Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-10-08 / 41. szám

A kínai külpolitikáról

(Folytatás a 3. oldalról)

úton „fejlődött“ azzá a tétellé, hogy „a Szovjetunió az első számú ellenség".

A maoizmus egy-egy lényegi alkotó eleme fejlődéstörténetének még oly vázlatos áttekintése is félreérthetetlenül mutatja, hogy nagyhatalmi, soviniszta alapállása régen is,és ma is mélységesen provokatív, pragmatista jellegű. A maoista vezetés sohasem azért spekulált a háborúra, s ma sem azért ösztönzi azt, mert maga akarja megvívni, hanem azért, hogy ellenie leit összeugrassza, kölcsönösen legyengítse, de maga kimaradjon a nagy katonai konfliktusból, s mintegy lefölözze a háború eredményeit. Mint ahogyan azt a sokat emlegetett klasszikus kínai közmondás tartja: „ülni a hegyen, s nézni a tigrisek harcát“. Elméletileg is nyilvánvaló, hogy ez a doktrína a pragmatizmus talaján és módszerei- révén tud a leginkább kiteljesedni, s éppen a pragmatikusok hatalmán keresztül válik a legveszélyesebb gyakorlati politikává. Nincs tehát semmi ellentmondás abban a megfigyelésben és tapasztalatban, hogy minél sikeresebben haladt előre az új kínai vezetés hatalmának konszolidálódása, és minél szélesebben bontakoztak ki a pragmatizmus jegyében fogant belpolitikai intézkedések és tendenciák Kínában, annál tudatosabb lett, annál in kább kiteljesedett a Mao Ce-tung-i „három világ elméletre“ alapozott nagyhatalmi, soviniszta külpolitikai irányvonal“ megőrzése és folytatása. Hogy ebben az irányvonalban ma már távolról sem csupán a marxista—leninista ideológiával és a szocialista országok érdekeivel ellenséges szándékok és számítások jutnak kifejezésre, hanem az emberiség egyetemes érdekeinek durva és cinikus semmibe vétele, arra naponta újabb és újabb bizonyítékot szolgáltat a kínai külpolitikai magatartás és gyakorlat.

A kínai vezetők különösen aktív erőfeszítésekkel igyekeznek akadályozni a politikai enyhülés katonai enyhüléssel való alátámasztását. Kína szidalmazza és keresztezi a Szovjetuniónak és a szocialista országoknak a katonai leszerelésre irányuló kezdeményezéseit. A KNK vezetői lényegében támogatják, hogy az Egyesült Államokban kifejlesszék, a NATO tagországaiban elhelyezzék a neutronfegyvert. ‘A kétoldalú tárgyalások során olyan ígéretet akarnak kicsikarni az Egyesült Államok kormányától, hogy vesse el, vagy legalábbis a végsőkig késleltesse a SALT II. megállapodást.

Európát a kínai vezetés „a két szuperhatalom rivalizálása súlyponti területének“ minősíti. Különleges helyét és szerepet tulajdonit Nyugat- Európának a Szovjetunió és a szocialista közösség katonai és politikai bekerítésében.

Céljai érdekében növekvő gyorsasággal fejleszti magas szintű politikai kapcsolatait Nyugat-Eurúpa szinte minden országával; vendégül látja Pekingben állam- és kormányfőiket, vezető politikai tényezőiket, s különösen előszeretettel az enyhü- lésellenes, reakciós ellenzéki körök képviselőit. Állandó politikai és egyezményes gazdasági kapcsolatokra lépett a Közös Piaccal, támogatja a nyugat-európai integrációs törekvéseket, s ösztönzi politikai-katonai integrációjukat. Nyugat-Euró- pa a kinai politikai és katonai vezetők egyik legfontosabb tevékenységi területe. Kína nem is titkolt fő törekvése az európai enyhülés lefékezése és visszafordítása, nyiit katonai feszültség és konfliktushelyzet előidézése és tartósítása a NATO és a Varsói Szerződés, a Közös Piac és a KGST országai között. Ennek érdekében eszközeinek teljes skáláját bevetette: a „szovjet veszély“ rémével való fenyegetőzéstől a jobboldali militarista-revansista körökkel való különösen bensőséges viszony kialakításáig.

