Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-01 / 40. szám
K. Laci jut eszembe. Apró, köpcös termete, csontropogtató kézszorítása meg ez a mondata: „Sokszor eszembe jut, hogy föl kéne keresni a szüléimét, de minek: ma már se gyűlölni, se szeretni nem tudnám őket.“ Laci egy Komárom melletti falucskában lakik. Huszonhárom éves, egy idős házaspár vette magához, négyévesen. Sokáig nem tudta, hogy nem az édes szülei azok, akikről mindig oly nagy szeretettel, tisztelettel beszél. Föl sem merült benne a gondolat: elfelejtették, eldobták őt maguktól vérei — apja, anyja. — Mire emlékszem?... Ha esett, ha fújt, mindig az udvaron voltam. Enni se nagyon adtak, mert anyám azt mondja, amikor magához vett, csont-bőr voltam. A volt szomszédok mesélték, ha sírtam, véresre vertek. Aztán valaki feljelentette szüléimét — szüléimét?! — és állami gondozásba kerültem. Onnan hoztak el neve- lőszüleim, mert nekik nem lehetett gyerekük. — Emlékszem, az iskolában, az ut cán sokszor csúfoltak pajtásaim, lelencgyerek, meg efféléket vágtak a fejemhez, de akkor még ezt nem értettem. Egyszer, mikor már vagy tizenhárom éves lehettem, véletlenül megtaláltam a rám vonatkozó papírokat a gyermekotthonból. Kicsit elszomorított, hogy nem az édes szüleimnél élek, nem ők nevelnek, de panaszra igazán nem lehetett okom, hiszen meg volt mindenem. Én is szeretem őket,.ők is enge- met. Elvégeztem az iparitanuló-isko lát. Anyámmal, annak ellenére, hogy idős, mindent meg tudtam és tudok beszélni. — Sokat jártam bálozni az egyik közeli faluba. Jártos voltam a kocsmában is, ahol ismertem egy középkorú bácsit, aki egyszer — mikor bejött egy tőlem néhány évvel idősebb fiú — ezt mondta: „Laci, ő a testvéred.“ Nem akartam az öregnek hinni, oda mentem a fiúhoz, megkérdeztem tőle, hogy hívják? Azt a nevet mondta, ami azokon a megtalált papírokon szerepelt. Kezet ráztunk, de nem történt semmi egyéb. Azóta, ha találko Zunk, köszönünk, és elmegyünk egy más mellett. Pedig én szívesen venném, ha tartanánk a kapcsolatot, legalább vele, ha már a szüleimmel nem tudom. Időközben azt is megtudtam, hogy még rajta kívül öt testvérem van, akik mind gyermek- otthonban nevelkedtek. — Anyám, apám öregek, segítségre, gyámolitásra szorulnak. Három éve elmentem Brnóba dolgozni, de két hónapnál tovább nem bírtam ki. Nyugtalanított, hogy vannak otthon az öregek, nem kell-e nekik valamit segítenem, győzikn egyedül a ház körüli munkát? .. . Hazajöttem, s megfogadtam, míg élnek, nem hagyom őket hosszabb időre egyedül. Én annyi mindent kaptam és kapok tőlük, hogy azt úgyse tudom viszonozni, hát legalább annyi örömet szerezzek nekik, hogy mellettük vagyok, segítek nekik, beszélgetek velük .. . — Tudod, ha nekem gyermekem lesz, ón a világ minden kincséért sem adom oda senkinek, még egy napra sem, én fogom megszületése pillanatától fölnevelni, míg csak biztos talaj nem lesz a lába alatt. A b.-i gyermekotthonban vagyok. Öt-tíz éves fiúk, lányok játszadoznak az udvaron, és amikor elunják magukat, fölkapaszkodnak a kerítésre. Nem másznak át rajta, nem merészkednek ki a néhány méterre kanyargó főút- ra, mert tudják, nem szabad. De azt senki sem tilthatja meg nekik, hogy nézegessék a szemközti porták udvarait, ahol most épp burgonyát válogatnak. Két felnőtt, két gyermek és egy idősebb bácsika. Nézik őket, száj- tátva. Ki tudja, mire gondolhatnak, mi jár az eszükben? Hiszen egyiküknek sincsenek családi élményeik. Csupán azt látják, hogy az ő otthonuk előtt körülkerített házak vannak, ahol gyerekek, felnőttek élnek külön kis- kis közösségeket alkotva. Ahol megszidják és megölelik a gyereket, ahol — mint épp szemközt is — lekváros kenyeret nyomnak a fiúcska kezébe és megpuszilják, amiért segít a munkában. Erre nóhányan leugranak a kerítésről, odafutnak a nevelő nénihez és ők is lekváros kenyeret kérnek, meg puszit, de ebből