Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-08 / 41. szám
ÚJ szó SZ VJATOSZLAV BELZA Megismerjük barátaink alkotó tevékenységét N apjaink szocialista művészete bízvást olyan dúsan termő kertljez hasonlítható, ahol mindegyik kultúra fájának megvannak a saját nemzeti hagyományai alkotta, szilárd gyökerei, de ez a fa a legfontosabb világnézeti és művészeti elvek közösségének áldásos talaján növekszik, s a kor élenjáró eszméinek éltető nedvével táplálkozik. Á szocialista országok közti kölcsönös kapcsolatokban az idő múltával egyre világosabban megnyilvánul a társadalmi élet valamennyi területén való, intenzív együttműködés történelmileg törvényszerű irányzata, s ez alól a kultúra köre sem kivétel. Az e téren való együttműködés azonban — mint jogosan hangsúlyozza A. Hirsche professzor (NDK) — „semmi esetre sem a politikai és a gazdasági közele- - dés folyamatának passzív következménye, hanem ehhez képest számos sajátossága van, és a szocialista közösség tagországai közti egyre szorosabb együttműködés aktív tényezője“. A testvérországoknak a szocialista világirodalom magvát képező irodalmai között elvileg új alapon fejlődnek a kapcsolatok. Az, hogy mindegyik irodalom megőrzi a maga sajátságos nemzeti vonásait, hogy az eredeti művészi hagyományok tovább fejlődnek, tág tér nyílik az alkotó egyéniségek megvalósulása számára — mindez, erősödő eszmei-esztétikai egységükkel való dialektikus kapcsolatban, elősegíti a gyümölcsöző kölcsönös gazdagodást. A múlthoz képest a szellemi értékek nemzetközi cseréje jelentősen fokozódott az egész földgömb méreteiben, de különösen aktívan folyik a szocialista rendszer keretei között. Egyik vagy másik nemzet legjobb művészi . eredményei igen gyorsan bekerülnek más szocialista országok kulturális vérkeringésébe, ott az irodalmi folyamat szerves részévé válnak, s gyakran lényeges hatással vannak rá. Emlékezzünk visza, mondjuk, milyen visszhangot keltett nálunk Mesterházi Lajos magyar írónak a humanista tartalmának mélysége és ragyogó formája révén vonzó Prométheusz-rejtély című műve, vagy arra a sikerre, amely Pavel Vezsinov Korlát című legutóbbi kisregényének osztályrészéül jutott (ez a bolgár író a lélektani elemzés mesterének mutatkozik Fehér lovak éjszaka című regényében is, amely a Nyeva című falyóiratban rövidített formában megjelent). Másrészről, Bulgáriában és Magyarországon, Vietnamban és az NDK-ban, Kubában és Mongóliában, Lengyelországban és Romániában, Csehszlovákiában és jugoszláviában figyelemmel kísérik a szovjet próza, költészet, drámairodalom újdonságait. A közös összefüggés ismerete a saját irodalom problémáiban való tájékozódáshoz segítséget nyújt. A külföldi szocialista irodalom fontos jelenségeire vonatkozó tájékozottságunk színvonala és a velük való megismerkedés operatívságának foka sok tekintetben függ a hazai időszakos kiadványoktól. Ezzel kapcsolatban lapozzuk át a „vaskos“ szovjet irodalmi-művészeti és társadalmi-politikai folyóiratok tavalyi évfolyamait. Mindenképpen örömmel kell üdvözölni azt, hogy számos folyóiratban reprezentatív válogatások látnak napvilágot egyik vagy másik irodalomból — a magyar irodalomból (Zvezda, 4. szám), a csehből (Nas Szovremennyik, 10. szám), a bolgárból (Don, 12. szám), a mongolból (Bajkai, 3. szám), a vietnamiból (Inosztrannaja Lityeratura, 8. szám). A folyóiratokban megjelent fordítások, ráadásul csupán egy év alatt — az ilyen „keresztmetszet“ meglehetősen véletlen jellegű az elemzés számára; de itt is — mint „a nap a kicsiny vízcseppben“ — visszatükröződött a szocialista irodalmak mélyreható közössége és nemzeti sajátossága, a testvérországok íróit izgató témák és kérdések gazdagsága, állhatatos művészi kereséseik. E tétel igazolása végett elegendő, ha akár csak három műhöz fordulunk, amely nem is tulajdonképpen szépirodalmi: Alfred Kurella Ütőn Leninhez (Nyeva, 10. szám), Illyés Gyula Kháron ladikján (Inosztrannaja Lityeratura, 5., 6. szám) és Andrej Plávka Téli serleg (Inosztrannaja Lityeratura, 10—12. szám) című művéhez. Valamennyi memoár jellegű, és az illető országnak — az NDK-nak, Magyarországnak és Csehszlovákiának — egy-egy kiváló írója és közéleti személyisége alkotta. A művészek személyes tapasztalata rendkívül sokat merített annak a nem- zedéknek .