Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-09-17 / 38. szám

ír vagy!... Hát mennyi csétlen! Minden garas k vissza tőled? összeget. Az öregúr bérűit arccal az asztalra Ekkor meglátta a zöld téktárgyakat. öreg érc- násfák, olcsó ékszerek ;yűrű szikrázott pompás

a bútoraidat! — jajdult

— mutatott Bálint az

íjét. Bálint levert hangNapok múlva azzal vigasztalta magát, hogy a gyűrűt biztosíték gyanánt vitte el az asztalról és biztositékül tartja itt magánál, de a vénasszonynak, akinek minden új szerzeményével eldicsekedett, nem mutatta meg. Néha lopva nézte és felbecsülte.

A második hét végén Bálint kereste fel. Ettől a látogatástól rettegett, mégis kívánta, várt rá, Bálint talán megemlíti, hogy azon a napon elveszett a gyűrű, nem találják sehol, ő bizonyára felelhet gyanújára.

Ám a gyűrűre Bálint egyetlen célzást nem tett. Valami teljesen váratlan dolog történt. Bálint az utolsó fillérig eléje számolta a kölcsönadott összeget.

i

ladást is megkísérelte, ott összeg felét sem idén ingóságért. Keze szinte öntudatlanul a Uram istenem, ez az az agyába, berohant és vastag, íz öreg lába elé esett, isszonyt! — kiáltott fel jgkapod a pénzt.

3ze, a megmarkolt zöld örült, s a rövid búcsúdt tette becstelenségé- megtántorodott: lopott!

magától, szennyesnek ász testét. Lázas volt, mellé. Szörnyű éjsza— Köszönöm, Lajos bácsi, hogy megsegített. Ne haragudjon rám, hogy olyan goromba voltam ... A hivatalban nem volt baj... A papírok emelkedtek, nem olvasta az újságban?

— Nem, öcsém, én nem háborítom a nyugalmamat a mai újságokkal. Csupa rablás, sikkasztás, gyilkosság — mondta az öreg nagy nyomatékkai és lázasan figyelt. Vajon mikor hozza szóba Bálint, hogy a gyűrűjüket valaki ellopta.

— Ugye, nem haragszik rám, Lajos bácsi? — állt meg Bálint az ajtóban, és az öregúr úgy érezte, hogy furcsán, kihívóan rámosolyog. A vére elhűlt, biztosra vette, hogy Bálint tolvajnak tartja. Csak azért olyan alázatos, igen, alázatosan gunyoros, hogy félrevezesse. Alattomosan tervei ellene valamit.

☆

Az öregúr magára maradt az elveszettnek hitt pénzzel és a gyűrűvel. íme: a pénz megkerült,

hiába áltatta magát, hogy kölcsöne biztosítékául lopta el a gyűrűt. Letagadhatatlanul tolvaj, becstelenebb az öccsénél! Ezt a megtévelyedé- sét semmiféle nagylelkű tettel nem teheti- jóvá!

Szörnyen nyomorult és szerencsétlen volt.

Vissza kell vinnie a gyűrűt, vissza kell lopnia, határozta el hirtelen és Bálint után indult. A hídon eszébe villant, hogy a tolvaj lás rábizonyosodik, ha látogatása után Bálinték meg találják a gyűrűt.

Bármi történik, meg kell szabadulni ettől az őrjítő gondtól: a gyűrűtől.

Lába alatt szennyes szürkén örvénylett a víz. A heves eső ragyásra paskolta. Talán egy teljes percig bomlott aggyal bámulta, aztán erélyes mozdulattal a karfa fölé emelte karját és széles ívben a folyamba hajította a gyűrűt.

☆ /

Azt hitte, hogy menten leszakad róla a gond, ám még a híd végére sem ért, már újabb rémlátások kezdték gyötörni. Milyen furcsa tekintetet vetett rá Bálint búcsúzáskor. Nem lehetett kétsége: Bálint mindent tud, látta a lopást, csak nem mert szólni a kölcsön miatt. Hogy sietett visszaadni — csak azért, hogy bosszút állhasson! Ha akarja, még feljelentheti. Úristen, milyen szörnyű, hogy ilyen nagy bajba keveredett. Meg kell engesztelnie Bálintot, mielőtt bármit tenne ellene.

Benyitott egy ismerős ékszerészhez és egy zöld köves gyűrűt kért. Vagy tíz darabból kiválasztotta a legolcsóbbat, ám az olcsó ár is elrémítette. Vajon elég lesz engesztelő ajándéknak, latolgatta, aztán hirtelen félretolta az olcsó gyűrűt, s egy mogyoró nagyságú smaragdköves gyűrűt választott ki a kínáltakból. Némi alku után kifizette a nála levő házbérekből és vitte boldogan Bálintékhoz.

Idegen asszony nyitott ajtót: a bába. öccsét az ebédlőben találta.

— Már ennyire vagytok?

