Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-09 / 28. szám
Derne László A KÜZELEII TERMINOLÓGIA KlfUAKlTÁSANAK KÉRDÉSÉI 1978. vii a A szavak jelentésköre és kapcsolathatósági köre ugyanúgy rögzített, mint a használati körük az iménti példákban. Van a magyarban szavatolni ige (körülbelül a jótállás értelmében); a tagok politikai tájékoztatását azonban nem szavatolni, hanem biztosítani kell. Lehet meghagyni valamit (például a gyereknek, hogy bevásároljon); de a párt- konferencia vagy az irányelv jeladatul már nem meghagyja, hanem kitűzi, amit tenni kell. Az értekezlet nem képes intézkedéseket foganatosítani (az hivatali, végrehajtási feladat), csak határozatokat hozni. És új létesítményt lehet használatba venni, de használatba adni már nem, csak átadni. Itt is a nyelvérzék elbizonytalanodása a fő baj. A nemzetiségi sajtó — mint az anyanyelvű nemzetiségi közélet is — távolabb van a kiművelt nemzeti normától (az végeredményben „külföldi“ a számára), s közelebb a mindennapi beszélt helyi formához (neki az a „belföldi“ meg a valóságos). Ezért keveredik eléggé stílustalanul benne a bürokratikus körülményeskedés, az idegenből való hevenyészett fordítás meg az igénytelen, családias, nemegyszer nyelvjá- rásos beütés. Az elsőre, a körülményeskedésre példa: „olyan problémák, amilyenekkel még nem jutott kapcsolatba“ (= még nem találkozott). A második típusra ilyeneket találunk: vitabeszélgetéseket tartottak (= vitákat), szolgáltatási pavilon / = szolgáltató), választási programok javaslatai ( = választási programjavaslatok), e tények az egész világ viszonylatában észlelhetők (= világviszonylatban). Vulgarizmusok, pongyolaságok viszont ezek: az alapkő lerakása I— letétele), a szemközt érkező autó I = szemből), kibontakozódott a párt szervező tevékenysége (= kibontakozott ). Szándékosan korlátozódom most a terminológiára és frazeológiára, azaz a szóhasználatra és szókapcsolásra. Nem azért, mintha a nyelvhasználat egyéb területein nem volnának problémák. Bizony, vannak. Az, hogy az iskolákon tanítanak, nem az iskolákban, sőt „az iskolák minden típusán megoldják a testnevelést“, nem pedig: „minden típusában“; s hogy „a falvakon egy választókörzet van“, nem pedig: „a falvakban“, kezd megszokottá, sőt uralkodóvá válni; nem függetlenül persze a szlovák na prepozíciótól. Pedig nemcsak hogy eltér a normától ez a használat, hanem érdekes árnyalati különbséget mos el. Azt, hogy iskolán a felnőtt korosztály lehet (főiskolán, pártiskolán), de a rendes korú tanuló az iskolában van; illetőleg: hogy falun (általában, településformát jelentő értelemben) lehet lakni, dolgozni, de aki egy adott (konkretizált) településen él és működik, az már a faluban lakik és dolgozik. (S ennek az általános jelentésű falun alaknak épp ezért nincs többes száma, csak a konkrét a faluban többszörözhető: a falvakban.) — S eltér az általános használattól ez is: „az egymásra szorosan kapcsolódó feladatok“ (a szokásos „egymáshoz kapcsolódó“ helyén). — Ám ezek a fogalomalkotás és fogalomkapcsolás szintje alatt állnak, grammatikai kérdések. S bár fontosak, nem ide valók. Amint nem tartoznak ide most a fogalmazási-szövegalkotási problémák sem, pedig akadnak szép számmal. Csak ízelítőül: „A gyermekközösségnek kedvező hatása van a gyermek jellemformálására. A nevelőnek elsősorban meg kell győződnie a tanulók ügyességéről, jártasságáról, szokásairól, életfeltételeiről és személyiségéről. E cél elérése érdekében kívánatos a nevelő, az osztályfőnök és a szülők együttműködése, mert jórészt ettől függ a nevelési feladatok sikeres teljesítése... A tanulónak az iskolai munkán és tanuláson kívül még marad szabad ideje, amelyet saját megfontolása alapján használhat ki. Szabad idejének jelentős részét a