Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-09 / 28. szám
V ince, a favágó, szégyenletesen kikapott. A négy köbméter cserfa vágását azzal a meghagyással hízta rá Pápay Péter, hogy a hasábokat öt darabra fűrészelje. Köbméterként a munkáért Vince hat pengőt követelt. Pápay úr négyet Ígért, öt pengőben végül megállapodtak. Ez reggel történt. Hét és fél nyolc között. Az alku létrejöttével Pápay hivatalába távozott. Csúf, havaseső volt a januári délelőtt. Pápay számára még hagyján. Az ő irodájában kályha duruzsolt. Annál inkább érezte a zimankót Vince. A szél már akkor ködmüne alá fura- kodott, amikor a favágó Pápay úr udvarán szétbontotta a farakást. Hát még azután, hogy kecskebakján megkezdte az egyhangú fűreszelést, melynek dallama hortyogásra emlékeztetett: — Hlz-húz — énekelt a fűrész. Járt-e eszében Vincének, hogy míg a fakereskedők híznak, szegény favágóról az izom is lehúzódik — nem valószínű. Egyszerű kétkezi munkás volt csupán, kinek rongykesztyűjében fagyba bizsergő ujjai jelentették pillanatnyilag minden földi gond tetőfokát. Mindamellett szívósan, becsülettel vágott. Hlz-húz ... Délelőtt tizenegyig szabályosan bevágta — hasábonként öt darabba, előírás szerint — a négy köbméter felét. Ekkor történt, hogy a hőmérő — bár Vince közelében ily műszer nem találtatott — fél óién belül hat fokkal esett. Vince csak azt érezte, hogy vállalkozása fagyban egyre neTabéry Géza* hezül. Némi csalafintasághoz folyamodott, hogy munkáját mentői gyorsabban befejezze. ... Mikorára déli két órakor hazatért az úr, készen is volt a négy méterrel. Pápayné — kotnyeles nagysága — asszonyoknál nem szokatlan felelőtlenséggel még megjegyezte ura előtt: — jó és gyors favágó ez a Vince, máskor is őt fogjuk hívni. Sajnos, a férfiak nem indulnak annyira első benyomás után, mint a nők. Péter látni akarta a fát. Nem sajnált fáradságot. Kiment a színbe, és akkor észrevette, hogy Vince a négy köbméternek mindössze a felét vágta fel öt-öt darabba, maradékát azonban már csupán négybe. Spórolni akart munkájával a csirkefogói Szúrósan szemébe nézett a favágónak: — Maga favágó? — Igenis, nagyságos úr — sütötte földnek tekintetét Vince. — Van baltája is, meg fűrésze is? — Van instállom — hangzott a felelet. — Hát becsülete? — Miért kérdezi a nagyságos úr? Pétert hirtelen elöntötte a méreg: — Még maga kérdezi, hogy miért? — ordított váratlanul. — Hát tökkelütöttnek néz engem, aki nem veszem észre, hogy becsap? Azt hiszi, én is olyan ostoba nadrágos vagyok, akin túljárhat minden parasztfifika?! Ohó, barátom, nem oda Buda! Mit szólna, ha egy krajcárt sem fizetnék a piszmogásáért? — Márminthogy miért? — esetlenkedett kissé megszeppenve a fűrész mestere. — Márminthogy azért — gyötörte Péter —. mert kend nem is favágó, hanem zsivány. Vince csak mértékkel mentegetőzött: — Nem lehetetlen, hogy elvétettem. Tessék levonni valamit az öt pengőből és megegyezünk. — Nem egyezkedünk! Csöndfüggöny ereszkedett közéjük, amit csak a még dühösebben támadó szél lobogtatott. Pápayt is át- meg átjárta a fagy. Elunta a perpatvart ez ebeknek sem való télidőben. —■ Hogy lássa meg mi az nadrágos ember* 1958-ban elhunyt magyar elbeszélő Almdsi Róbert illusztrációja nek lenni — zárta a vitát —, én magát csalása ellenére is kifizetem öt pengővel méterenként. Ami nem annyit jelent, hogy félrevezetett, hanem csak azt, hogy unok huzalkodni útonállókkal. Megvetéssel dobta a hólébe Vince elő a húszpengős