Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-09 / 28. szám
Rudolf Cerny* Felsivított a sziréna, és a gyerekek ujjongó kiáltozással feleltek rá: — A néni! A néni! Repül a sárkány! Repül a sárkány! Az óvónő az ablakhoz lépett, és az eget nézte. Az utca szűk volt, csak a háztetőket lehetett látni. A villámhárítók között hasas sziréna terpeszkedett. Most fokozatosan halkult a hangja. Mintha halálosan sebzett állat volna, amelynek perceken belül vége. Az óvónő megnézte az óráját. A repülőgépek rendszeresen déltájban repülnek el a város fölött. Most kilenc óra van. Az anyák néhány perccel ezelőtt hozták be a gyerekeket. Este jönnek értük. így van ez nap nap után. De az utóbbi időben egyre gyakrabban üvöl- tenek a szirénák. Közeledik a front. A gyerekek túl kicsinyek ahhoz, hogy megértsék, mi a háború. Mikor megkérdezték, miért kell a szirénahangra lemenniük a pincébe, az óvónő mesét mondott nekik a jó néniről, aki szidja a sárkányt. Ezt a magyarázatot megértették. Azóta, ha megszólal a sziréna, vidám kiáltozásba kezdenek: — A néni szidja a sárkányt! A sárkánytól nem félnek túlságosan, mert szirénabúgáskor még sohasem történt semmi. Az óvónő sem fél túlságosan, mert eddig csak a birodalom területét bombázták. De mégis tisztelettel néz fel az égboltra, és leviszi a gyerekeket a pincébe. Megfogják egymást a ruhájuk csücskénél, és sietnek lefelé. Az első janiőka, olyan törékeny, mint egy finom porcelán csésze, utána Franti- sek és Aniőka, az ikrek. Aztán Vlas- tiőka, akinek olyan a haja, mint a kisliba tolla, majd Honzík, a kis ördög, aki sohasem fogad szót, utána a többiek. Huszonhárom gyerek! Nem olyan régen történt, hogy az anyák rábízták a gyerekeket. Túlságosan fiatalnak tartották. De fiúja már van. Tegnap is látták vele a város határában. A nap éppen nyugodni készült. Bronzszlne volt. Ű úgy látta, hogy gurul. Gurul a látóhatár mögé. A fiú folytatta: gyöngy, az égbolt búráján tündöklő gyöngyszem. Ejnye, az ibolyacsokrot, amelyet a fiú tegnap szedett neki, fent felejtette az osztályban. Elgondolkozva haladt lefelé a lépcsőn a gyerekekkel. Micsoda óvóhely ezl A falain vízvezeték- és gázcsövek futnak végig. Az egyik sarokban egy halom homok magasodik, a másikban tűzoltókészülékek rozsdásodnak. A gyerekek asztala és padocskái megvetemedtek a .nedvességtől. Az ajtó nem zár jól, a festett kis bilik túl hidegek ahhoz, hogy a gyerekek szívesen rájuk üljenek. A gyerektársaság szétszéledt a pincében, az óvónő pedig felszaladt az ibolyáért. Útközben meghallotta a repülőgépek zúgását. Besurrant az osztályba, felkapta a kis csokrot, és szaladt vissza a pincébe. Azzal nyugtátta magát, hogy most se történik majd semmi. A repülőgépek elszállnak a város felett, mint mindig. Amerikaiak? Angolok? Senki sem tudja-pontosan. Az a hír járja, hogy az amerikaiak nappal repülnek, az angolok éjszaka. Leért’ az óvóhelyre, nekitámaszkodott a rosszul záró ajtónak, és megszámolta a gyerekeket. Huszonhárom! * Mai cseh elbeszélő Hirtelen rémület szakadt rá. A hang, amit hallott, megdermesztette ereiben a vért. Világosan érezte, hogy egy gigászi szörnyeteg rohan végig a városon, belegázol az utcákba, templomokba, házakba, kórházakba, iskolákba. Minden mennydörgésnél borzalmasabb robbanás reszket- tetett meg mindent. Az óvóhely ajtaja kitárult, és nekivágódott a falnak, aztán újból becsukódott. A vll- lanylámpa pislogni kezdett, a ház megingott, mintha iszapra építették volna. A lépcső felől tompa puffanás hangzott, és az ajtóra kívülről kőtörmelék zúdult. Aztán csend lett. Az ajtó már nem mozdult. Nyugalom honolt mindenütt. Az óvónő különös nyomást érzett a gyomra tájékán. A gyerekek vágyakozó szemmel nézik a száját. Várják, hogy megszólaljon. Hogy mondjon nekik valamit. Nem tudott megmozdulni. Tudta, hogy valami történt. Meg kellene nézni! A gyerekszempillák remegnek, mint tülevelek a szélben. A sírás biztos előjele. Mondani kell valamit, hogy