játéknak, különféle szórakozásnak szenteli..." — Nos: segítője-e ez a magasröptű szózuhatag a megértésnek, vagy inkább gátja! Képzeljük el a szülőt, az egyszerű olvasót, amikor ráébred, hogy ő nem nevel, hanem nevelési feladatokat teljesít; s gyermeke sem játszik, hanem szabad idejének jelentős részét a játéknak szenteli, mégpedig nem is kedvére, hanem saját megfontolása alapján; s hogy neki nem ezért kell szót értenie a nevelővel, hanem e cél elérése érdekében! — Ez is forrása lehet a kommunikációs zavarnak, egymás meg nem értésének; de már a fogalomalkotás és fogalomkapcsolás szintje fölött. Maradjunk tehát most a közéleti terminológiánál és frazeológiánál! Életünk, fejlődésünk alapjaiban nem különbözik egymástól, nyelvünk azonos; a nyelvhasználati formák szét- különülésére tehát nincs semmi kényszerítő ok. Legföljebb azokon a pontokon, amelyeken valóban más a fogalom: más az intézmény vagy annak történeti-társadalmi megközelítése. Lényegében azonos szerepet töltenek be ideát a nemzeti bizottságok, mint Magyarországon a tanácsok, mégsem ragaszkodhatnánk a magyar- országi elnevezés itteni használatához. A pionír és szikrácska semmiben sem más, mint az úttörő meg a kisdobos; de szovjet úttörőkről szólva magunk is pionírt mondunk, a szikrácska meg egészen más szemléletű és előzményű, tehát aligha lehetne kisdobos. Ami Magyarországon névadó ünnepség, ideát — úgy látom — újszülöttek köszöntése; tartalmában bizonyára azonos, de elnevezésében mégsem föltétlenül azonosítandó. — S persze ha az itteniek nem tagokat választanak a tanácsokba, hanem kép- viselőket a nemzeti bizottságokba, ezen is kár volna vitatkoznunk: a különbség elfogadható szemléletinek. S még természetesebb, hogy a kétkamarás országgyűlési rendszer szükségessé teszi a kamara szó használatát annak megjelölésére, aminek magyarországi megfelelője nincs is... Ám jó vigyázni, hogy a fogalmi vagy tartalmi különbségek elemzésében azért ne menjünk a belemagya- rázásig; s ne mentegessük az olyan eltéréseket, ahol csak a két nyelv szemléleti különbsége ad eltérésre okot. Csak a sustyák meg a vlecska példáját említem fel. Lehet, hogy a susogó vagy suhogó szemléletesebb megnevezés, mint az orkán (ami az orkánkabátból rövidült); de hát a névnek nem föltétlenül kell tükröznie a dolog természetét; különösen, ha ennek a tükrözésnek nem a közvetlen szemlélet az alapja, hanem idegen nyelvi ráhatás. — S bele lehet a pótkocsi-ba is magyarázni, hogy jobb a vlecska nála, mert a vontatóhoz akasztott vontatmányt nem kocsi húzza. De a pótkocsi-ban a magyar szemlélet is a motor nélküliséget, az odakötöttséget, a vontatottságot érzi uralkodó jegynek, nem azt, hogy egy „eredeti“ kocsinak a „pőt“-ja. S az sem lehet követelmény, hogy egyetlen magyar szóval adjuk vissza egy-egy idegen nyelvi szónak minden jelentését. Olyan ez, mintha azt kívánnánk, hogy a magyar szem szónak egy — és csak egy — feleljen meg a szlovákban. Pedig más a szem mint látószerv /oko), a szem mint látáskészség /zrak) és a szem mint a fürtnek, kalásznak egy-egy kerekded alkotó- egysége jzrno). Furcsa volna hát azt kérdezni: hogy hangzik akkor a szem szlovákul. Mert attól függ: melyik! — Közéleti vonatkozásban (s persze fordítva) így vagyunk pedig a brigád szóval. Sokan úgy érzik: a brigád az brigád, mert nem lehet „pontosan“ lefordítani. Dehogynem; csak nem egyetlen szóval, hanem jelentésenként eggyel. Az ingyen brigád az társadalmi munka; a díjazott brigád az alkalmi munka, olykor besegítés, máskor részfoglalkozás; a nyári brigád az építőtábor vagy munkatábor. S ezeknek megfelelően válik többfelé a brigádos meg a brigádoz[ik) is. Amint — fordítva — a szlovákoknak is természetes, hogy a titkár hol tajomník, hol meg sekretár; s a kezel is zaobchádzat vagy