Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-17 / 38. szám
> Jt MINDENKIT MEGTAPSOLOK Manapság, amikor egy-egy próza- és versmondó vetélkedésen vagy akár irodalmi színpadi előadáson saját szövegemet, rövidebb-hosz- szabb mesémet, elbeszélésemet, novella-részletemet hallom vissza időnként a pódiumról, íőleg iskoláskorú gyermekek szájából, egy kissé szégyenkezve gondolok rá. hogy a számomra immár másfél évtizede varázslatos erővel bíró leírt szó értelmes-szép elmondásának, közvetítésének nagyon sok egyéb érzést meghaladó örömében hosszú iskoláskorom éveiben valahogy nem volt részem. Pedig sokat olvasó gyerekkéiit nyilván fogalmam, készségem is lett volna hozzá, bátorságom, emlékezetem szerint volt is, s a gyermeki szereplésvágy egészséges belső kényszerének sem éreztem hiányát, mert hiszen melyik az a gyermek, akinek mellét ne feszítené a gyönyörűséges olvasással megszerzett mérhetetlen gazdagság érzése. Ez a galvanikus érzés engem is meg- meglódított számtalanszor a színpad vagy egy-egy alkalmi pódium irányába, sajnálatosan azonban 'még abban az időszakban, azokban az években, amikor zsenge koromnál fogva titkolt óhajaimnak, vágyakozásaimnak — sok-sok könyörtelen felnőtt-akarat ellenébe — bizony nemigen tudtam érvényt szerezni. Csak egyetlen kivétel akadt, nevezetesen, hogy a vers- mondást az énekléssel rokonító s azt kizárólagosan a copfos lánykák doménumának tartó zord, reménytelenül kedélytelen alapiskolás tanítónk egyszer engem is besorolt a falu első közös aratásai egyikét követő majálisszerű ünnepség szavaiéi közé. Mondanom sem kell talán, milyen, nagy megtiszteltetésnek éreztem ezt, mert az említett zordon — ám így, utólag meggondolva nem is olyan rossz emlékű — alapiskolás osztálytanítónk egyáltalán nem titkolta arra vonatkozó véleményét, hogy mi, örökösen levert térdű, faragatlan falusi kölykök csak a horgászásban, a madárfészek gyalázatos kirablásában és a gátlástalan dimy- nyelopásban ütjük meg a kívánatos mércét. Mindennek tudatában sok-sok családi próbát kiállt szövegtudással lódultam neki az Első- gyöpön gyalulatlan deszkapallókból összetákolt emelvény lépcsőinek, s a szabálytalan közű lépcsőfokok utolsó hosszát elszámítva csúnyán hasra vágódtam — a nagy-nagy igyekezet és sedreség örökös ára — az ünneplő falunépe előtt. Föltápászkodván csak édesanyámat láttam a közönség első soraiban, ahogy szülői szégyenében eltakarja arcát, s mire a pódium közepére értem, el is illant éterként már minden betanult az én megzavarodott fejemből; megszé- gyenülten, lehorgasztott fejjel kászálódtam le az emelvényről. Sose mondtam többé verset közönség előtt, s ma, majdnem harminc évvel az említettek után mindenkit — kis- és nagyiskolásokat persze melegebb szeretettel — megtapsolok, aki elmondja az egykor belém rekedt verset. SZÍNHÁZ ÉS FRIZSIDER Szó, ami sízó: nem voltaim túlságosan elragadtatva barátom első színpadi játékától. Amikor ilyen nemű véleményemet közöltem egyik kritikus kollégámmal, kider rült, hogy ő pedig az én véleményemtől nincs túlságosan elragadtatva. Szó szót követett köztünk és a nagyobb tiszteletre méltó kolléga végül is azzal zárta le szívélyesnek aligha mondható eszmecserénket, hogy majd meglátja, milyen színművet fogok írni én?! Amire válaszolni már nem tudtam, csupán arra gondoltam, hogy erre bizony magam is kíváncsi lennék. Föltéve, ha valaha is rászánom magam efféle cselekedetre. Ami, ismerve izgága, magamat mindenbe beleártó természetemet, egyáltalán nincs kizárva. Egyet azonban mégsem értek. Azt, hogy ugyan miféle összefüggés lehet a barátom gyengécske színműve és — most már fogalmazzunk így — szívem dédelgetett vágya között? Mert ha valamire azt mondom: nem tetszik, ez még nem jelenti feltétlenül, hogy én ugyanazt a dolgot jobban is meg tudnám csinálni. Sőt, egyáltalán nem azt jelenti. Azzal, ha azt mondom valamire, hogy: nem tetszik, semmi mást nem mondok, mint azt, hogy az a bizonyos valami: nem tetszik. S tőlem telhetőén persze