Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-10-08 / 41. szám

ÚJ szú

Cs

ernai Gábor

1978.

X. 8.

A kínai külpolitikáról

A világ közvéleményében megütközést, a kínai nép tisztelői és barátai körében pedig mély aggodalmat kelt, hogy a nemzetközi együttműködés, a bék.9 és a biztonság legtevékenyebb ellenfelei oldalán ott- találhatók és fokozódó aktivitást fejtenek ki a Kínai Népköztársaság vezető politikusai is. Lépéseik és megnyilatkozásaik szinte valamennyi előtérben álló nemzetközi politikai kérdésben annyira egybeesnek az imperializmus, a militarizmus és a reakció legszélsőségesebb képviselőinek szavaival és álláspontjaival, hogy sokszor csak figyelmes elemzéssel le hét megkülönböztetni, melyik származik a kínai vezetőtől és melyik az an- tlkommunizmus valamely elhivatott apostolától. *

A gondosabb elemzés — a kormányok és állami vezetők magatartásának és álláspontjának részletesebb számbavétele — egy még megdöbbentőbb eredményre vezet: a világ országai között ma a Kínai Népköztársaság az egyetlen, amely a hivatalos párt- és állami politika rangján vallja és hirdeti a világháború elkerülhetetlenségét, tagadja és utasítja el az enyhülés szellemét és gyakorlatát, ellenzi nyíltan a katonai leszerelést célzó intézkedéseket, az államok és népeik biztonságára irányuló erőfeszítéseket.

Több mint indokolt tehát a nemzet közi közvélemény — minden jóakara- tú ember, de különösen a kommunisták — fokozott figyelme és aggodalma, amellyel a kínai vezetők lázas külpolitikai aktivitását kísérik. A megkülönböztetett figyelem perszß eddig sem hiányzott Kína iránt, s ennek okai széles körben ismertek:

• Kina hatalmas ország. Területének nagysága, hovatovább egymilliárd lakosa és tiszteletet ébresztő, több ezer éves történelem önmagában is elegendő ok arra, hogy a világ figyelmét magára vonja. Égy ilyen ország és nép sorsa, a vele valé kapcsolatok alakulása sohasem lehetett, s napjainkban még kevésbé lehet közömbös bármely ország vagy nép számára.

• A Kínai Népköztársaság történelmi jelentőségű népi forradalom szülötteként alakult meg, s a szocializmus irányában indult meg a fejlődés útján, jelentős szerepe volt abban, hogy a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a szocializmus pozíciói megnövekedtek és megszilárdultak a világon, s hogy a nemzetközi erőviszonyok a béke, az egyetemes társadalmi haladás javára változtak meg.

• Kina mai vezetői, egy több mint 900 milliós nép, egy több tízmilliós taglétszámú kommunista párt, a szocializmus és a szocialista forradalom ideológiája nevében és címén hirdetik meg és folytatják nagyhatalmi, soviniszta, egyeduralomra törekvő, szovjetellenes politikájukat. A marxizmus—leninizmus és a tudományos szocializmus diszkreditálásá- nak ilyen otromba kísérlete láttán a kommunista és munkáspártok, a szocialista országok nem lehetnek közömbösek vagy semlegesek. Mint ahogy nem voltak és nem lehettek semlegesek a maoizmus korábbi megnyilvánulásaival és torzításaival szemben sem, amelyek immár húsz éve tartó belső válságba sodorták a Kínai Népköztársaságot, bomlasztották a nemzetközi kommunista és munkásmozgalmat, a béke és a haladás erőinek nemzetközi antiimperialista egységfrontját.

1976. szeptember 9-én elhunyt Mao Ce-tung, s halála óta jelentős események zajlottak le Kínában. A Szovjetunió, a szocialista országok és a testvérpártok ezek kapcsán is ismételten kifejezésre juttatták érdekeltségüket abban, hogy a Kínai Kommunista Párt kilábaljon válságos helyzetéből, a maoista kísérletezésektől meggyötört kínai nép pedig sikeresen haladjon tovább azon az úton, amelyen 1949-ben elindult, s amelyen 1958-ig, a KKP VIII. kongresszusának második ülésszakáig oly eredményesen haladt.

Közismert, hogy Mao elnök halála nem vetett véget a belső hatalmi harcnak, ellenkezőleg, a végletekig kiélezte a kínai legfelső vezetésen belüli küzdelmet. Rövid úton kiszorították a hatalomból az ún. „négyek bandáját“, s ez annyiban nagyon fontos esemény volt, amennyiben a maoizmus mélységesen rossz emlékű képviselői tűntek el Kína politikai életéből'. Logikusnak látszott a következtetés: Mao elnök és prominens kreatúrái, a „négyek bandája“ nélkül a maoizmus már sohasem lehet ugyanolyan, mint velük együtt volt. Maónak és közvetlen környezetének a megelőző húsz évben folytatott politikája, Kína válságokkal terhes fejlődése nem hagyott helyet illúziónak, de kétségtelen: az új kínai

vezetésnek lett volna lehetősége, hogy a népek s mindenekelőtt a szellemileg és anyagilag egyaránt megviselt kínai nép érdekében legalább némileg igazodjék korunk követelményeihez.

