Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-17 / 38. szám
öregúr egész éjszaka komisz álmokkal Jl hadakozott, és reggel összetörve, keserű szájízzel ébredt. — Rossz éjszakám volt megint, Málika — panaszkodott a lakását takarító vénasszonynak. — Biztosan megint disznócsülköt zabáit vacsorára! — zsémbeskedett a vénasszony. — Csoda, hogy nem kap rákot attól a vendéglői kotyvaléktől. Az olyan fukar, mint maga, sajnál otthagyni egy falatot a tányérján. Mindent magába gyűr, mert megfizeti. — Tejfölös pörköltet ettem, nem csülköt — siránkozott az öreg. — Elmegyek ma Hönig doktorhoz, adjon valami jó fcanalas orvosságot. — Nem orvosság köll magának, Lajos úr, hanem otthoni könnyű koszt. Becsinált leves, egy kis csirkehús. Estére tejes kávé, egy szelet kalács. — Maga persze a gazdasszonyt is kiválasztotta számomra. De abból nem eszik — hehe- részett az öreg. — Hát nem járna velem rosszul, maga zsugori. Az öregúr nem bánta, hogy Málika fukarnak, zsugorinak csúfolja. Hadd komiszkodjon, pö- röljön vele, csak nagyobb bért ne követeljen. Tisztában volt Málika reménykedéseivel és értette a módját sejtető bíztatásokkal megőrizni olcsó munkaerejét. — Nem járna rosszul, Málika, ha majd örökre távozom. — Túlél maga engem a nyavalyával. A cívódással, célozgatással eltelt a reggel. Az íróasztalon heverő levelekre Málika távozásáig nem gondolt. Akkor aztán megint felborzolta a nyugtalanság. Két nap óta tartott ez az idegőrlő, izgalmas állapot. Hasztalan hagyta el már kora reggel a házát, hasztalan váltogatta a vendéglőket, hogy az unokaöccse otthon ne találja, rá ne bukkanjon, a levelek elérték és komoly veszedelemmel fenyegették. Fontolóra kell vennie a legsürgősebb teendőket, a leghatékonyabb óvintézkedéseket. Később belátta, hogy fel kell hagynia a bujkálással, teljesen céltalan és gyerekes. A levelek itt vannak, könyörtelenül jelzik, hogy odaát felgyülemlett a baj. Ma biztosan meghozza a postás a harmadik levelet, még fenyegetőbb lesz, mint az eddigiek, s neki tűrnie kell, hogy az öccse ráhárítsa a felelősséget. Levelek ellen nem védekezhet, nem kérhet magyarázatot vagy haladékot. Két megoldás maradt: segíteni rokoni szívvel, megadni mindent, amiért az öccse könyörög, vagy nemet mondani, ridegen elzárkózni. Ám egyik lépéshez sem volt ereje, pedig irgalmatlanul erélyesnek kellene lennie: nem tudott és nem akart áldozatot hozni, s nem zárkózhat el a kérés elől. A délelőtt még eltelt valahogy tervezgetéssel és tépelődéssel. Ilyenkor nem nyithat rá az öccse, hivatalban van, s ez valamelyest meg- - nyugtatta. Ám amint dél lett, s a szomszédos ház irodájából ebédre siettek a hivatalnokok, vége lett a rövid nyugalomnak. Kibotorkált az utcára, s egy olcsó kocsmában nagy étkű, vállas szállítómunkások, kopott ruhás írnokfélék közt megebédelt. Hiába intette Málika, kocsonyát és disznópörköltet rendelt. A sok izgalom most is elvette étvágyát, már az első falatok után megfájdult a gyomra, de ezért könyörtelenül mindet magába gyűrt. Amint elmúlt a veszélyesnek vélt ádő, megszabadult a görcsöktől, s mintha csoda történt volna, valami jótékony, kéjes érzés töltötte el. Nem töprengett többet, belátta, semmi értelme a bujkálásnak, fel kell keresnie az öccsét, ez az egyetlen módja, hogy eredményesen elbánjon vele. Nem sietett, volt ideje bőven. A hídon megállt és a lomha, ezüstszürkén csillámló vízben lassan felfelé vonszolódó tehergőzöst nézte. Megfeszített kötelek