Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-08 / 41. szám
I I m Szlovák Tudományos Akadémia fi kassai I Kosice) Állat fiziológiai Kutatóintézetében az emésztési fiziológiai szakosztály vezetőjének dolgozószobájában ülök, dr. Várady József kandidátussal beszélgetek. Először arra vagyok kíváncsi, hogy mit jelent neki a szülőföldje, Szilice. — Szilicét nem lehet elfelejteni. Most is ott érzem magam igazán otthon. A szüleim földműveléssel foglalkoztak, s a kétkezi munkába én is belekóstoltam. Nem szégyellem én ma sem, hogy paraszt gyerek vagyok. A Szilicei-fennsikon nem voltak nagyon jó termelési feltételek, ott egy mázsa búzáért többet kellett dolgozni, mint a Csallóközben, vagy Bodrogközben. A mezőgazdaság kollektivizálása nálunk negyvenkilencben kezdődött. A szüleim ötvenben léptek be a szövetkezetbe. Apám az állatokhoz került. Teheneket etetett, az anyám meg fejőnő lett. Természetesen kézzel fejt, mert hol voltak akkor még a fejőgépek! Ötvenháromban a szili- cei szövetkezet már nagyon jő szintre jutott. A jó termelési eredményekért vörös zászlóval tüntették ki. — Erre, mint gyermek emlékszik vissza, vagy későbbi érdeklődése jóvoltából jegyezte meg dátumszerűen ezeket az eseményeket? — Ez mind gyerekkori emlék. Az életem egy meghatározóan jelentős része! 1953-ban anyám ízületi gyulladást kapott. Kórházba került. Hat hónapig feküdt ott. Apám negyven tehenet etetett. Húszat ebből anyám, húszat egy másik asszony fejt. Mikor anyám a kórházba került, nekiültem és én kezdtem fejni a teheneket. Tizennégy éves fejjel húsz tehenet fejtem naponta. Itt a városban ezt nem is akarják nekem ma elhinni. Nyáron bizony reggel fél háromkor már kelnem kellett, mentem apámmal. Kitisztítottuk az istállót, apám elkezdett etetni, és meg fejni. Ez volt az életemben az első olyan dolog, amihez kitartás kellett... — A gyerekek szeretnek játszani, szórakozni. Az, hogy dolgoznia kellett, nem váltott ki önben valamilyen ellenszenvet? — Nem irigyeltem én a többi gyereket. Ügy vettem ezt, mint egy magától értetődő dolgot; még csak nem is úgy, mint kötelességet. Június végén aztán apám mégis megtiltotta, hogy fejjek. Ö is otthagyta a teheneket, s a hízóbikák gondozását vállalta el. Olyan kiváló eredményeket ért el, hogy 1955-ben a Szocialista Mező- gazdaság Példás Dolgozója címmel tüntették ki. — Szülei akarták taníttatni? — Akartak, de akkor nem is beszéltünk arról, hogy milyen pályára menjek. A rozsnyói tizenegy éves iskolába kerültem. — Volt már akkor Szilicén érettségizett fiatal? — Nem. Előttem csak Várady Béla, a MATESZ Thália Színpadának jelenlegi művészeti vezetője ment középiskolába. Én voltam a második. Bélához egyébként rokoni szálak is fűznek. — Az orvosi pálya hogy jött szóba? — Ötvenhélben kitüntetéssel leérettségiztem. A tanárok felvetették, nem lenne-e kedvem orvosnak tanulni? A biológiát mindig is szerettem. A kérdést ekkor már így tettem fel magamnak: melyik szakot válasszam? Aztán úgy döntöttem, hogy állatorvos leszek, mert a háziállatokat már kiskoromtól ismerem és megszerettem. A kassai állatorvosi főiskolán az első évfolyamtól kezdve CSISZ- vezető voltam. Az, hogy kutatőpá- fyára kerültem, tulajdonképpen a 3. évfolyambap dőlt el. Mivel az egyik legnehezebb vizsgám — kórbonctani fiziológiából — nagyon jól sikerült, Boda professzor magához hívatott, és megkérdezte, nem akarnám-e nála csinálni a diplomamunkámat? A diplomamunkám kidolgozása és megvédése jól sikerült, vörös diplomával végeztem el az orvosi főiskolát. — Ügy tudom mindjárt az állatorvosi főiskola tanára lett. — Igen, így volt. Tanítani kezdtem, s ezzel párhuzamosan tovább kutattam a kérődző állatok szervezetében képződő nitrogén hasznosításának a lehetőségét. 