lieöit, illetőleg osetrovat, vagy pedig obsluhovat, esetleg správovat, aszerint, hogy ki kit vagy mit kezel. Nem egyszerű dolog, nem könnyű feladat ez persze. A nemzetiségi polgár a maga mindennapjaiban a közélet fogalmaival hamarabb találkozik idegen nyelven — az államszervező nemzetén —, mint az anyanyelvén. Fogalmai annak szemlélete szerint alakulnak ki, s akkor már a megismert fogalomhoz kérést a nevet. Ha keresi; s nem a kényelmesebbik megoldást választja: a makaróni nyelvet. S most mit tegyen a sajtó? Tükrözze és emelje normává a mindennapi nyelvhasználatnak ezt a valóságát; vagy sok munka, nagy erőfeszítés árán keresse meg a nemzeti normában kialakult megfelelőket, esetleg átmenetileg kockáztatva az egymás megértését is! Rövid távon az első látszanék célravezetőnek; de távlataiban mégis a második a jobb. Bölcsen írja a szlovákiai magyar nyelvművelés szorgalmas munkása: „A magyar köznyelv fejlődésének mi helyzetünknél fogva nem vagyunk közvetlen és aktív részesei, csupán passzív figyelői“ (HiM. 169). Mégis: aktív figyelőkké, sőt aktív részesülőkké kell válni, ha többletmunkával is. S ebben a sajtó valóban „nagyhatalom“: egység és szétkülönülés alternatívája felett szinte egymaga dönt. Felelős a sajtó — írtam majd- csaknem tíz éve már — „egyik oldalon az olvasóval szemben, aki meg akarja érteni, sőt magáénak és őhozzá szólónak akarja érezni, amit olvas; a másik oldalon viszont az egységes művelt magyar nyelvhasználati formával, a köznyelvvel szemben, amelynek eszmei, tudományos és egyetemes emberi fejlődésünk minden nemes vívmányát egyforma érthetőséggel kell hordoznia minden magyarul beszélő gmber számára, bárhol él is.“ (Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról. 107.) Hogyan kell hát a nemzetiségi magyar tömböknek kialakítaniuk a maguk anyanyelvű közéleti terminológiáját? Ügy, hogy a „kialakításban“ nem a maguk útját járják, hanem — amennyire csak lehet — a központi norma fejlődését figyelik és követik. Újat, önállót ott kell csak alkotniuk, ahol valóban intézmény- vagy foga- lembeli különbség van; de még ott is tekintettel kell lenniük az anyanyelvi szemléletre, akár nemzetközi jellegű (de a magyarban nem járatos), akár szlovák (illetőleg hát szerbhorvát vagy román vagy ukrán) nyelven megismert fogalomnak adnak magyar nevet. S minthogy a szétkülönülés tendenciája természetes és állandó veszély, a központi magyar normához való „visszaközelítés“ dolgát sosem lehet „kipipálni“. A vajdasági fejlődés mutatja most épp a legdinamikusabban: ahogy' a közéleti és a termelési demokrácia szélesedésével az anyanyelvűsítés e területekre is tovább és tovább terjed, úgy kell megküzdeni a széthúzó tendenciákkal, szinte szavanként. Sziszifuszi munka ez; és csak közös akarattal végezhető el. Valóban az kell hozzá, amit a szlovákiai magyar nyelvművelő munka vezetői ajánlanak: anyaggyűjtő munkaközösségek szervezése a lapszerkesztőségek, kiadók, a rádió és más művelődési intézmények dolgozóiból; s más vonatkozásban pedagógusokból, esetleg a felnőttebb diákokból is (HiM. 178). S ezek munkájával szaporítani az itt-ott már megalapozott katalógusok, szókincsarchívumok anyagát. Hogy tudja az újságíró, a szerkesztő, a riporter, de a fordító is: hol keresse egy-egy új szlovák kifejezésnek a kodifikált magyar megfelelőjét; s — ami nem kevésbé fontos — hogy hová adja be közkinccsé tételre azt, amire ő találta meg elsőnek a megfelelő megoldást. Valamikor, a kezdetekben, ezt a feladatot magam is eléggé egyszerűnek, s — ma már látni — eléggé egyoldalúnak gondoltam. Például így: „Ez a gyűjtemény átvehetné a magyarországi közéleti nyelvhasználatból mindazt, ami a szlovákiai magyarban nem járatos, de fogalmilag ugyanaz, s így bízvást használható. Másrészt megalkothatná, és közösen, egységesen rögzíthetné azt a csekély hányadot is, amelyre önálló elnevezés kell, mert fogalmilag, vagyis a társadalmi valóságot tekintve más, mint a magyarországi.