Kezdetben bizonyos várakozás alapjául szolgálhatott az is, hogy Kína új vezetői a „nagy rend“ és a gazdasági felemelkedés programadó jelszavával léptek fel. És ki ne tudná: egy ilyen programhoz — feltéve, hogy nemcsak hirdetik, de meg is akarják valósítani

— mindenekelőtt békére, a nyugodt építőmunka belső biztosítékai mellett a külső feltételek megteremtésére, megőrzésére van szükség.

A valóságban nem ez történik. Mao Ce-tung halála és a négyek eltávolítása nem hozott kedvező fordulatot a kínai vezetés általános politikai irányvonalában. Az új vezetés közvetlenül Mao Ce-tungtól származtatja hatalmát és céljait, a maoizmus eszmei-politikai örökségére alapozza egész tevékenységét: minden lehetséges fórumon megerősítette és dokumentálta hűségét és ragaszkodását Mao Ce-tung emlékéhez és politikai hagyatékához.

A KKP XI. kongresszusa programjelleggel erősítette meg Mao Ce-tung hírhedt „három világ elméletét“. Ez a doktrína nyíltan a maoizmus szubjektív, nacionalista szemléletmódjához, torz osztályszemléletéhez s az erre épült kínai egyeduralmi igényekhez torzítja a világhelyzetet és a nemzetközi politikai élet értékelését. Középpontjában a „két szuperhatalom hege- monista vetélkedésének“ kreációja, a Szovjetunió „szociálimperializmussá“ fajultságának hazug tétele, a harmadik világháború elkerülhetetlenségének kinyilatkoztatása áll. Mint ismeretes, ez az „elmélet“ elveti a korunk fő tartalmára vonatkozó marxista—leninista osztályálláspontot, és szubjektív önkénnyel kategorizálja a világ országait és társadalmait.

Az ún. „első világba“ a „szociálim- perialistának“ minősített Szovjetuniót és az imperialista Amerikai Egyesült Államokat sorolja. Ezen belül azonban

— azon a címen, hogy a „szociálimpe- rialista Szovjetunió“ fejlődésének felfelé ívelő, az imperialista Egyesült Államok viszont lefelé ívelő szakaszában van — a világ népei első számú ellenségének a Szovjetuniót kiáltja ki.

Európa, Ázsia és Amerika fejlett ipari országait minősíti a „második világnak“. Ennek természetét kettős jellegűnek tekinti: egyrészt elnyomóként lép föl a harmadik világgal szemben, másrészt „szenved a két szuperhatalom elnyomásától, beavatkozásától és felforgató tevékenységétől“. Ezért ezek az országok — úgymond — „meg- nyerhetők a két szuperhatalom, különösen a Szovjetunió elleni harc számára“. A kínai politika a második világhoz tartozóként kezeli az európai szocialista országok többségét is.

A „harmadik világnak“ Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fejlődő országait tekinti. Kína önmagát is ezek közé az ún. „elnyomott népek és nemzetek" közé sorolja, és kinyilatkoztatja, hogy a „harmadik világ“ képviseli a világ- forradalom fő erejét.

Ezzel az elmélettel alkot egységes konstrukciót a kínai vezetés gyakorlati külpolitikai programja és irányvonala, amelynek középpontjában a Szovjetunió elleni „legszélesebb nemzetközi egységfront“ létrehozása áll.

A „három világ" elmélete, a világháború fatális elkerülhetetlenségének tétele, a Szovjetunió elleni legszélesebb nemzetközi egységfront követelése annyira nyilvánvalóan antimarxista alapállást mutat, olyan mértékben hamis, irreális, komolytalan doktrína, hogy valamirevaló társadalomtudósok hajlamosak egyszerűen figyelmen kívül hagyni, a kínai vezetők valamiféle sajátos, önigazoló, ideiglenes, taktikai blöffjének tekintve elemzés nélkül elvetni. Holott valójában a legkomolyabb figyelmet és felelősségteljes elemzést érdemlő tételről van szó. Ez az „elmélet“ és doktrína a maoizmus sajátos evolúciójának eredménye; koncentrált kifejeződése a maoizmus hatalmi harcokban, nagyszabású kísérletezésekben és szembetűnő kudarcokban lemezteleneden lényegi tartalmának, a valóság hamis, tudati tükröződésére épült torz osztályszemléletnek és hegemonizmus- nak. S mint a párt- és -állami politika alkotmánnyal és egyéb jogi intézmé- riyekkel védett alapja és irányelve, ez

a doktrína kétségtelenül a maoizmus eddigi legveszélyesebb megjelenési formája.