papírt. S mialatt a megszégyenített szegényember egyik kezével orrát törölve szedte fel a pénzt, Pápay úr még egyszer rá- üvöltött: — Most pedig takarodjék. Ide a lábát többé ne tegye. Faképnél hagyta. Hatvanesztendös karjaiban a szégyen re- v megésével vette vállára Vince fűrészét, kecskebakját. Hanem hát aznap éjszaka Pápay Péter rossz alvónak bizonyult. Furdalta valami, hogy alapjában csekély hibáért ilyen mélyen megalázott egy öregembert. Míg a zsibbasztó szobamelegben nyújtózkodott paplana alatt, s künn az éjszakában valóságos lelkiismeret-viharrá fajult el a szél — egyre fájdalmasabb vonásokra torzult behunyt szemei előtt Vince százredős parasztarca. Hogy fájhat neki! — zsongott fülébe a lelkifurdalás. — Inkább vontál volna le munkabéréből, valamit, csak így ne bántottad volna meg! Azzal az elhatározással nyugtatta meg magát, hogy alkalomadtán majd kiengeszteli Vincét néhány jó szóval, talán bocsánatkéréssel. Legférfiasabb elégtételadás saját hibánk belátása és a bocsánatkérés — aludt el Péter úgy hajnal felé. Valami négy héttel később kínálkozott volna alkalom a megbánás jóvátételére, de akkor hirtelen elpárolgott tőle Pápay hangulata. Déltájban hazafelé jövet pillantotta meg há- zatájához közel egy utcasarkon Vincét ácso- rogni. No, most odamegyek hozzá — tökélte el csöndesen önmagában. És megfogalmazta a bocsánatkérést ilyenformán: Hallja-e, Vince! Amiért én lehordtám kendet, azért nem haragszom. Tudja, néha fejébe száll az embernek a vér, s olykor szitkozódik. Remélem, maga is elfelejtette. Itt a kezem, Vince, vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi sem. Igen, ezt fogom mondani, ennyi kijár neki — indult el Vince irányába. Hanem akkor hangos utcai zsivaj térítette el figyelmét kis időre: _ Ott jön Urszovics — üvöltözött a suhancörö m, és rakoncátlan kölykök ujjmutatása a másik utcasarok felé összpontosult. Kisebb csődületet látott Pápay Péter a jelzett helyen. Messziről nézve a csoportosulást, első pillanatban gázolásra vagy egyéb balesetre, talán verekedésre gondolhatott a járókelő. Csak közelebb érve a csődülethez, tűnt ki, hogy medvét táncoltatnak. Kapualjakba, üzletajtókba is beállított a táncoló medve. Két lábon járva úgy himbálta magát egy csörgős dob ütemes pörgetésére, mintha valamely mozgásművészeti iskolából került volna ki szabályos oklevéllel. Pápaynak az . tűnt fel főként, hogy a medve nyűtt állapotában inkább hatott holmi pokrócból készült madárijesztőnek, semmint valóságos titkos fenevadnak. — Bezárni a kaput — visongott egyik ablakból egy polgárasszony. — Kinyitni a kaput — követelték Urszovics impresszáriói, két toprongyos, szőrős férfiú, akik közül az egyik az Urszovics orrába kari- kázott láncnak fogta a végét, a másik a csörgős dobot rázta és ütötte indulóra. — Disznóság — méltatlankodott egy ház- tulajdonos. — Ha bejön az állat az udvarra, idegsokkot kap tőle a kislányom. — S ml történik — toldotta meg egy másik aggodalom —, ha a dakszlikutyám felbőszül, belekap, s a medve megvadul? — Urszovics szelíd. Urszovics sohasem vadul meg — igyekezett elhessegetni a pánikot a medve egyik igazgatója. A csillapítás, ügy látszik, hatott, mert Pápay mellett egy vénasszony megértőén felsóhajtott: — Istenem, szegény medvének is csák kell élnie valamiből. —- Menjen az erdőbe, ott biztosan jobban megél. — Ö, ne legyen már olyan kőszívű. Pápay megkérdezte a csörgősdobost, mivel táplálják Urszovlcsot? — Négy kiló kukoricát