és annak a nemzetnek a tapasztalataiból, amelyhez tartoznak. Az a körülmény hozza közel egymáshoz ezeket a könyveket, hogy ezek nem egyszerűen önéletrajzi feljegyzések, hanem a szerző visszaemlékezéseinek láncolata minden esetben vagy történelmileg fontos eseményeket támaszt fel, amelyeknek tanúja volt, vagy pedig általános jelentőségű problémákról való elmefuttatásra szolgál alkalmuk A bennük rögzített életbenyomások különbségéről nem beszélve, az említett művek írásmódjuk jte- kintetében is rendkívül különböznek egymástól. Kú- rella mintegy előveszi emlékezetének kicsiny dobozából és új kommentárokkal látja el azokat az epizódokat, amelyek ahhoz a szerephez fűződnek, amelyet Lenin játszott az ő sorsában, marxista világnézetének kialakulásában. Az író visszaemlékezik arra, amikor a világ első szocialista államának megalapítójával beszélgetett és látta őt 1919. május 1-én a moszkvai Vörös téren, és bevallja: „A Leninnel, mint egy óriási tömegmozgalom központjával való találkozás azonban — ezt a mozgalmat ő a maga gondolataival és tetteivel vonzotta magához és magabiztosan vezette előre — csupán évek múltán telt meg számomra mélyebb tartalommal; később mindig azoknak az éveknek éppen ezekhez a képeihez fűződött, amely politikai fejlődésem kiindulópontja lett.“ Az esszé-forma szabad kezelése lehetővé tette Illyés Gyula számára, hogy ne csak „a múlt őrzője“-ként szerepeljen, hanem lírai vázlatait a lét döntő fontosságú kérdéseire vonatkozó, filozófiai gondolatokkal is finoman átszője. Andrej Plávka „Teli serleg“ című művére — mint emlékiratainak első könyvére is — a koránál fogva bölcs beszélgetőtárs meghitt „társalgási hangneme jellemző; ő a maga költői és kommunista világfelfogását igyekszik tudatosítani olvasóiban. A szlovák költő többek között idézi nemrég elhunyt barátjának, Jozef Felix neves kritikusnak a következő kijelentését: „Az irodalom nemcsak esztétikai, hanem etikai értékek konglomerátuma is. Es az idő múlása során ez utóbbi értékek talán sokkal tartósabbak, mint az előbbiek ...“ Az emberiség szellemi fejlődésének jelenlegi bonyolult szakaszában a szocialista művészetet élenjáró szerep illeti, kétségtelenül mindenekelőtt az általa megtestesített eszmények etikai jelentősége folytán. A filozófiai és az erkölcsi problematika állandóan a szocialista országok irodalmárai figyelmének középpontjában áll — többek között azokéban, akik a második világháború témáját dolgozzák fel. így például, Dumitru Radu Popescu román prózaíró példabeszéd-vonásokkal felruházott, Anastasia búsan ment című kisregénye (Inosztrannaja Lityeratura, 2. szám) élesen felveti a választás problémáját, az embernek a körülötte történő eseményekkel kapcsolatos, személyes felelősségének problémáját s az erkölcsi süketségét az ember egyik legsúlyosabb bűneként tárgyalja. Szreten Aszanovics Crna Gora-i író novelláinak cselekménye (Inosztrannaja Lityeratura, 7. szám) szintén a háború idején játszódik és ott szintén az elbeszélések külső, eseményoldala mögött tárul fel a szerző számára legfontosabb, második sík — a drámai helyzetekben az embereket elfogó gondolatok és érzések. Hasonló érzések, amelyek gyakran azzal függnek össze, hogy a személyiség egyéni felelősséget vállal más emberek sorsáért, békeidőben is lépten-nyomon keletkeznek. Ilyen helyzetbe került például Stanislaw Soliak, egy gyakorlatról visszatérő rakétahordozó hajó kapitánya, akinek élményeivel foglalkozik Zbigniew Domino lengyel író Vihar című kisregénye (Nyeva, 8., 9. szám). A kisregény mottója J. Conrad- Kozeniewski következő kijelentése „Az emberek kezelése — ugyanolyan művészet, mint a hajók irányítása ..." Vladimir Zarev fiatal bolgár prózaírónak A türelmetlenség napja című műve (Inosztrannaja Lityeratura, 3—5. szám) arról tanúskodik, hogy a dolgozó ember alakja állandóan magára vonja a szocialista irodalom alkotóinak éber figyelmét. Az írókat mindenekelőtt a „termelési viszonyok“ lélektani szempontjai, a kortárs szellemi arculata érdeklik. A haladó művészet manapság nemcsak a jelenkor méltó visszatükrözésére törekszik, hanem arra is, hogy sokoldalúan tájékozódjék annak forrásaiban, megmutassa a világ forradalmi megújhodásának elkerülhetetlen szükségszerűségét. Figyelmet érdemei ebben a tekintetben a kubai Alejo Carpentier A módszer változékonysága című műve (Inosztrannaja Lityeratura, 9—10. szám) Latin-Amerika közelmúlt, de jelenlegi történetében is fontos szerepet játszik a diktatúra jelensége. Es nem véletlen, hogy most e kontinens két, legkiválóbb regényírója egyidejűleg fordul ehhez a még mindig időszerű témához — Carpentier A módszer változékonyságában és Gabriel Garcia Marquez A pátriárka ősze-ben. A forradalmi mozgalomnak a latin-amerikai népek közötti fejlődését és a függetlenségért vívott harcokat jeleníti meg dokumentumalapon Wolfgang Schreyer NDK-beli író A sárga cápa című regényében (Podjom, 1977. 