A kínai vezetők minduntalan arról akarják meggyőzni a nyugat-európai államférfiakat, hogy „a Szovjetunió Kelet felé cselez, de Nyugat felé akar csapást mérni“. A Szovjetunió számára tett engedménynek minősítették az NSZK-nak a szó cíalista országokkal kötött ún. keleti szerződéseit, a kapcsolatok normalizálását. Kína képviselői kezdettől heves harcot folytattak az európai biztonsági és együttműködési konferencia, a helsinki Záróokmány ellen, a belgrádi konferencia idején pedig egy követ fújtak az emberi jogok ürügyén indított szovjetellenes kampány szervezőivel és propagandistáival. Fellépnek az európai haderő- és fegyverzetcsökkentési tárgyalások ellen, támogatják az NSZK revansista köreinek álláspontját, szolidárisak a „német egység“ megvalósítására — vagyis az NDK bumlasztására és bekebelezésére, a Nyu- gat-Berlin körüli feszültség szítására, az európai határok revíziójára — irányuló törekvésekkel.

Mint ismeretes, Hua Kuo-feng, a Kinai Országos Népi Gyűlés V. ülésszakán sze mélyesen szólftotta fel a nyugat-európai vezetőket, hogy „hagyjanak fel a Szovjetunióval való megbékélés politikájával“. Ezt szorgalmazzák a kétoldalú érintkezések során, az EGK-val kiépftett állandó politikai és egyezményes gazdasági viszonyban is. Hosszú távú elképzeléseik szolgálatában szoros személyi kapcsolatokat építettek ki a NATO legszélsőségesebb militarista köreivel és a konzervatív jobboldali erőkkel, különösen az NSZK- ban és Angliában.

Egyébként jellemző, és Kína európai politikájának lényegét jól mutatja, hogy miután kiépültek hivatalos kormánykapcsolataik, a NATO-hoz és az európai szélsőjobboldalhoz kötődő politikai csatornáik, a kínai vezetők brutálisan elrúgták maguktól Albániát — egykori egyetlen európai szövetségesüket, amelyet korábban „a szocializmus európai világítótornyának“ minősítettek. Kézenfekvő, hogy az Albániának nyújtott segélyek megszüntetése távolról sem pusztán gazdasági okokra vezethető vissza, az intézkedést mindenekelőtt politikai megfontolások vezérelték. Ezeknek a lényege az, hogy a kínai vezetés számára mind terhesebbé vált a szövetség Albániával, mivel Tiranának — korábban éppen Kína által ösztönzött — „baluldalisága“ fokozódó mértékben zavarta Peking közeledését az imperialista reakció legszélsőségesebb erőihez. A döntésben szerepet játszott az is, hogy az albán vezetők, akik már képtelenek voltak a pekingi kanyarokat követni, saját érdekeik védelmében túl sok igazságot mondtak ki a „három világ“ maoista koncepciójának valóságos tartalmáról.

Afrika régóta az egyik legaktívabb tevékenységi területe a kínai külpolitikának. Itteni befolyása érdekében Peking anyagi áldozatokat is hozott, hogy Afrika frissen felszabadult és függetlenséget nyert országait ezzel is megpróbálja a Szovjetunió és a szocialista országok ellen hangolni és felsorakoztatni.

Kétségtelen, hogy a kínai politika a kínai forradalom példájával, szociális demagógiával és tényleges anyagi támogatással a hatvanas évektől bizonyos hatást tudott elérni Afrikában a progresszív rendszerek, mozgalmak közt. Mintán azonban az afrikai haladás erőit és országait nem sikerült természetes szövetségeseik ellen fordítania, egyre nyersebben mutatkoztak meg az önző kínai nagyhatalmi szándékok és módszerek, és a kínai vezetés fordulatot hajtott végre az afrikai konzervativ-reakciós erők és országok irányában.

