluban, mindig hozzá jöttek: pedig volt egy hivatalos ember is, de rá sem hederítettek. Az apám nagyon szép sírokat ásott... Wohl hallgatott. Simon is hallgatott egy ideig. — Most már becsukhatom az ablakot? — Ahogyan akarja. Ez a nyavalyás kígyóbűz sem így, sem úgy nem ritkul. — Ne gondoljon rá. — Mindenhogyan az orromat facsarja. Csend lett egy pillanatra. — Rézi mama azt mondta, hogy akkora eső lesz, hogy folyammá dagad az utca. — Ha mondta, akkor bizonyára lesz is. — Azt mondta, hogy fél háromkor már zuhogni fog. — Akkor nem szedem szét a kocsimat. — Ne is szedje szét. — Eltolom hátra a gyümölcsösbe, és betakarom kóróval. — jól teszi — mondta Wohl. Az ajtó felé pillantott. Látta, amint becsukódott a jól megtermett Simon mögött. Látta, még a kilincset mozdulni, majd elnyomta őt az álom. A tágas és majdhogynem üres szoba újra a rideg mozdulatlanságba zuhant. A tehetetlenül függő plakátokat meg-megkorbácsolta a nap fénye. Az asztal vak és félszeg kot- lósként állt az ablak melletti sarokban, A szekrény ajtaja ikinyikorintva. Kívül a vak és koszos folyosón a falról gombos,- tűfejnyi pók ereszkedett alá. Amikor elérte a ragacsos kövezetei, odaaraszolt az ajtóhoz és bekopogott: ikop ... köp ... Különben csönd volt. Négy esztendővel korábban egy havas és szeles vasárnapon kopogott be Wohl Rézi mamához. Zilált, kopott ruha volt rajta. Bokáig érő nagykabátot viselt. Arca sovány volt, beesett. — Legyen szíves, nézze meg, merre vezetnek a fiatalember lábnyomai... — mondta Rézi mama Simonnak. Simon nagykabátot öltött, és kilépett az ítéletidőbe. Ez is jókor találja ki az ilyesmit. Szerencsére pár perc múlva vissza is jöhetett. — A nyomokat behordta a hó... — mondta. Hát ezzel a pillanattal kezdődött Wohl új élete. Az első pillanattól — épp úgy, mint Simon és az a néhány ember, aki Rézi mamánál lakott —, azon igyekezett hogy a lehető legkevesebbet áruljon el önmagáról. Azon volt, hogy sokszor, és sokat beszéljen. Így talán elkerülheti őt a gyanú. De nem így történt. Rézi mama úgy átlátott az emberein, mint a befőttesüve- geken. Ha szembetalálkozott valamelyikükkel; barátságosan mosolygott, kedélyesen kérdezősködött, ötletes tanácsokat osztogatott, de valahonnan belülről, ha nem volt teljesen agyalágyult az illető, minduntalan megérezhette a kifelé lövellő, dérarcú és tárgyias rosszindulatot. Azt csinált az embereivel, amit akart. A legpompásabb szobájában lakott Wohl. A fiatalember ütött-kopott asztalt, székeket, heverőt, szekrényt szerzett. Ügy tervezte, hogy rövid pár hónap alatt mindezt kicseréli, de ahogyan teltek a hónapok, úgy kellett minduntalan módosítania a tervén. Rézi mama korábban megérezte, hogy Wohlnak nehézségei vannak, mint azt Wohl megsejthette volna. Szóval, gondolta az asszony, szóval önámító a mester. Igen. önámító a nyavalyás... De hát ennyi kockázatot csak kell vállalnia egy főbérlőnek. Legyintett. Wohl, mivel ő volt a szenvedő alany, sokkal összetettebben látta az egészet. Csupán a legutolsó napokban fogyott el a maradék ereje. Akkor, amikor tudatosította gyávaságát. Akkor, amikor úgy hitte: hogy az utolsó mozdulatig mindent fölélt. Meredten állt a szoba közepén. Körülötte az a pár bútordarab, amit