3—6. sz„ 1978. 1—2. sz.}. Ez az egyedi jellegű tény — a szocialista kultúrára jellemző, törzsökös internacionalizmus egyik megnyilvánulása. A szocialista országok irodalma, amely törekvései révén oly közel áll hozzánk, eszmei és művészi érett, sége következtében évről évre újabb sikereket ér el. Ezeket lehetőleg minél teljesebben és jobban kell ismernünk. GELLERT GYÖRGY fordítása Zuzana Minácová felvétele 1978. X. 8. 11 A népesedési robbanás nemcsak a születők számának megszaporodását jelenti, hanem egyben az átlagos életkor meghosszabbodását is. Következésképp a régi jelszóhoz: „Gondunk: a fiatalok“ — egy újabb és mind sürgetőbben válik időszerűvé: „Gondunk: az öregek.“ És gondunk, talán a legfontosabb, a fiatalok és az öregek közti viszony. Mindez nyilván össztársadalmi kérdés és általános gond... a társa dalmi életvitel magatartási normáinak kialakítását az fij körülmények között e tekintetben is az alakuló új emberközi viszonyok határozhatják meg. Sajátos gond a fiatalok és öregek, vagyis a nemzedékek viszonya a művészeti, jelesen az irodalmi életben. Okkal hivatkozunk arra. hogy nálunk nincs nemzedéki harc, irodalmi életünk — a természetszerűen vitákban sarkuló nézeteltérésekkel együtt — harmonikus. És itt most nemcsak arról van szó, hogy az öreg íróknak a társadalom méltányos nyugdíjat juttat, vagy hogy a fiatalokat a különböző sorozatdíjak megröptetik. Az intézményesített gondoskodás persze társadalmunk működési törvényeit jelzi, viszonyulását a kérdéshez magához. Vannak azonban mégis olyan hangok, vagy inkább pusmogások a fiatalok között és az öregek között is, melyek némi sértettségről árulkodnak. Az írói érzékenység különössége teszi, hogy mindenikükben adysan él a „szeretném, ha szeretnének“ olthatatlan vágya, és e vágy valóban határtalan. Mindez érthető. Oe a pusmogások igaz oka egyféle értetlenség. Mindenekelőtt élettani tünetek miatt. Botorság lenne tagadni, hogy fiatalok és öregek között határozott a különbség, emiatt a szenvedély, a mohó és szomjas mindent-akarás, a lendület, amott a tapasztalatból, gyakorlatból származó türelem és mélység az uralkodó. Emitt frissen lüktet a vér az erekben, amott meszesednek az erek, és lassúbb a lüktetés. Mások — nem többek, vagy kevesebbek — az élettapasztalatok is, az élmények, a történelem más-más fordu- lata-szakasza csiholta ki az érzékenységből az önkifejezés vágyát. De emezek és amazok is egyetlen és egységes folyamat mozzanatai, és százszor annyi az összekötő tényező közöttük, mint az elválasztó. Az írónál az a fontos, hogy megőrizze eszményeinek és eszméinek, irányának és erkölcsének újszerűségét, fiatalosságát. Nincs szomorúbb látvány, mint amikor az egykor fel- legjáró író öregkorára mosolyogva tekint vissza eszményeire és a rezig- náció morzsáiból próbál szellemi táplálékot föladni olvasóinak. A nagyok ilyen értelemben sohase öregedtek meg. Mert hiszen se a fiatalság, se az öregség nem előjog, hanem a meghatározott lét, az emberi élet állapota, és ebből is, abból is, aki művész, minden dolgok gyökeréhez képes leásni, magához az emberhez. Az igaz író azért nem öregszik meg írói mivoltában, mert maga az emberiség fiatal, és aki gondjairól, álmairól, vágyairól és bajairól, harcairól és reményeiről valami hiteleset tud mondani, az élettani állapota ellenére a fiatal emberség szószólója. Talán azért is írta Apollinaire, minden huszadik századi költészeti újításoknak atyamestere, éppen a nemzedékek viszonyára gondolva, utolsó verseinek egyikében: „Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját (A Kaland és a Rend pőrpatvarát“. Egyébként továbbra is legyen gondunk a fiata lókra és az öregekre, mert egymás iránti gondunk gyümölcse tfflbi» önmagunknál: továbbra is legfőbb gondunk legyen az irodaiam. SZÁSZ ]ANOS Nemzedékek