1964-ben a Szlovák Tudományos Akadémia Biológiai Kutatóintézetet alapított Kassán. Ennek három szakosztálya volt: állatfiziológia, biokémiai, rádiobiológiai. Az állatfiziológiainak Boda professzor lett a vezetője, s mivel hívott, szívesen jöttem ide dolgozni. Szakosztályunk 1968-tól nőtt intézetté. — Tulajdonképpen mi is az a nitrogén-kérdés és miért fontos ennek a kutatása? —• Elég hosszú ideig csupán arra irányultak nálunk s a világban is a kutatások, hogy a kérődző állatoknak a nagyobb súlygyarapodás, a jobb tejhozam elérése érdekében milyen összetételű takarmányt kell adni. Csak később jöttünk rá, hogy tulajdonképpen még azt sem ismerjük, hogy az állatok szervezetében az emésztéskor mi folyik le. Ez pedig lényeges dolog! Tanulmányozni kezdtük tehát az emésztést, s így jöttünk rá, hogy a nitrogénnel, a fehérjék alkotóelemével, külön kell foglalkoznunk. Sikerült is kimutatni, hogy a kérődző állatok, ha a táplálékukban kevés a fehérjenitrogén, képesek a testnedveikben levő endogén karba- midot visszatartani, amely egyébként távozna a vizelettel. Tisztázódott az is, hogy a karbamid a nyállal jut a bendőbe, s ott egy enzim hatására ammóniák válnak szabaddá. Mivel feltételeztük, hogy a bendő mikro- flőrája valamiképpen értékesíti az ammóniákban levő nitrogént, Ni5-os stabil nitrogénizotóp segítségével köDr. Várady József munka közben (A szerző felvétele) Azért vagyunk, hogy tegyünk is vaJamit! Négyszemközt Várady Józseffel vettük a karbamid nitrogénjének körforgását a kísérleti juhok szervezetében. Megállapítottuk, hogy a kar- bamid-nitrogén 44—76 százaléka — a táplálék mennyiségétől függően — visszamarad a szervezetben. A nitro- génhiányosan táplált állatok napról napra többet használtak fel endogén nitrogénkészletükből, s a felhasználás mértéke elérte a takarmánnyal elfogyasztott mennyiség ötven százalékát is. — Ez a kutatási eredmény abban az időben nagy visszhangot váltott ki hazánkban és az országhatárokon túl is. Tavaly ezért a kutatási eredményért tüntették ki önt Klemem Gottwald Állami' Díjjal. Egy év után mennyit sikerült előrehaladni ebben a témakörben? — Már a tavaly közzétett kutatási eredményekből is kirajzolódott, hogy tulajdonképpen a vérkarbamid is elégséges lehet egyetlen nitrogénforrásként. Mindebből következett, hogy az endogén karbamid hidrolízise természetes folyamat a kérődző állatok emésztőrendszerében. Mivel ez így van, elképzelhető, hogy egy ponton be lehet avatkozni ebbe a mechanizmusba, s nitrogénszegény takarmánynyal is megfelelő fehérjeprodukció érhető el, ami mind a takarmányozási, mind a húsellátási gondokat tekintve egyaránt felbecsülhetetlen haszonnal járhat. Most tehát ezen dolgozunk, és úgy néz ki, ismét eredményt tudunk majd felmutatni. — Ez a téma az élelmezés szem- - pontjából is nagyon jelentős, s ezért nyilván nem tekinthetjük csak hazai ügynek... — Pontosan így van! Ezzel a témával több ország tudósai foglalkoznak. Nekem is kapcsolatom van velük. Eddig Szófiában és Bécsben kétszer, az NSZK-ban és Egyiptomban egyszer, a Szovjetunióban pedig már nagyon sokszor részt vettem különféle tudományos értekezleteken. Szerencsére a nyelvérzékemmel sincs baj, így a magyaron és a szlovákon kívül jól beszélek oroszul, angolul és németül. A KGST keretében négy téma kutatásába kapcsolódom be. A kutatómunka ma már elképzelhetetlen nemzetközi együttműködés nélkül. Intézetünk a Ívovi és a borovszki intézetekkel a közelmúltban javaslatot tett egy nemzetközi laboratórium létrehozására. A javaslatot a Szovjet és a Csehszlovák Tudományos Akadémia már jóvá is hagyta. Ügy gondojluk, hogy bizonyos problémák megoldására. minden intézet elküldené legjobb szakembereit; s azok közösen dolgoznának. Ennek főleg az lenne a célja, hogy meggyorsítsuk a kutatásokat. Egy-egy fontos kísérletet így fél év alatt, egy év alatt el lehetne végezni. — Ön lelkesedéssel beszél munkájáról. Engedje meg, hogy befejezésképpen még megkérdezzem, mi ad ehhez erőt? — A munka szeretete. Nézze, én azt tartom — azért vagyunk