aztán sokat. Mindezt az igazgatónő irodájából szemlélem, majd néhány perc múlva kilépek az udvarra. A sosem látott gyerekek körém sereglenek, megfogják a kezemet, magukhoz húznak, megcsókolnak. Hozzájuk hajolok, le guggolok... — Ismered anyukádat? — Igen, itt van — mutat a fiatal nevelőnőre. — És apukádat? . — Nekem nincs apukám, nekem csak anyukám van. — Öt szereted? — mutatok most már én a nevelőnőre. — Nagyon. Mindig játszik velünk, meg hétvégén hazavisz. — Jó itt? — Jó, de náluk jobb. Ott nagymama, nagyapa is van. — És a többi gyereket is szereted? — Pistit nem, mert sosem akar velem játszani, és mindig ellök magától, de a többieket igen. Főleg Zsuzsit meg Mártit. (A kilencéves Katival beszélgettem.) A b.-i gyermekotthonnak több mint száz lakója van. Főleg olyan gyerekek élnek itt, akiket az illetékes állami szervek elvesznek a szülőktől, mert nem részesülnek megfelelő gondoskodásban. De találni itt olyanokat is, akiket a szülők maguk adnak állami gondozásba, lemondanak a gyermekről, váltig bizonygatják, nem képesek nevelni. Igaz, az ilyen családnál sok esetben az egyik szülő — de nem ritkán mindkettő — alkoholista, elissza a keresetét, részeg fejjel nemcsak feleségét, férjét veri félholtra, de gyermekét is. így a kicsi csak jól jár, ha állami gondozásba kerül. Jellemző egy v.-i lány anya esete, aki gyermekét a testvérei gondozására hagyta, hogy tiszta lappal kezdhessen egy távolabbi országrészben új életet. Ez az anya jól keresett, nem itta el pénzét, sőt, kétszobás lakása is volt a fővárosban, és mégis eldobta magától a kicsit. A kislány most 12 éves, jó tanuló, kitűnő sportoló, de anyja még egyszer sem volt rá kíváncsi, féléves kora óta nem látta. Azt írta a testvérének, jobb lesz, ha a kislány egyelőre nem tudja, hogy nem az igazi szülei nevelik. A kislánynak valóban jobb, mindent megkap a nagynénjééktől, és — láttam — a szeretetet sem mérik szűk marokkal. — Sok szülő jár látogatóba? — kérdezem a b.-i gyermekotthon igazgatónőjét. — Tízen, tizenöten havonta — félévente eljönnek a gyermeküket megnézni. Két család vissza szeretné kapni gyermekét. Azt mondják, rendező dött a családi helyzetük — egyikük elvált és a férfi újra megnősült, a másik esetben pedig a férj leszokott az italozásról. No, de ez csak két eset! És mi lesz a többivel?! Az állam hiába igyekszik megadni nekik mindent — ruhát, kosztot, játékokat, taníttatást, szakmát — a gyerekek jz anyai, apai szeretetre, családi meghittségre vágynak. És ezt a legjobb nevelőnő sem képes pótolni. A doktornő alacsony termetű, szőke hajú, negyven év körüli. Szívesen ide írnám a nevét, de azt mondja: Ne. Nem akarom, hogy a kislány megtudja, nem ón vagyok az édesanyja. — Miért vette magához az ötéves Alicát? — Megmondom őszintén: nem akarok férjhez menni, de nagyon szeretnék gyereket nevelni. Ezért határoztam úgy, hogy gyermekotthonból magamhoz veszek egy kislányt. — Nem fog hiányozni az apa? — Csak a munkámnak és neki élek. Bízom magamban, hogy a nyugodt, békés élethez meg tudok neki adni minden tőlem telhető szeretetet. Betoppan a rendelőbe a kislány, a doktornő nyakába ugrik: — Szia, anyuka — mondja. Nagy, vakolatlan ház, az udvaron rendetlenség, a lécekre szegezett drótkerítés ledőlve, a verandán kiöntött moslék. A konyhában bűz, piszok. A háziasszony részeg, a kosztól feketéllő ágyban felöltözve alszik. Az ágy sarkában egy félév körüli félmeztelen kislány bömböl. Cibálja az anyja szoknyáját, de az rá sem hederít. Próbálom ébresztgetni az asz- szonyt, de reménytelen minden kísérlet. Kimegyek a kapuba, megvárom, míg megjön a gazda. Esteledik már, mire a kerékpárt toló, dülöngélő, borostás arcú férfi megérkezik. Bemegyünk a konyhába, a gyerek még mindig sír, próbálom csitítgatni: — Rá se bagózzon, majd elhagyja, ha megunja — mondja az apa és megfenyegeti a kislányt. Az asszony tovább alszik. A férfi leül mellé az ágyra. — Szegény, az éhségtől ordít, nem sajnálja? — kérdezem és a gyerekre mutatok. — Mi közöm hozzá, azért van az anyja, hogy törődjön vele, az övé, vagy nem?! ... — Dß hát...?! — Látom, részeg, akárcsak én, akkor meg várjon ez a taknyos a sorsára, mert agyoncsapom. Hasztalan minden további beszéd, kérdezősködés, pedig azért jöttem, hogy megtudjam: miért vették állami gondozásba. H.