A kínai vezetők lelkesen üdvözölték az egyiptomi és a szudáni vezetők szovjetellenes politikai pálfordulását, a független, haladó Angola élethalálharcában pedig nyíltan az imperialistabarát, neokolonia- lista erők oldalára álltak. Ugyanezt tették a szocialista úton elindulni kívánó Etiópia esetében, amikor a Szomáliái agresz- sziót segítették. Kína támogatja az arab reakciós erők törekvéseit a Vörös-tenger térségében; kapcsolatot épít ki a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság megfojtására törekvő országokkal. Az egész világon nagy figyelmet, a haladó afrikai erők körében pedig megdöbbenést keltett az a felfokozott aktivitás, amellyel a kinai vezetés és propaganda teljes közösséget vállalt az afrikai népek szabadságharcát aktívan segítő, szocialista Kuba elleni rágalomhadjárattal.

Latin-Amerikában a maoista külpolitika. korábban sem jutott túl a fo- gadatlan prókátor szerepkörén, s nem tudott komoly befolyásra szert tenni. Mai magatartását, jellegét plasztikusan mutatja, hogy miközben megrontotta viszonyát a szocialista Kubával, jó kapcsolatokat tart fenn a chilei fasiszta rezsimmel.

Kelet- és Délkelet-Ázsia természetszerűleg különleges helyet foglal el a kínai külpolitikában; ez a térség számára a közvetlen terjeszkedés és nyílt hatalmi egyeduralmi törekvés színtere. A mai Kínának területi követelése van csaknem valamennyi szárazföldi és tengerentúli szomszédjával szemben.

A „hatalmas Kína“ megteremtésének koncepciója abból a nosztalgiából táplálkozik, amelyet a maoista vezetők az egykori legnagyobb császári dinasztiák idején fennállt terület, illetve határok iránt éreznek. Mao Ce-tung több ízben is nyilatkozott arról, hogy „feltétlenül meg kell szerezni a0Délt“, és „egyelőre benyújtatlan számlaként“ tartotta számon a Bajkál-tótól délre és keletre fekvő hatalmas szovjet területeket is. A Szovjetunióval sok éve megkezdett határtárgyalások egy tapodtat sem lépnek előre, mert a kínaiak az érdemi munka megkezdésének előfeltételéül ki akarják kötni, hogy a Szovjetunió hivatalosan ismerje el: a „határ vitás“,

vagyis hogy a mai Szovjetunióhoz tartozó nagy területek az egykori Kína földjei voltak. Nyíltan, vagy alig burkoltan összesen kb. 3 millió négyzet- kilométer területet követel Kína a Szovjetuniótól, Mongóliától, Indiától, Délkelet-Ázsia országaitól — különösen Vietnamtól —, Japántól, nem is szólva arról, hogy Kína kizárólagos jogot igényel az egész Dél-kínai-tenger ellr.nőrzésére.

Kína maoista vezetői következetesen igényt tartanak arra, hogy a világ Kínát tekintse a szocializmus példájának általában is, de különösen a „harmadik világban“ és főleg Ázsiában. A marxizmus—leninizmus és a tudományos szocializmus internacionalista elvei alapján, a szocialista országok közösségével szoros együttműködésben fejlődő Vietnam és Laosz ezt a mondva csinált maoista mítoszt foszlatja szét Ki. na közvetlen szomszédságában.

