Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-09 / 28. szám
AKI MEGISMERTE AZ ÉLET TITKÁT SZÁZ ÉVE SZÜLETETT TAMSAARE, AZ ÉSZT IRODALOM KLASSZIKUSA Az élet széles skálájú ábrázolása, a személyiség lelkivilágába való mélységes behatolás, utánozhatatlan, színpompás nyelv — mindezen tulajdonságai révén Anton Hansen Tammsaare világviszonylatban is a szó kiváló művészei közé tartozik. Zömmel a paraszti Észtország életével foglalkozó alkotásait történelmi optimizmus és a népi élet filozófiai értelmezése jellemzi. Éppen ezek a tulajdonságok adnak általános emberi csengést A. H. Tammsaare alkotó tevékenységének. Honnan erednek tehetségének forrásai? Az író életrajza nem bővelkedik eseményekben. Parasztcsaládban született, s már kiskorában megismerte a szántóföldön végzett fáradságos robotot. Csalt nagy megszakításokkal tanulhatott, mert közben kénytelen volt munkát vállalni. Azután újságok munkatársa lett, és sor került első irodalmi szárnypróbálgatásaira a költészetben és a prózában ... Legfőbb tanítómestere, nézeteinek és művészi ízlésének formálója az élet volt, a nagy társadalmi viharok és megrázkódtatások zord és bonyolult kora. Az 1905. évi forradalom, az első világháború, az 1917-es év, az új korszak hírnöke — ezek az események gyökerestül megváltoztatták az író tudatát. A szocializmusnak a Szovjetunióban aratott győzelme segítségére volt azon felfogásának megszilárdulásában, hogy erős és életképes az a nép, amely saját kezébe vette a sorsát. Tammsaare nem maradt közömbös a kor irányzataival szemben: mint művésznek és becsületes embernek, szíve a kor érverésével összhangban dobogott. Az írónak az élethez fűződő szoros kapcsolata meghatározta alkotó tevékenységének újító jellegét. Az ábrázolás epikus folyama és széles skálája, mint művészi elv, regényeiben szervesen összekapcsolódik a líraisággal, az elbeszélés egyhangúságát pedig, amely az ábrázolt bur- zsoá valóság komorságából fakad, finom humor színezi: a szerző mintegy iróniával „védekezik“ azzal a kétségbeeséssel szemben, amely hőseit a haszonleső társadalom „nyomasztó aljasságának“ láttán fogja el, egy. olyan társadalomban, ahol kegyetlenül kizsákmányolják a dolgozókat. A burzsoá erkölcs képmutatásának és hazugságának leleplezése és a dolgozó ember lelki szépségének hang- súlyozása — ez a húszas-harmincas évek Tammsaaréja munkásságának pátosza. „Mitől jügg az emberek sorsa ás boldogsága? — írta Tammsaare. — A munkától, a munkától és még egyszer a munkától, ez az egész bölcsesség. A munka — az élet titka. Hiszen a szerelem sem más, mint munka. Mit ér akár a legmagasztosabb érzés, ha nem lelkesít munkára, alkotásra.“ Tammsaare természetesen nem volt forradalmár, műveiben azonban szigorú kritikával illette a burzsoá világot, pilléreit, kizsákmányoló lényegét. Nem tudott, és nem akart bezárkózni a „társadalmi realizmus" keretei közé, amelyért akkoriban sok regényíró lelkesedett. Az ő könyveiben szereplő ember a legkülönbözőbb kapcsolatokban áll a valósággal, a társadalommal. Ez a széles körű epikai szemlélet az észt írót a világirodalom azon kortárs mestereihez hozza közel, akik igyekeztek megérteni a hatalmas forradalmi események történelmi értelmét. Johannes Becher német író ezt írta: „A technika kora elnevezés nem jelel meg a kor legfőbb történelmi jellegének: inkább »az ember korszaká«-t kellene mondani. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom és következményei feljogosítanak bennünket az ilyen elnevezésre.“ Tammsaare nem húzódott félre a művészetnek ettől a haladó, humanista irányzatától, s egész alkotótevékenységével az ember magasztos rendeltetését hangoztatta. „Hogyan lehet papíron megörökíteni akár a legparányibb emberi sorsot, hogy az örökké éljen? — teszi fel magának a kérdést. — Milyen — akár a legművészietlenebb — szavakat lehet találni az ember megteremtésére, akiben, mint egyetlen cseppben, az egész emberi tenger tükröződik vissza?