-ék másik két gyermekét. De fölösleges minden szó, a látottakból minden kitűnik. H. József szélsőséges eset. Rosszabbat már el sem tudok képzelni, peBetejezésül a kassai Bolgár család példája jut eszembe: Nyolcévi nyu-' godt, boldog házasság után végre teljesült vágyuk, kislányuk született. Az anyuka ezt mondta: — Azóta van igazán értelme az életemnek, azóta érzem magamat igazán teljes embernek, hogy megtudtam, mi az az anyaság, mi az pólyázni, etetni, nevelni, szenetni és vigyázni gyermekünkre. Élni valakiért, aki belőlem, belőlünk fakadt. Hogy eldobnám-e őt magamtól? Anya vagyok, hogyan kérdezhet ilyet?! ... ZOLCZER JÁNOS A vásárlók többnyire elégedetten távoznak az élelmiszerüzletből (CSTK felvétele) Nem mindig térek haza elégedetten bevásárlásaimról. Előfordul, hogy a gyümölcs vagy a hús minősége, esetleg súlya nem felel meg az érte kifizetett összegnek. Ha későn veszem észre a tévedést, minden hiába. Utólagos reklamációnak nincs helye. Hiába bosszankodom, hogy becsaptak, már csak a tanulságot vonhatom le: legközelebb elővigyázatosabb leszek. Fejlett szocialista társadalmunkban indokoltan fokozódnak igényeink. A fogyasztó megkívánja, hogy kellemes környezetben, kedve szerint válogathasson az elegendő mennyiségben és kielégítő minőségben piacon levő sokféle árufajta közt. Különösen az élelmiszer-kínálatot, a higiéniát és a kiszolgálást ellenőrzi árgus szemmel. Érthető tehát, hogy többnyire azonnal észreveszi a mindenkit érzékenyen érintő hiányokat és fogyatékosságokat és hogy elégedetlenségének — a hibák orvoslását várya — rendszerint a panaszkönyvben, vagy a Kereskedelmi Felügyelőséghez intézett levelében ad kifejezést. A FOGYASZTÓ VÉDELMÉBEN jaroslav Kfecek, a prágai Kereskedelmi Felügyelőség igazgatóhelyettese tapasztalatairól beszél. — Helyesen cselekszik, aki nem sajnálja az időt és fáradságot, hogy panaszaival hozzánk forduljon — utal intézete tevékenységére. Dolgozóink a fogyasztók érdekeinek védelmében a múlt évben 4375 esetben keresték fel Prágában a közszükségleti cikkeket és élelmiszereket árusító boltokat, hogy megállapítsák, eleget tesznek-e a termelővállalatok és a kereskedelmi szervezetek — beleértve az eladókat is — a velük szemben támasztott követelményeknek. Szükség esetén betiltják-e a rossz minőségű áru forgalomba hozatalát, vagy felszólítják az illetékes szervezetet JÖJJENEK MÁSKOR IS! az árucikk alacsonyabb kategóriába való besorolására és ennek megfelelően árának leszállítására. A felügyelők figyelme mindenre kiterjed. Az áru súlyán, minőségén és árán kívül az eladók lelkiismeretességét is ellenőrzik. A fogyasztót megkárosító felelőtlen, kötelességeiket megszegő kereskedelmi dolgozókkal szemben hathatós védelmet nyújtanak. j0 A BOHNICEI VISLÁBAN Ezekkel az ismeretekkel felfegyverkezve kísértem el a napokban Ivan Kästner felügyelőt Prága egyik épülő lakótelepére, a ma 30 000 lakosú Bohnicére. Széles utcák, a toronyházak közt füvesített térségek és parkok jellemzik ezt a városrészt. A járulékos épületek és szociális intézmények is már teljesítik küldetésüket. Utunk először a Visla önkiszolgáló boltba vezet. A polcokon példás rendben sorakozó élelmiszereket, háztartási és piperecikkeket vesszük nagyító alá. Azért jöttünk ide, hogy megállapítsuk, indokoltak-e a vevők panaszai. Főleg a kenyér és a péksütemény minőségét, tqvábbá a vaj és a többi tejtermék jótállási idejének lejártát kifogásolják. De ha már itt 1978. X. 1.