Az egész indokínai térség valaha Kina „természetes“ és kizárólagos befolyási övezete volt, s ennek érvényesítését ma is eredendő feladatának és céljának tekinti. Az egységes szocialista Vietnamot törekvései legerősebb gátjának tekinti, s teljes erővel fellép a felszabadult indokínai országok együttműködése ellen. Kína azzal számolt, hogy az amerikaiak fölött aratott győzelem után ezek az országok automatikusan elfogadják a kínai befolyást, s csatlakoznak a maoista külpolitika szovjetellenességéhez. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy ez a várakozás nem teljesülhet, Kína a politikai, gazdasági és katonai nyomás eszközeit alkalmazza Vietnam ellen, felhasználva ehhez külsőleg a kambodzsai ultranacionalista vezetőket, belsőleg pedig a Vietnamban élő kínai származású lakosság állítólagos üldözésének ürügyét. Ezeket a lépéseket egyszersmind figyelmeztetésnek is szánják egész Délkelet-Ázsia számára.

Az Egyesült Államok vietnami veresége óta egyre határozottabban rajzolódnak ki egy olyan imperialista koncepció körvonalai, amely szovjetellenes alapon, az Egyesült Államok, Kína és Japán bonyolult kapcsolatrendszerére és együttműködésére építve igyekszik elérni a számára kívánatos ázsiai erő-átcsoportosítást. Ehhez a koncepcióhoz szegődik társnak a kínai vezetés, amikor az Icdiai-óceán térségében támogatja az amerikai támaszpontok kiépítését és az állandó amerikai katonai jelenlétet; és ebben az ösz- szefüggésben lehet reálisan megítélni azt is, hogy a hírhedt hegemőniazára- dék elfogadtatásával sikerült szovjetellenes jelleget adnia a most megkötött kínai—japán béke- és barátsági egyezménynek.

E távolról sem teljes áttekintés — sok egyéb mellett — két alapvető következtetéshez is vezet:

A kínai vezetés nagyhatalmi, soviniszta külpolitikája az emberiség egyetemes érdekeit sérti, társadalmi rendszerétől függetlenül valamennyi ország békéjét és biztonságát veszélyezteti, s így talál az imperializmus szélsőséges erőivel „közös és párhuzamos érdekeket“.

Ennek a politikának elvi alánokon is és gyakorlatilag is a Szovjetuniő és a szocialista országok együttműködése, összehangolt békepolitikája és a nemzetközi kommunista mozgalom a legerősebb gátja.

Jól tudja ezt a kínai vezetés is. Ebben, nem pedig egyszerűen „ideológiai vitában“ rejlik a magyarázata felfokozott szovjetellenességének, annak, hogy nem hajlandó kínai—szovjet viszonylatban még az államközi kapcsolatok normalizálására sem. A Szovjetunió vonatkozásában elveti még a békés egymás mellett élés öt alapelvének alkalmazását is. Durván visszautasította a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa által ez év február 24-én a Kínai Országos Népi Gyűlés Állandó Bizottságához intézett üzenetet, amely a két ország kapcsolatainak normalizálását sürgette. A szovjet—kínai viszony alakulásáért a felelősséget a Szovjetunióra igyekeznek hárítani, ugyanakkor a szovjetellenes propaganda fokozásával a viszony további élezésére, a közeledés útjának eltorlaszolásán a (Szovjetunióval szemben meglevő ún. „közös“ és „párhuzamos“ érdekekre s ezen az alapon a kétoldalú hatalmi-politikai együttműködés lehetőségeire és szükségességére helyezik a hangsúlyt.

A szocialista világrendszerben a tü zet a Szovjetunióra összpontosítják, és igyekeznek szembeállítani a többi szocialista országot, a kommunista és munkáspártokat, folytatva a differenciálás és a szakadárság politikáját.

A kínai politika, amely korábban féltékenyen rivalizálni igyekezett az el nem kötelezett mozgalommal, most szoros kapcsolatokra törekszik vele. Még pedig azért, hogy nyomást gyakoroljon rá, bomlassza és szétverje e mozgalom antiimperialista karakterét meghatározó erőket. Azt szorgalmazza többek közt, hogy ez a közösség zárja ki soraiból a szocialista Kubát és Vietnamot. Ezek a törekvései az el nem kötelezettek belgrádi külügjuniniszteri konferenciáján kudarcot vallottak.