“ Ebben a kérdésben a nagy Dosztojevszkij kétségeinek és aggodalmainak visszhangjai csendülnek fel — az ő műveit Tammsaare nemcsak átültette észt nyelvre, hanem egész lényével is befogadta. De van egy jellemző vonás, amely különösen lenyűgözi az olvasót Tammsaare műveiben, akár óriási regényről vagy lírai esszéről, akár miniatűrről van szó. Az észt író minden szava, leírása, gondolata mögött a szülőföld képe lebeg. A próbájának fenséges hömpölygésétől lenyűgözött olvasó az egyik meglepő felfedezést a másik után teszi. Észtország... Fenyők az örökké hideg tenger partján, gyér napsütés, borókával és hangával benőtt, műveletlen földek, szürke mezők, rajtuk pedig súlyos, mohalepte gör- gelékkövek. Tammsaare könyveinek oldalain megelevendik az északi föld utolérhetetlen varázsa — ez az író hazája, aki magába szívta a szeretett vidék fájdalmát, aggodalmait és reménységeit. A hazájához való ragaszkodás azonban nem akadályozta az írót abban, hogy más népek történelme és kultúrája .iránt is érdeklődjék. Alkotásaiban a nemzeti elv mindig az általános emberi problémák széles körével kapcsolódik össze. Ebben az értelemben Tammsaare — a XX. század művészeti világfolyamatának egyik kiváló képviselője. William Faulkner amerikai író egyszer egy olyan gondolatot fejtett ki, amely lényegében A. H. Tammsaare filozófiai, művészi hitvallásához is közel áll: „Tudtam: a szülőföld postabélyeg nagyságú darabkája is megérdemli, hogy az ember írjon róla, s egy élet sem elegendő ahhoz, hogy mindent elmondhasson róla... A magam alkotta világ az én szememben kőnek tűnik a világmindenség alapjában; ez a kő kicsiny ugyan, de ha kivesszük, akkor az egész épület összeomlik." A Tammsaare alkotta világ szintén a világmindenség alapjának nélkülözhetetlen része. Alkotó tevékenysége — nemcsak a kritikai realizmus tökéletes emléke, hanem olyan élő szó Is, amely az olvasóknál mindenkor lelkes visszhangra és megértésre talál. ALEKSZANJDR CSAKOVSZKIJ VALENTIN BEN IÁK VERSEI Tavaszi zápor hull... Tavaszi zápor hull s a szomjas föld beissza - halld: a sík mezőkön szótárad muzsikája, dobol a dombokon, s mintha sas csőre vájna a kopár szirtbe, úgy visszhangozza a szikla. Füzért fűz a tavasz, kiült a zöld csalitba; körülcsaholja a szellő, hű kutyája, ázottan szűköl most, aztán felnyüszít fájva, hogy a csűrök közé riad a tavasz vissza. Felhők közt megoldja dús, királynői leplét a nap, s minden gonosz tél hatalmát letörve sátrat bont, ott, hol még a fagy dühöngött nemrég. A tavasz köntösét ékesíti mór újra, s a fürge pacsirta magát az égbe fúrja, hogy a gólyákat a csicsergő fecskéket köszöntse. Az otthon béklyói Rozsda se marja, fagy se éri, kegyetlen, konok tél sem tépheti szét azt, mi ideköt, semmi sem tépi széjjel, s hogyha elragadna a sárkány s rázna, cibálna vad szélvész, szoros kötelék tart, nem enged, s ha mégis összetépnéd, a nap nem süt ró többé s a föld lehelete is rád fagy: elsirathatod összeomlott egykori erős várad! Boldog, ki otthon, szülőföldjén fejét álomra hajtja, gyermekei őrzik az álmát s anyja nevét rebegi ajka, atyja kezét szorítva őrzi, óvja az unokákat, láncszemként így kapcsolva egybe az ős családi szálat, olyanok, mint az erdő fái, a földbe nőve erősen; s ha mégis villám sújt a fába, a kicsavart törzs földre eshet, nagy testét az erdő megrázza, s az új hajtás, viharban edzett, megfogan a csendes esőben! Árulás Hogy a kenyérszegésnél részem földre pottyant s mindig is lekéstem minden tort, lakomát, jó szüleim emléke gyűlt fel tudatomban: szegényen éltek, de taníttattak tovább. De tán még utolszor, míg gép leszek egészen, kővé válsz, lágy ököl, kisimulsz, szikla-arc, talán még utolszor e nagy-nagy feledésben ős koldus-becsület, mégis telkembe marsz. Őseim örökét őrzöm még száz gyökérrel, de már változni kész, vágyaim szárnya visz. A csavargó-élet borától lettem részeg s a holt dossziék közt többé nem állok itt. Mélabús hivatal, bocsásd meg árulásom, hűtlen elhagytalak, bocsásd meg most nekem: mint búzamag, hogy termő talajra találjon, nekem ős falakat kellett ledöntenem. KULCSÁR TIBOR, fordításai 1978. VII. 9. 14 Molnár László: Rimaszombati utcarészlet (tusrajz)