megnyugodjanak. Magára parancsolt: azonnal beszélnem kell. Leküzdötte remegését és megkérdezte: — Ki jött be, utoljára? Nyitva hagyta az ajtót. A szél csapta be helyette! Talán sikerült. De a hangjában volt valami különös szín, amit a gyerekek nem értettek meg. Sohasem hallották így beszélni. Elmosolyodott, hogy újból felkeltse bizalmukat. A gyerekek elfeledkeztek a sírásról, és erőltetik az emlékezetüket, ki jött be utoljára. Egymásra mutogatnak ujjacskáikkal, de Honzík felugrik kis székéről, és elkiáltjja magát: — Az óvó néni jött be utoljára! A gyerekek megkönnyebbülnek. Csacskán nevetve kiáltoznak: — Az óvó néni! Az óvó néni! — Igazán? Büntetést kell kapnom, amiért ilyen rendetlen voltam. — Tessék mesélni! — A bogarakat! A gyerekek visszaülnek helyükre, és várják a mesét. Az óvónő egy kis időt nyer, és gondolkodik, mi történhetett. Az a gondolat, hogy be vannak temetve, szinte vonzza az ajtó felé. Nehezen őrizte meg nyugalmát, de megőrizte, nehogy megriasz- sza a gyerekeket. Majd csak néhány perc múlva néz ki; amikor a kicsinyek már a mesére fognak gondolni. Gyorsan és egész másra figyelve ért odáig, hogy a kiskandürnak és a kismacskának három kiscicája született. Az egyik fiúcica fehér, a másik fekete, a lánycica meg tarka. A gyerekek nevetnek. Az óvónéni tévedett. Az egyik fiúcica volt tarka, a lánycica fehér. Az óvónő megnyugodott. Minden jól megy. A gyerekek vidámaki Ébren kell tartani az érdeklődésüket. És ő elmegy megnézni, mi történt. — Nem, gyerekek, nincs igazatok ... — De igen, óvó néni, de igen... — Valami szag van itt! A figyelmeztető gyerekkiáltás félbeszakította a vitát. Az óvónő meglepődött. A gyerekek fintorgatták az orrukat; mint a szaglászó nyulacskák. — Büdös van! — mondja Honzík. Az óvónő nem rótta meg a csúnya szóért. A pince dohos szagába egy másik, baljóslatú illat vegyült. Most már ő is érezte. De még gondolatban se merte kimondani. Szemét végigjáratta a csöveken, amelyek a lépcsőházba vezettek. A szag nem az óvóhelyről ered. Az ajtóhoz lépett. Neki kellett feszítenie a vállát, mert a leomlott kőtörmelék kívülről eltorlaszolta. Átfurakodott a szűk nyíláson, és szemével követte a csövek irányát. A lépcső kő- és téglahalmazban végződött. Betemették a leomlott falak. A szag egyre áthatóbb lett. Halk sustorgást hallott. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez saját gyorsan áramló vérének hangja. Lehajolt, hogy megkeresse az omladék- ból előtörő méreg forrását. £s a forrás belelehelt az arcába, s homlokáról félrefújta a haját. Az óvónő megrémült. Kiáltásra nyitotta száját, a szag egyenesen a tüdejébe csapott. Undorodva köhögött. A keze, mint két éhes ragadozó, nekilendült a törmeléknek, ujjai behatoltak a repedéseikbe, és görcsösen karmolták a tégladarabokat, ökle tompán dobolt az omladékon, torkából rémült kiáltás tört elő: — Segítség! Gáz! Gyerekek a pincében Hangja kettétört a romokon, a visszhang gúnyosan ismételte: — Gyerekek ... gyerekek ... gyerekek ... A pincében felhangzott a gyerekhangocskák koncertje. Ez rossz jel volt. Rádöbbent, hogy nem szabad pánikba esnie, ö most nem önmagáé, hanem a gyerekeké, akiket az anyák rábíztak. Lassan, apró léptekkel távolodott az omladéktól. Az ajtónál rosszul lett. A tudata távolról jelezte. hogy fuldokolni kezd. Elfojtotta ezt a gondolatot. Talán csak túl sok gázt lélegzett be, amikor azt a helyet kutatta. Átcsúszott az ajtónyíláson, és becsapta maga mögött az ajtót. Az ajtó rosszul zárt. Az óvónő igyekezett uralkodni magán, de érezte, hogy a keskeny hézagon keresztül besettenkedik a gáz. Szinte úgy rémlett neki, hogy látja. Látja, hogyan kúszik a falakon, mászik a padlón, ráül a mennyezetre, behatol a gyerekek szájába, orrába. Megremegett a borzalomtól. Megpróbálta elűzni ezeket a gondolatokat, és magára parancsolt: Térj észre! A szülőik eljönnek a gyerekekért! Az egész város eljön, hogy kikaparja a romok alól az óvodát! A huszonhárom gyereket és az