— Alig egy órával azután vették elő a szülési fájdalmak, hogy magától hazajöttem — mondta Bálint. Az izgalom verejtékbe hozta, az öregúr is megszeppenve hallgatta a szomszéd szobában vajúdó asszony jajgatását. Rossz időben jött, de már itt volt, maradnia kell, nem hagyhatja magára az izgalmában helyét nem lelő Bálintot. Elővette apró csomagját és egyik kezéből a másikba tette.

Bálint alig vetett ügyet rá. Beszaladt a vajúdóhoz, de rögtön visszajött: a bába alighanem kizavarta.

— Istenem, hogyan szenved — mondta kábán.

— Nem kell kétségbe esni. Minden asszony kibírja — vigasztalta az öreg és Bálint felé nyújtotta a csomagot.

— Neki hoztam, öcsém ... a gyűrű ... a gyűrű ... tudod...

Bálint átvette a csomagot és kibontotta. Remegő ujjal a világosság felé tartotta a gyűrűt.

— Gyönyörű! — kiáltott 'fel csodálkozva és különös, félig mosolygós, félig értelmetlen, kétkedő tekintetet vetve az öregúrra hirtelen felnevetett:

— Pompás a tüze! Vagyont ér, ugye? De hiszen ez a gyűrű...

Többet nem mondott. A vajúdó asszony sikolyára beszaladt a hálószobába. A gyűrű az asztalra esett, éppen oda, ahonnan- az öregúr hetekkel ezelőtt ellopta olcsó párját.

...az ötödét sem éri meg annak, amit ellopott. Becstelen, tolvaj! — folytatta az öreg, Bálint elharapott szavait. Gúnyos nevetése belé- hasított, mintha késpengét szúrt volna beléje. Ez az ember mindent tud! Micsoda őrültség volt ez a vásárlás: esztelen ajándékával elárulta magát.

Kisompolygott a lakásból, de kint nem érzett megkönnyebbülést. Végigrohant a csatakos utcán a villamos majdnem elgázolta, vén tántorgó léptekkel elvergődött a hídig. Az estében most hosszú, berillsárga fényék táncoltak az ónszürkén hömpölygő áron. A híd lámpái mint végeláthatatlan füzér felfűzött drágakövek csillogtak a sötétben. Förtelmes, nyúlós hideg csapta meg a futástól felhevült arcát.

Sírt; vak és meddő dühvei jajgatott az éjszakában. Vége! Bálint a markában tartja, kifosztja az utolsó garasig és börtönbe csukatja. Az utolsó párnát kirángatja a fele alól, apránként végez vele!

A túlsó oldalon lebotorkált a rakpartra. Botladozott a sötétben, amíg megtalálta a lépcsőket. A víz gölött megállt és borzongva, rángó szívvel nézte a fekete felületén remegő fényeket. Aztán széles mozdulattal felemelte karját, s arccal a híd irányában, amerre a gyűrű elmerült, bevetette magát a vízbe. *

☆ V

Harmadnap kifogták a Dunából hulláját. Az agnoszkálás után gyorsan elföldelték. A kiskocsma gazdája, akinél gyakran ebédelt, kétkedve olvasta az újságban öngyilkosságát.

— A zsugori még az életére is kapzsi, dehogy válik meg önként tőle. Beleszédült a vízbe, elcsúszott vagy valaki belehajította — hajtogatta vendégei előtt. De azokat nem érdekelte az eset.

Az orvos, akit élete utolsó évében néha felkeresett, csak annyit mondott:- — Bogaras ember volt. Ép elméjű, de az ilyenekkel is megesnek néha furcsa dolgok.

Hogy miféle furcsa dolgokra célzott az orvos, arra nem adhatott volna magyarázatot. Ö sem sejtette, hogy a nagyon fukar, amellett nagyon becsületes öreg elélhetett volna csöndes békében akár tíz esztendőt is, ha nem esik meg vele a baj azzal a zöld köves gyűrűvel.

Az új gyűrű határozottan szerencsét hozott Bálintéknak. Pompás tűzzel szikrázott a gyerekágyból hamar felépült asszony ujján. Bálinték gyakran gondoltak arra a napra, amelyen a házukba került. Az asszony egészséges fiúcskának adott életet, három házat és nagy vagyont örököltek. Az eltűnt zöld köves gyűrűről hamar megfeledkeztek. Bálint különben azt hitte, hogy elvesztette az utcán aznap, amikor valamennyi értéktárgyával a zálogházban járt.

koldus, szinte szégyell- tjának“ nevezett, igyanazt fogja magának én — mondta Tripp. — lorter, jobban tudja kifezért hoztam magammal, iztos megtalálja a helyes

y — kezdtem el mondó- atni nem voltam képes. IY tulajdonképpen mit is - Szeretnék segíteni ma- arra kérem, mesélje el

először vagyok New te a lány.'Fogalmam sejn ilyen nagy város. Azután ... Flippel — ha jól x — és egy barátom felől a. Ö ide hozott és arra m meg.