“ (Irodalmi Szemle 1966/5. szám 463.) — A valóság azonban arra figyelmeztet: nem is olyan egyszerű ez, s aligha oldható meg spontán társadalmi mozgással, önkéntes jelentkezőkkel. „mert a szlovák szakkifejezések megfelelőinek felkutatásához a magyar szókészletnek alapos és összevezető tanulmányozására, tehát nagy körültekintéssel végzett munkára lenne szükség“ (HiM. 170). Valami állami szintű, akadémiák közti együttműködés volna tehát szükséges. S kölcsönös haszonnal persze, mert van olyan területe a tudományos meg a társadalmi fejlődésnek is — erre a jugoszláviai helyzet és a szlovákiai kollégák egyaránt figyelmeztettek —, amellyel a magyar nyelvű mikrotársadalmak közül nem a nemzeti életet élő csoport találkozik elsőként, hanem valamelyik nemzetiségi tömb, a maga államának előreugrása révén. S aztán amikor utolérjük őket, ezen a területen már mi kaphatunk valamit készen őtő- lük terminológiában. Idestova tehát nemcsak nekik kell tekintettel lenni ránk, hanem a fogalom- és ismeretvilág egyes sarkaiban nekünk is rájuk. E z a munka egyre sürgetőbbé válik. Már ma is megvizsgálandó: valóban kétnyelvű szógyűjtemé- nyek-szótárak kellenek-e, magyar— szlovák és szlovák—magyar résszel; vagy pedig már háromnyelvűek, amelyeknek anyagába a kettő közé odaékelődik a „szlovákiai magyar“ (s hasonlóan a „vajdasági magyar“ stb.) megfelelő is, mintegy átvezető láncszemként. Csak egy-két példát! Aki azt keresi, hogy az obrábací strof meg a samoviázac hogyan hangzik magyarul, a szlovák—magyar részben megtalálja az elsőre, hogy szer számgép, a másodikra, hogy kévekötő aratógép. A fordítottját megoldja a magyar—szlovák rész. Ez is jó. — De ha egy szlovákiai magyar agronó- must vagy újságírót vagy (szak)fordítót az érdekel, hogy valóban meg munkálógép-e az első, illetőleg önkö- főzőgép-e a második, ahogyan ő ismeri s használja már egy jó évtizede, akkor tanácstalan maradhat; hacsak nem „háromnyelvű“ a szótár, azaz nem tartalmazza — persze valami csillaggal vagy más „helytelenítő“ jelzéssel — ezeket a formákat is címszavakként. (E hármasság példáira lásd: HiM. 27—28.) Mindezekre lehet azt mondani, hogy a szakismeretek megszerzésének meg a helyinél magasabb szintű közéletnek úgysem a magyar a nyelve, tehát fölösleges a terminológiai erőlködés. A fejlődés azonban — ha államonként eltérő ütemben is — azt mutatja, hogy a szocialista országokban a nemzetiségek — s így a nemzetiségiek is — mind több területen kapnak lehetőséget arra, hogy országuk gazdasági fejlődése mellett társadalmi és politikai arculatának kialakításába is egyre aktívabban belekapcsolódjanak. Ehhez pedig szilárd és széles körökben aktív nyelvhasználati — önkifejezési és kommunikációs — készségre van szüksége minden polgárnak. S addig is: a nemzetiségi sajtónak magyarul kell írnia mindenről, termelésről és társadalmi életről, akkor is, ha az nem magyarul folyik. Országaink a társadalmi-politikai fejlődésnek lényegében azonos útját járják. Nemigen lehet tehát akadálya annak, hogy a nemzetiségi tömbök, ahol és amikor anyanyelvűket használják, ahhoz, a kiművelt és igényes nyelvi változathoz alkalmazkodjanak, amelyik a velük egy nyelvet beszélő — s ugyancsak a szocializmust építő — nemzeti társadalom használatában már kicsiszolódott, normává erősödött. — Ezt figyelemmel kísérni az anyanyelvű alkotóknak — s tőlük megtanulni az anyanyelvű olvasóknak — bizony többlet- munka. De többlethaszon is: a közös nyelven megszerzett közös ismeretek gyorsabban vezetnek a közös cél elérésére: a szocialista jövő kimunkálására. (Elhangzott a VII. Karinczy-napokon) 11