Az iránta való figyelem annál is inkább indokolt, mivel az érdeklődés homlokterébe került kínai bel- és külpolitikai fejlemények kapcsán a maoiz- musról adott legkülönbözőbb polgári értelmezések és értékelések, felületes és álobjektív helyzetelemzések sokasága kuszáit helyzetet teremt a maoizmus körül. Sok esetben szándékosan ködösítik az igazságot. Ezeket az írásokat és kommentárokat íróik és tartalmuk szerint többféleképpen lehet csoportosítani, de két, nem marxista alaptípusuk mindenesetre jól megkülönböztethető.

Az egyikbe a szélsőséges imperialista, antikommunista körök érdekeinek védelmezői tartoznak. Lelkesen üdvözölték a kínai külpolitikai szovjetelle- nességet, realista, bátor nemzeti politikának minősítik, amely — úgymond — „végre megszabadult a merev ideológiai kötöttségektől“, s Kína „nagyhatalmi státuszához illő független pragmatikus politikát folytat“. Szovjetellenes, szocialista- és kommunistaellenes platformról feldicsérik a mai kínai bélés külpolitikát, felmentik a maoizmust korábbi ítéleteik alól, amikor még Kína a szocialista közösséggel és a nemzetközi kommunista mozgalommal együtt haladt, vagy legalábbis elzárkózott a tőkés hatalmakkal való nyílt politikai összejátszástól. Egy sajátos „kínai szocializmus“ új válfaját vélik felfedezni, mely számukra elviselhető, s amelynek megerősödését — legalábbis egyelőre — általános érdekként igyekeznek beállítani.

A másik alaptípushoz azok az értékelések tartoznak, amelyek valamiféle „tudományos objektivitás“ nevében a maoizmust a .marxista—leninista elmélettel összeegyeztethető eszmei-politikai konstrukciónak tekintik, elfogadják a kínai társadalmi-történelmi sajátosságokból szükségszerűen fakadó teóriaként és politikaként, szélsőségeit sajátos „hibáknak“, múló hiányosságoknak tekintik. A „három világ“ elméletét és a mai vezetés egész külpolitikai doktrínáját átmenetinek, eltűrhetőnek vélik, mélységes szovjetellenességét a kínai-szovjet kapcsolatok — úgymond — „kölcsönös hibákból“ eredő megromlásából származtatják, presztízsokokkal vagy a kínai nemzeti öntudat átmeneti túltengésével magyarázzák. Ezek az értékelések a „nagy rend“-re, a gazdasági fejlődésre és a normalizált kulturális életre összpontosító belpolitikából azt a következtetést vonják le, hogy az máris egyet jelent a tudományos szocializmus álláspontjához való visszatéréssel, s mintegy automatikusan vezet majd a külpolitika „szélsőségeinek“ mérséklődéséhez, a szocializmus és haladás erőivel való szolidaritáshoz és együttműködéshez.

Ami a két végletes értékelésben azonos: a maoizmus lényegét nem ismerik fel, illetve felcserélik vagy azonosítják egyes megjelenési formáival vagy a maoizmus ideológiai-politikai talaján kialakult jelenségekkel, amilyenek például a „nagy ugrás“ szemmel látható kudarca és a „kulturális forradalom“ botrányos atrocitás-sorozata volt. Pedig a „maoizmus“ tartalma ennél sokkal szélesebb, mélyebb és súlyosabb!

A marxista—leninista elemzés már régen kimutatta, a kommunista és munkáspártok döntő többségének állás- foglalásai régóta következetesen hangsúlyozzák: a maoizmus a márxista—leninista eszméktől, a tudományos szocializmus elméletétől és gyakorlatától idegen, de annak tekintélyén élősködő, kispolgári eredetű, ideológiai és politikai konstrukció; amely torzítja és diszkreditálja a szocializmust, külpolitikájában nagyhatalmi hegemonista, a nemzetközi kommunista és munkás- mozgalomhoz való viszonyában pedig szakadár jellegű és tartalmú.

Amikor a maoizmus kispolgári alap- természetéről, nacionalista-hegemonis- ta lényegéről beszélünk, e kategóriák sajátosan kínai értelmét és tartalmát vesszük figyelembe. Utalni kell itt például arra, hogy a kínai nacionalizmus két fő forrásból táplálkozik: a hosszú történelmi múltból származó hagyományos kínai felsőbbségi léttudatból — és a modern kínai nacionalizmusból, amely kezdettől szükségszerűen intenzív volt, hiszen Kína politikai értelemben vett nemzetté válása történelmileg elkésetten, a múlt század végén és a kilencszázas évek elején ment végbe, félgyarmati belső viszonyok között.