>lom magának, Miss Lo- Tripp, —, mondjon el a barátomnak és ő majd ának, hogy mit tegyen. Természetesen — felelte jpen nincs is mit mond- k annyit.., hogy a kökre van kitűzve az es- í Dodd-dal. Kétszáz acre ő farmja egyike a leg- íban. De ma reggel azt nyámnak, hogy a mai nssal töltöm. Hazudtam, e nem is bánom. Eljöt- és az utcán találkoztam 1 és megkérdeztem tőle, tnám meg George-ot. szavába vágott. — Miss zt mondta nekem, hogy alember. Hírem Doddot. r.hogy ő nagyon szereti jó is magához, lom, kedvelem őt — very —, és az is igaz, Mindenki jó hozzám, ogy minden férfi jó és Adához — hiszen olyan

— De az elmúlt este George-ra gondoltam — folytatta Miss Lowery — és ... és ... én ...

Megint sírva fakadt. Micsoda csodálatos tavaszi zápor! Őszintén sajnáltam, hogy nem segíthettem rajta és nem én vagyok George, de egyben örültem annak, hogy nem én vagyok Hiram. Szóval örültem és bánkódtam egyszerre.

Lassanként a vihar elvonult, a lány már mosolygott megint és folytatta történetét.

— George Brown és én már gyermekkorunk óta szerettük egymást, ű nyolcéves volt akkor, én csak öt. Négy évvel ezelőtt, tizenkilenc éves korában elment a városba, azzal, hogy vagy rendőr lesz, vagy egy vasúti társaság elnöke, esetleg valami ehhez hasonló. Megígérte, hogy visszajön értem. De azóta sem adott életjelt magáról. És ... és ... én nagyon szerettem őt.

Már-már sírásra állt a szája, de Tripp hirtelen hozzám fordult.

— Mr. Chalmers, meg tudná mondani a hölgynek, hogy most mit tegyen?

— Miss Lowery — mondtam —, az élet nem gyerekjáték, az első szerelemből nagyon ritkán lesz házasság. Azt mondja, hogy Mr. Dodd nagyon jó magához és maga is szereti őt. Biztos vagyok benne, hogy ha hozzámegy feleségül — boldog lesz.

— Igen — mondta halkan —, elég jól kijövünk egymással. Megígérte, hogy autót és motorcsónakot vesz nekem. És mégis, minél jobban közeledett az esküvő napja, annál többet gondoltam George-ra. Érzem, hogy valami történt vele, valami nincs rendben, azért nem ír. Azon a napon, amikor elment — kalapáccsal és hidegvágóval — kettévágtunk egy tízcentes pénzdarabot. Az egyik fele nálam maradt, a másik felét elvitte magával. Örök hűséget esküdtünk és megfogadtuk egymásnak, hogy addig őrizzük a pénzdarabot, amíg újra nem találkozunk. Az én pénzdarabom még megvan, otthon őrzöm, de most már látom, hogy butaság volt idejönnöm, hogy őt megkeressem. Fogalmam sem volt róla, hogy mekkora nagy város ez a New York.

Tripp csak nevetett. Láttam rajta, hogy nagyon igyekszik hasznossá tenni magát, hogy megkapja dollárját a whiskyre.

— Ő — szólalt meg. — A vidéki fiúk, ha felkerülnek a városba, nagyon köny- nyen elfelejtik a lányt, akit szeretnek. Nagy a gyanúm, hogy már más lánynak udvarol, de az is lehet, hogy részeges csavargó lett belőle. Maga csak hallgasson Mr. Chalmersre, menjen csak szépen haza és meglátja, minden rendbe jön.

Végül is beleegyezett. Mindhárman az állomásra mentünk. Csak egy dollár és nyolcvan cent volt a jegy ára a lány falujáig. Megvettem a jegyet és egy szál gyönyörű piros rózsát Miss Lowery számára és szépen elbúcsúztunk tőle.

Végre túlestünk t°zen is. Egymásra néztünk. Szegény Tripp szánalmas képet vágott.

— Megírja a storyt? — kérdezte.

— Egy sort sem — feleltem. Semmi érdekeset nem találok benne. Minden esetre örülhetünk, hogy segítettünk a kis lányon. Ez is valami.

— Nagyon sajnálom — mondta Tripp lágyan —, igazán nagyon sajnálom, hogy költségekbe vertem.

— Felejtsük el — mondtam. Nem volt szándékomban odaadni neki a dollárt whiskyre.

Tripp kigombolta a kabátját, hogy zsebkendőt vegyen ki a zsebéből. Egy olcsó őralánc függött a mellényén, melyről egy kis fémdarab csüngött. Kezembe vettem. Egy tízcentes érmének a fele volt. Hidegvágóval volt kettémetszve.

— Micsoda?! — kérdeztem és meglepettem néztem rá.

— Hát igen — mondta halkan, szomorúan. — George Brown jelenleg Tripp. Most már úgyis mindegy.

Kivettem egy dollárt a zsebemből, és sző nélkül Tripp markába nyomtam.

PERTL ETELKA fordítása