a világon, hogy tegyünk is valamit! Természetesen olyat, ami az emberiség hasznára és nem a kárára van. SZASZÄK GYÖRGY CSAK ÍGY LEHET A szövetkezet gazdasági udvarán beindult a magtisztító gép. Ferencz Dániel csoportvezető egy ideig nézte a gép körül szorgoskodó embereket, majd benézett a mázsaházba, hogy nem várja-e valamilyen üzenet, aztán odaszólt a kapusnak. — Ha keresnek, a répaföldön leszek. Mellészegődöm. Amíg a poros, mezei úton ballagunk, beszélgetünk az idei termésről, a szövetkezetről. Dani bácsi, ahogy a hanvaiak (Cha- nava) szólítják, tagja volt 1949-ben az "alakító bizottságnak. Két év kivételével, amit a NiZná Slaná-i vasércbányában töltött el, állandóan a szövetkezetben dolgozik. Volt kocsis, zootechni- kus, s jelenleg csoportvezető. Az 1956-os választásokkor a hnb képviselője lett. A legutóbbi választásokkor újra megválasztották. A munkahelyén, a faluszépítési akcióban mindig élen járt. Évente több mint 500 órát dolgozik társadalmi munkában, ötvenhat éves, gyomorfekéllyel bajlódik, de semmilyen munkától sem riad vissza. A cement és a betonblokkok hordásából éppúgy kivette részét, mint a fiatalok. — Megtanultam, hogy az ember személyes példamutatással többet elérhet, mint utasítással, parancsolgatással. Egy alkalommal például vasárnap műtrágyát kaptunk. A fiammal, aki szintén csoportvezető, elsőként fogtunk hozzá a kirakásához. Természetesen nem maradtunk egyedül. Ha a nemzeti bizottság társadalmi munkát szervez, először Dani bácsinak szólnak, aki nem restellj végigjárni a falut, meghívni munkára azokat az embereket, akikre éppen szükség van. Ebben az évben erre gyakran sor került, mert a hah- vaiak Z-akciőban háromtantermes iskolát építenek, amelyben a napközi otthon, az iskolai konyha és a tornaterem is helyet kap. A falak már állnak, várják a tetőelemek megérkezését. — Én már nem fogok iskolába járni, de az unokák még kihasználják... Talán nem is ez a legfontosabb. Mi gömöri emberek lokálpatrióták vagyunk. Szeretjük azt a községet, amelyben születtünk, amelyben élünk és szeretnénk, ha egyre gyarapodna, gazdagodna. Ez az a cél, amelyért az ember kész szabad idejét is feláldozni — vallja. — Ha jövőre erre jár, az iskola építése minden bizonnyal közel lesz a befejezéshez. Ugyanis még a tél folyamán beszereljük a villanyt, a vizet és a központi fűtést. Azt mondják róla, hogy aki nyitott szemmel jár, odafigyel az emberek véleményére. — Ha jól emlékszem, három idős ember tehetetlenségi pótlékra való jogosultságára is ő hívta fel a figyelmünket — jegyzi meg Czókoly Albert, a hnb elnöke. — A fiatalok közt is eredményes agitációs munkát végez. Meg tudja őket nyerni a társadalmi munkára. — Falun nem azt nézi az ember, hogy melyik a választókörzete, hanem községi méretekben gondolkozik — veszi át a szót Ferencz elvtárs. — Ha a község lakosai közül bárki kéréssel fordul hozzám, a lehetőségek szerint azonnal intézkedünk. A hnb építési bizottságának a tagja, a Jednota fogyasztási szövetkezet és a kisállattenyésztők helyi szervezete ellenőrző bizottságának a tagja, a Vadászszövetség helyi szervezetének alelnöke. Az ő érdeme is, hogy a három szervezet tagjai bekapcsolódtak a széna kaszálásába. A jednotások 1980, a kisállattenyésztők 3180, a vadászok 2500 korona értékű takarmányt gyűjtöttek be. Amikor mindezt a hnb elnöke megemlíti, Dani bácsi kéz- legyintéssel intézi el, mintha ezzel azt akarná mondani, miért kell azt emlegetni. Hogy ő is ott volt a kaszálók között, az magától értetődő dolog. Az egyik legatívabb képviselő. Amit csinál, azt szívvel-lélekkel teszi. Nem érdektelen elmondani, hogy a fia a SZISZ alapszervezetének az alelnöke, a lánya a tűzoltó raj parancsnoka. — Csak így lehet, és nem másképp — mondja, miközben erős kézfogással búcsúzik. Néhány perc múlva a cukorrépa betakarításánál dolgozók között tűnik fel alakja. NÉMETH JÄNOS 1978. X. 8. ÚJ SZÚ