eszik bizony mindennap — hangzott a felvilágosítás. — És hozzá semmi mást? Feltétnek a kukoricához? — Húst semmit. Azért oly szelíd. A beszélgetésnek fültanúja volt egy vörös nyakkendős fiatalember. — Látják? — kacagott fel fájdalmasan. — Ez a társadalmi rendi Urszovics dolgozik és éhezik. Négy kilő kukorica éhbér a munkadlj. Egy ilyen hatalmas munkaerőnek! Bezzeg munkaadói nagy pénzeket vágnak zsebre azalatt Urszovics verejtékéből! Urszovicsnak a természet törvényei szerint most téli álmát kellene aludnia. De a mai gazdasági rend megfosztja még pihenő idejétől is! A szónoklat hatott. Az ujjongó, rongyos siserehad hirtelen elnémult a medve körül. Már-már attól lehetett tartani, hogy a medve is megérti a szót, fellázad, leüti alkalmazóit, és jogot követel. Urszovics ugyanis, akit teljesen megzavart a szokatlanság, hogy körötte nem tapsol a csődületre. Hiányzott neki a ro- konszenvtüntetés. Sötét, fekete szemei a sértett művészöntudat szemrehányásával szege- ződtek a szónok felé, akinek bizonyos joggal tulajdonította sikere bedugulását. A merőben különös helyzetben a csörgősdob is elhallgatott. Meglepte azonban a fordulat magát a vörös nyakkendős szónokot is: — Látja kérem — fordult kiábrándulva a mellette álló Pápayhoz —, ez a legnagyobb szerencsétlenségünk. Nem tudjuk öntudatosítani a kiuzsorázottakat. Vette észre, mily érzéketlenül peregtek le szavaim Urszovicsről? És nézze csak, kérem. Két lábáról most négy lábra ereszkedik. Egyenes megalacsonyodás! Már nem is attrakció, csak egyszerű, baromi hústömeg, amely arról álmodik, hogy egy-két óra múlva újra befalhat egy kilő kukoricát. Pápay ekkorára tökéletesen megelégelte a látványosságot. Eszébe jutott, hogy Vincéről csaknem megfeledkezett. Pedig a favágó, nem messze tőle már indulni készült. Pápay igyekezett visszaidézni az emlékezetébe az imént fogalmazott kiengesztelést: „... Itt a kezem, Vince, vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi sem.“ Csakhogy ki láthat a lelkek útvesztőibe? Ki magyarázhatja meg, hogy az élet mellékes kis mozzanatai, egy tőlünk független medve- • tánc mit rombol kemény elhatározásainkból? Odament Vincéhez. Vállára tette a kezét: — Hallja, hé — mordult fölényesen a favágóra —, fogytán az aprófám. Teszek magával egy utolsó próbát. Ha megígéri, hogy tisztességesebb lesz, mint volt utoljára, holnap eljöhet fűrészelni. — Igenis, nagyságos úr — dörmögött alázatosan Vince, aki e percben Pápay szemében külsőleg-belsőleg csalódásig hasonlatossá vált Urszovicshoz. ■■■■■■■■■■ kezét, és kétségbe- zőesZköz- szenvedn szabad ... Már e-lezárul. rtyaláng. ahhoz, 1 a főldídat. Kiorolta a a padra. send tá- ingedheti a neve- a legna- >é válik, jolyát... van. Az fát érez, yire sze- mlndent tehetett, gyta! ai rézig- ében. Az :sútól is tság kelni. Egy adt bili- li leesik, ró tócsa tt, hogy becézve PepíCek gszólalt: a pánik, ével ka- nnyi gáz n merte de sírá- semhogy imogatta sírni? szidja a íztünk a >ba? ^ekeznek ; mintha az óvó- á, fáradni mennem ért válasz- ízért befolytatta róbálnak a hosz- . Érezte, történe- iné vált, ó fájda- föl. Tud- már so- ga volt. ilt, mire nesedett, : a gyere- ó szavaegymás- ndni fo- iacsit ad asztalra ISSZÚ útgy pilla- ónő ész- az arca. álazta a Honzik áradtsá- >r után íagához. ett a fiú y aludni szer kikezdett. semhogy nevezni. megszók! Isten ért. Fe- élszaba- belőle, lem tar- z szisze- szörnyű- iki nyuyta sze- fUgodott rs fény leszedte, itsző keordítása