még évekkel korábban hozott ide. Az asztal mellé lerakva néhány könyv: az utolsó napok olvasmányai. A falon poros plakátok sora. Most már mindent tisztábban látott. Elsősorban az elpazarolt évek szorongatták. Másodsorban: nem akart senkinek sem magyarázkodni. Sem Rézi mamának, sein ismerőseinek, sem a pofáját tátő világnak. Most már tudta: hogy az író tehetsége nem csak abból áll, hogy nyelvérzékkel rendelkezik, és eredeti víziói vannak és jó ember- és környezetismerő; és tudja, mit hogyan írhat le, hogyan sűríthet, mit sejtethet, mit hagyhat el. A tehetség fogalmához tartozik az is, gondolta Wohl, hogy az alkotó mennyire tökéletesen tudja megválasztani a számára legoptimálisabb közeget, környezetet. Meredten póznáskodott a szoba közepén. Az üvegtűkként hátába, veséjébe nyilalló Rézi mama tekintetét érezte. Nem kellett, hogy Wohl szobájában legyen. Nem kellett, hogy a vadszőlővel befuttatott hatalmas házban legyen. Elég volt a környéken ténferegnie. Mindent látott. Mindent hallott. Mindennel tisztában volt. * — Alszik ... — súgta Rézi mama Simonnak, amikor betoppantak. — Egy órával ezelőtt arról pana dott, hogy kígyószagot érez ... — Senki se megy el ennek az embi az eszén... — mondta Rézi mama. — Tényleg író? — Az. Olyan író, mint a többi. — Kár érte. Ügy álltak a krétafehér arc f mintha a tulajdonosa már nem tari volna az élők közé ... — Csudásak ezek a rendőrségi hír mondta Simon. — Még mindig tippel? — De most már csak úgy: magambi — Nincs, akivel fogadjon? — Amióta Gazsi itthagyott benni mint Szent Pál az oláhokat... Elei: Szamary gyerekkel játszottam napi ti rónában, de csakhamar megunta. r— Sokat veszthetett... — Esztelen volt a kölyök. Mert, úr, azt az egyet tanulja meg, hogy denben van logika. Még a közúti bale számában is. Hanem én mást aki mondani. Én a mindennapi rendőrséj rek szépségéről, a baleketek ötletes ről, a tragédiák mögött lappangó hí ról akartam önnek szólni... — Az autóját már betakarta? Simon hallgatott. Otromba kezeit úgy ejtette az i mint amikor a gyermek elszégyelli gát. Föléje, a nyájas eperfa ágára szem települt. — Nos? — kérdezte Wohl. A. madarat figyelte. Képtelen volt merni, hogy melyik csoporthoz tar Majd a Brehm-ikönyvekben kikeresi, dolta. — Az a sátán a pokolba ránt eng — állt föl Simon a pázsitról. Megfordult. A ház mögötti kihalt dasági épületeket figyelte. Az épi mögött tenyérnyi szélességű, de végi nek tűnő szőlősikert volt. Mellette a: lített gyümölcsös. — Minduntalan a nyomomban ve jő ég tudja, hogy mit akar? — Mit akarna? Ugyanazt, mint a nő. Miért nem agyagolja meg? Mag is, neki is jólesne. — Ezt a randa esőt is... Ezt is látta ki. — Az eső kérdése nem tartozik ide lönben is; mindent nem varrhatunk sok nyakába. Wohl a vadszőlővel befuttatott ab nézte. Valamelyikük mögött bizonyár lapul Rézi mama arca. — Én ismerem az effajta fehérnép — Hány óra? — kérdezte Wohl. — Tizenhárom tíz. — A kávéházba megyek — mi Wohl. — Én ismerem az efajta fehérnép — szólalt meg Simon. Elindultak a kávéház felé. — Ügy ismerem őket, mint a sajá neimet. Az anyám is ilyen volt. Meg tóttá az öregemet kesztyűbe dudálni — És Maga, Simon ... Maga volt nős? — Miért kérdi? Miklós WMBMBnBSBBL mi