megindokolni is igyekszem, hogy miért. £s még valamit. Egy hűtőszekrény például nem azzal nyeri meg tetszésemet, hogy szép a külseje vagy belseje, nem azzal, hogy milyen pompás szerkezetek vannak benne. Hanem azzal, hogy jól hűt. Készülhetne felőlem a legeslegújabb szabványok vagy legkorszerűbbnek mondott műszaki eljárások szerint is, ha akár egyetlen csavarja is hibás, ha nem hűt. S történetesen ha elégedetlenségemet fejezném ki egy nem, vagy rosszul működő hűtőszekrényről szólva, a szóban forgó kolléga megkérdezné-e, hogy kíváncsi rá, vajon én jobb hűtőszekrényt tudnék-e csinálni?! A KIS FÉSZEKÉRT... A duruzsoló kályha melegében megered a barátom nyelve. Tisztelettel és élvezettel hallgatom: keresztül-kasul bejárta már az országot, neves személyekkel teremtett kapcsolatot. Szavai megfontoltak, egyetlen fölösleges mozdulata sincs. Egy idő után azonban, amint a könyvekről kezdünk beszélni, válaszai bizonytalanokká válnak, míg csak szemlesütve ki nem böki: — Az irodalom? Nem érdekel túlságosan. Nem is nagyon értem ... — Nemsokára jön a barátom, aki jártasabb ezekben a dolgokban, mint én. Kérj tőle tanácsot. — Az bizony jól jönne. De majd máskor. Most úgysem venném hasznát. — Nagyot szippant cigarettájából, élvezettel eregeti a kis füstkarikákat. — Építkezem. Egyébként táncoltam valamikor a CSEMADOK-ban. Csak aztán az is elmaradt valahogy ... Hiába, minden nem megy egyszerre. Azért — néz rám kissé szemrehányóan —, igazán ideje lenne neked is valami komolyabb dologba kezdened, nem egy ilyen ócska albérleti lyukban tengetni az életed. Érzem, hogy törpülök a feddön vizsgáló szempár kereszttüzében. — Természetesen eszedbe ne jusson családi házat építeni! A legokosabb az arany középút, a szövetkezeti lakás. — Az a baj — vetem közbe —, hogy a szövetkezeti lakásra nincsen pénzem. A nehéz munkát pedig nem nagyon bírom. — Annyi baj legyen! Én is szereztem munkásokat. Nem ingyen dolgoznak ugyan, de jól jövedelmező állásom van a kultúrháznál. Órájára pillant, elnézést kér. Siet munkahelyére, a művelődési házba, ahol a fészekre valót keresi. Attól tartok, a hideg fészekre valót... DÉNES GYÖRGY $Ú6iCxXumJ( j ÍulcUm^ A dombhajlatok kövesednek bennünk, görbül göcsörtös vadkörtefa őg, jaj, mély egek, szederjes látomósok, elvérzett ólmok s aranykupolák. Hull, hull a dal: lágy eső homokra, nem pezsdül még sem istenadta zöld, búcsúzzunk, kedves, árok nyílt alattunk, betelt az élet s elvegyít a föld. Szép volt az éj,s a napban forgó hársak, az ördögszekér őszi látomása, szemed könnypárás tükre, téveteg remények messzi lombzúgása. Elet, életi Megkettőzted bennünk, ami csoda volt s értelem a létben, a fájdalom is örvénylőbb - ne sírj - a megsúlyosbult, végső ölelésben. ‘fícvm/V'űxJjí Hamvazik az ég, hamvas a szemed is, édes. Nem verte át a kardvas- idő, a mérges Ö, meddig őriz a szemed, hogyha elenged, mivé lesz hitem? Bár elfeledném, aki elfeled, és nem gyötörne, aki nem üzen. levegő sem fertőzte meg, s az alvilági istenek nem loptak belőle lángot. Szeretlek, mint az életet szerettem, s a bolond vágyból serkedt ifjúságot. Ma még a szemed íriszén a vágy, ma még a könny befutja. Mivé lesz, ha megtörik a lángja? Ki tudja. Ki tudja. v CSÄKY KAROLY 7 apró töviseim öledbe hullatom fájjál belőlem gyógyulok sebedben fájdalmasan virágozzunk megbékélve magvasodjunk szél szórja szét magvainkat világ gyűjtse fiainkat befelé nyíló virág vagyok vasbeton-mozdulatlanság körülöttem szürke szigetemen csillagtalan éjszakák tanyámon zöld szemű sáskák üres madárfészkek elszálltak a jóllakott rigók s én didergek az ittfelejtett nyárban ZIRIG ÁRPÁD a picinyke nagyok ellen kellett nékem megszületnem szép és szent mindig e szándék többszőr kölönc mint ajándék ha a világ meg nem szólna lennék én a szószólója ha a világ nekem hinne esküt tettem a hitemre már ütnek vágnak harapnak szómat sző már nem követné néznének úgy mint halottat Így válhatnék bölcs öreggé elzavarnak visszajövök kemény tölgybe merevülök 1978. IX. 17.