óvónőt! Ki kell tartani, nem szabad megriasztani a gyerekeket. Megkérdezik majd, hogyan gondoskodott róluk. Meg kell nyugtatni őket, foglalkoztatni, rendben átadni... Odalépett Honzikhoz, aki még most Is fogta az orrát: — Ki tud elefántot játszani? Ö, a régi ,jól bevált elefántjáték! A gyerekek csaknem földig hajolnak, egyik kezükkel az orrúikat fogják, a másikkal integetnek, mind az elefánt az ormányával. Trombitálnak, lökdösködnek, és körüljárják az óvónőt, aki a fogával igyekszik kiszedni a töredezett körme alól a vakolatot. Ösztönösen teszi. Mit számítanak a törött körmök ahhoz képest, ami rájuk vár?! Szeme az ajtót figyeli, füle hangokra vadászik: jön- nek-e már a szülők a gyerekekért? Most észrevette, hogy az ibolyacsokor elhervadt az asztalon. Eszébe jutott a fiú, akivel tegnap kint ült a domboldalon. A szerető nő ösztönével érezte, hogy szerelmet fog vallani neki. Ma este vagy legkésőbb holnap! A fiú fiatal volt, mint ő, és szégyenlős. Az óvónő elhatározta, hogy megkönnyíti neki a dolgot, mihelyt találkoznak. Mi lesz, ha az emberek későn jönnek? Torka összeszorult a félelemtől. De tudta, hogy könnyen elkéshetnek. Háborúban gyakran előfordul ilyesmi. A gyerekek körbe^kőrbe járnak az óvóhelyen. Lábacskáik alatt ellenszenvesen ropog a lehullott vakolat. Tüdejük beszívja a gázt, amelynek szagát már alig érzik. Janiőka felegyenesedett, feje fölé emelte a kezét, és összekulcsolta ujjait: az óvónő elmosolyodott, elvezette a sarokba, és, ráültette a hideg bilire. Hallotta, amint a gyerek halkan felszisszen: — Hideg, óvó néni... Az elefántjáték véget ért. Néhány gyerek a bilikhez szaladt, és várta, hogy az óvó néni segítsen a vetkő- zésben. Honzíknak nem kellett segítség. Igazi fiú vqlt, ha nem is fogadott szót. Nyugtalan, mint a hegyi patak, ügyes, mint a veréb, amely röptében kapja el a feldobott magot. Ha kinyitja a szemét, két kis darab eget lát az ember. De nemcsak Honzík kedves, hanem mindannyian. Tanítók, festők, tudósok lettek volna belőlük? Ki adott parancsot az elpusztításukra? ^ Az óvónő rádöbbent, hogy múlt időben gondolkodik! Lehetséges ez? Kinyitotta a száját, de nem kiáltott fel. Nem szabad megrémítenie a gyeKopócs Tibor illusztrációja rekeket. Tördel eszébe jutott, esettebb és s: mint az embei nek. De ő nem né megriasztania nem nevetnek, Olyan, mint a Mániőkának hogy a pádig re. — Bepiszkító kapunk anyuk; Felemelte a szoknyácskáját, A többi gyere madt. A test meg magának tés fényűzését gyobb emberi Az óvónő meg Nincs már illf óvónő ellenáll hogy megírja a réti, és a szü megtett a gyér Táskáját az Érzéketlen, r náltan kotorász ostoba háború megfosztotta! A gyerekeke rltette hatalmá Pepíőek mej lépést tesz a 1 vei. A második és összetörik, keletkezik. Pej szidást vár, c nyújtotta ki fi hozzá simult, i — Anyukám! Az óvónőt m Az ajtóhoz fül parni kezdte. í feszülhet neki kinyitni. A gyerekek suk túl fáradt soká tartson. A Janíőkát és m< — Talán csal — Félek... — A néni n sárkányt? Ö, meséről! Hol : A gyerekek túlkiabálni egy csak véletlenül nőn. Apatikusa tan erőlködve — Hogy a I nek ... Az óvónő tud el a mesében nak. A gyerek szélnek alvásrt Leült az asz1 a mesét. A gi odahallgatni. C szú útra ikészi hogy itt az ide tét. Beszéde ös szaggatta tüdeji lommal járt. Dl ta, hogy az eg ká. Csak egy Befejezni és e a mese véget amennyire tudó kékén, és kimt kát: — A bogarak nak és elalud' gumk! Huszonhi egymásnak; az hajtják a fejül A kisfecskék jukra. Honzík teste natra felriadt i revette, hogy k Elővette zsebkt csücskét, és m cseresznyeszájá gOt érzett. A nyúlt, és köze Egy pillanatra után, de nyom! még jobban vá nyitotta szemét Mind aludt. De csendesei álmukat alvási Elmosolyodott lalt: — Isten vele veletek, bogár! Tudta, hogy \ jét tenyerébe t dító sírás úgy mint a tiszta I tott soká. Újból gését. Most má nek. Olyan vo! galmat parancs Abbahagyta < mét, de még meg egészen, zavarta. Mindí felemelte súlyo zét, és eloltott!