E kettő összeadódott és felfokozódott a rendkívül bonyolult és viharos ütemű történelmi fejlődés útján, amelyet Kína 1 társadalmi századunkban megtett. Talán elég utalni arra, hogy a kínai forradalom egyidejűleg volt antifeudális parasztháború, antiimperialista nemzeti felszabadító harc és a kommunisták által vezetett, szocialista ideológiai töltésű, fegyveres, népi demokratikus forradalom — s ez nem maradhatott konzekvenciák nélkül ideológiai téren sem. Az egyébként is elemi erejű nacionalizmus keveredett és még feljebb transzformálódott a forradalom valóban történelmi jelentőségű győzelme fölött érzett jogos nemzeti öntudattal, s Mao eszméiben mindez hegemonista szemléletté és politikai alapállássá szintetizálódott. A hegemonizmus alapszemlélete párhuzamosan és kölcsönhatásban alakult a fegyveres harccal, és logikusan vezetett Maónál az erőszakot és a fegyvereket fetisizáló, ultraforradalmi nézetekhez is. A Mao Ce-tung-i eszmék egyfajta összegeződésének, rendszerré válásának kezdetétől mai megjelenési formájáig ez a kettő töretlenül és folyamatosan dominál a maoista politikában is.

A maoizmus nagyhatalmi-egyeduralmi alapállása régen is és ma is a háború és a béke kérdéséhez való viszonyában mutatkozott meg a legvilágosabban. Mi sem jellemzőbb, mint hogy Mao Ce-tung — a nyilvánosság előtt első ízben — éppen a háború és a béke, a békés egymás mellett élés irányvonala kérdésében ütközött meg a nemzetközi kommunista és munkás- mozgalom általános irányvonalával. Hogy nézeteit elfogadtassa és akaratát rákényszerítse a nemzetközi kommunista mozgalomra, a szocialista országokra, számos politikai kísérletet tett:

• Az ötvenes évek közepétől — amikor a világ a termonukleáris fegyverek korszakába lépett, s ezáltal mérhetetlenül megnőtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok közvetlen felelőssége a világbéke biztosításában — ideológiai támadást indított a békés egymás mellett élés irányvonala ellen, s 1960-ra már nyíltan is a világforradalom ügyének elárulásával, az amerikai imperializmussal való le- paktálással vádolta a Szovjetuniót. Közben, 1958-ban a tajvani kérdés kiélezésével Kina megkísérelte nyílt katonai konfliktusba sodorni a Szovjetuniót az Egyesült Államokkal. Ugyanennek az egyeduralmi, ultraforradalmi törekvésnek volt belpolitikai megfelelője a KKP Vili. kongresszusának irányvonala ellen intézett maoista támadás, az 1958-as „új általános irányvonal", a „nagy ugrás“ és „népi kommunák“ politikája.

• 1960-ban a kommunista és munkáspártok moszkvai tanácskozásán a KKP maoista vezetői a békés egymás mellett élés irányvonala elleni aktív fellépésükkel a nemzetközi kommunista mozgalom egész általános irányvonalának megváltoztatására irányuló igényükkel léptek fel.

• A KKP vezetői 1963-ban a „javaslatok a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom általános irányvonalára“ című dokumentum nyilvánosságra hozásával újabb kísérletet tettek álláspontjuk és akaratuk keresztülvitelére, s miután teljes elutasításban részesültek, áttértek a szocialista országokkal és a nemzetközi kommunista mozgalommal való teljes szakítás politikájára. Ehhez a politikához is készen állt már a Mao Ce-tung-i elméleti tétel, amely szerint a „Szovjetunióban restaurálták a kapitalizmust; a Szovjetunió szociálimperializmussá fajult“, valamint az, hogy „a revizionizmus és szo- ciálimperializmus legyőzése nélkül nem lehet legyőzni az imperializmust“. A folyamat egészében azt mutatja, hogy a belső válságok, kampányok és a hatalmi harc fordulatai mögött egyenes az ideológiai összefüggés a maoizmus régebbi megnyilvánulásai és a „három világ elmélete“ között. Mao és hívei fokozatosan és lényegében azonosították a „világforradalom“ eszméjét a világháború elkerülhetetlenségével, sőt kívánatosságával. A békés egymás mellett élés eszméjének elutasításában tehát teljes a maoizmus következetessége. És ezzel már összefér — sőt csakis ezzel fér össze — a nemzetközi imperializmus legreakciósabb köreivel valé kapcsolatépítés és szövetkezés, sőt összejátszás. Ezen az alapon indult meg a kínai „külpolitikai nyitás“ az 1970-es évek elején, vagyis Kína külkapcsolatainak döntően az imperialista, tőkésországokra való átorientálása; és „a két szuperhatalom elleni egyidejű harc“ jelszava ezen az

(Folytatás a 4. oldalon)

3