Joggal merül fel a kérdés: vajon a kínai vezetés nem vállal-e eleve irreális feladatokat a maga számára, képes-e egyáltalán komolyabban befolyásolni a világhelyzet alakulását?

Tény, hogy a békés egymás mellett élés, az enyhülés sorsát eddig sem a kínai vezetés magatartása döntötte el. Semmi esetre sem lehet azonban lebecsülni a kínai nagyhatalmi, egyeduralmi törekvések súlyosságát és veszélyes ségét.

Nyílt titok, hogy a monopoltőke szélsőséges, militarista erői arra törekszenek: a hivatalos kormánypolitika alapjául fogadtassák el azt a stratégiai koncepciójukat, hogy a szocializmus fő erőit — nevezetesen a Szovjetuniót és a Varsói Szerződés országait — Nyugatról a NATO révén, Keletről pedig Kínát felhasználva állandó katonai nyomás alatt tartsák, gazdasági életüket a fegyverkezési hajsza felfokozott súlyával terheljék, hátráltassák, fejlődésüket megakadályozzák. Ehhez kínálja fel magát a kínai vezetés „tartós“ szövetségesnek. Jellemző, hogy a kínai vezetők minduntalan arról igyekeznek meggyőzni Nyugatot, hogy Kína szov- jetellenessége „nemzedékekre szól“ és visszafordíthatatlan. A kínai nagyhatalmi soviniszta politika és a szélsőséges imperialista törekvések kiegészítik és felerősítik egymást.

Közismert, hogy Kína hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy mielőbb első számú katonai hatalommá váljék. A belső gazdasági-társadalmi fejlesztési Tervek középpontjában a hadiipar áll, e terveket a militarizálás szelleme hatja át. A katonai kiadások Kínában jelenleg az állami költségvetés 41 százalékát teszik ki. Közismertek Kína fegyvervásárlási és korszerű katonai technika beszerzését célzó nagy volumenű üzletei Nyugat-Európában.

A kínai vezetés külpolitikai stratégiáját hosszú távra szánja. Pragmatikus taktikával időt akar nyerni a katonai megerősödéshez. Ennek megfelelően a kínai nagyhatalmi, soviniszta külpolitika úgy igyekszik élősködni a békés egymás mellett élés valóságán, mint ahogyan a maoizmus eszmerendszere igyekszik kihasználni a marxizmus—leninizmus tekintélyét.

Mindemellett az is tény, hogy a maoizmus eszmerendszerének és gyakorlatának válsága tovább tart, s a jövőben feltehetően még fokozódnak nehézségei mind Kínában, mind nemzetközi méretekben. Nyilvánvaló, hogy a kínai politika expanzív, békeellenes és az imperializmus legszélsőségesebb erőinek érdekeit szolgáló durva megnyilvánulásai és lépései kapcsán növekszik veszélyességének felismerése is, s ez további lelepleződéséhez és elutasításához vezet. Másrészt Kínában a gazdasági fejlődés súlyos problémái, s ennek politikai következményei gátolják a maoista célokat és politikát. A kínai vezetők erősen építenek a tömegek manipulálhatóságára, a tényleges kínai nemzeti érdekek felismerését azonban hosszú távon aligha tudják megakadályozni.

Napjainkban a világ szocialista, haladó, békét akaró erői — bárhol küzdjenek is — mindenütt szemben találják magukat a kínai nagyhatalmi törekvésekkel és akciókkal, amelyek növekvő mértékben veszélyeztetik az egész emberiséget, minden nép létérdekeit.

Megjelent a Társadalmi Szemle, A Magyar Szocialista Munkáspárt elméleti és politikai folyóirata 1978 augusztus-szeptemberi számában

1978.

X. 8.

ÚJ SZÚ