három mélyen járó uszályt húztak, orruk előtt fehér tajtékos hullámokban örvénylett a víz. Szemközt, a túlsó parton őszies rozsdabarna színpompában bólogattak a fák a sok szürkeség közt. A hajóállomásról túlzsúfolt propeller indult el éppen, s a híd rengett a sok rohanó járműtől. Az öregúr arca elkomorult, egyszerre megszakadt benne és körülötte is a nyugalom, sok volt idegeinek ez a tülekedés, a siető, hajszolt emberek elől alig tudott kitérni. Szinte vonszolódva tette meg az utat a Vásárcsarnokig, homályos, kínzó sejtelmekkel eltelve, hogy látogatása balul végződik. Ritkán járt az öccsénél, de a házat hamar megtalálta. Csöngetésére Bálint felesége nyitott ajtót. Hirtelen valami átbillent benne, amint öreg, elgyöngült szemével a homályos előszobában meglátta, hogy az asszony anyai örömöknek néz elébe. Kicsit gyorsan jön ez a második gyerek. Különös, két hónappal ezelőtt, amikor utoljára itt jártam, nem tűnt fel az asszony állapota. Nagyon könnyelműek ezek a fiatalok. Semmi szín alatt nem támogatja pénzzel a meggondolatlanságukat! — Itthon van az urad?' — kérdezte. Ekkor már Bálint is kijött az öregúr elé és bevezette az ebédlőbe. Lajos urat aggasztotta, hogy az asszony magukra hagyta őket, mintha előre megbeszélték volna. — Megkaptam két leveledet, olyan sürgős a dolog? — kérdezte és a pamlag sarkába bújt, ott meglapult, úgy nézett fel nyöszörögve az öccsére. — Hármat írtam, bácsi. Tegnap délután adtam postára. — Azt még nem kaptam meg. Nem érek rá otthon ülni, várni a postásra. Azzal elkezdte a panaszt. Ligetfalusi házán kívül két háza volt, azokra csak ráfizet, a százféle adó, a tatarozások felemésztik a béreket, a hadikölcsön rongy lett, nincs már öröme ebből a zaklatott, szegényes életből. Bálint utálkodással hallgatta sirámait, összeszorított foggal elszántan várt. Dac és gyűlölet égett máskor szelíd, álmatag arcán. — Lajos bácsi, értsen meg — vágott végül türelmét vesztve az öregúr szavába. — Mindezt százszor elpanaszolta ... Kérem, maradjon ülve. Nem kérek elnézést. Ha talán látnék még mentséget, türelmesen hallgatnám tovább panaszát. Azt akarom, hogy végre tisztán lássa, milyen kutyaszorítóban vagyok. Azért írtam annyiszor, mert szükségem van a segítségére. Innen ma nem megy el, amíg meg nem hallgat és nem segít rajtam. — De, fiam, nem értem, mit akarsz? — dadogta az öregúr. Elkábította a szokatlan, heves támadás. Ezzel nem számolt. Gyámoltalanul, esdő tekintettel nézett körül: iszonyúaa bánta már, hogy eljött. f — Két rettenetes napom volt — mondta Bálint lecsendesedve. — Csúnyán, nagyon csúnyán áll az ügyem. — Százszor megmondtam, nincs egy fölösleges garasom. Ha nem akarod, hát ne hidd! — felelt hűvösen az öreg. — Van más, ha nincs pénze. Egy képpel, egy ritkasággal meg tudna menteni... De már azt se bánom, ha nem segít. Ismerem a fukarságát, kevés a reményem. A maga lelkén szárad, ha valami bolondot teszek, véget vetek a kínlódásomnak. Az öregűr észrevette a revolvert az öccse kezében. — Te őrült! — kiáltott fel és reszkető lábbal az ajtóhoz támolygott. — Maradjon! — parancsolt rá Bálint, mire visszabotladozott a pamlaghoz. — Nem nyúlok magához, annyi eszem még maradt. Egy haja szála nem görbül meg, de a fülét nyissa ki jól. Pecsétes levelet húzott ki a zsebéből és letette az asztalra. — Megírtam benne, miért kell elpusztulnom. Az édesapám testvére nem akart megsegíteni. A sírjába viszi a házait, a drágaságait. — Te gyilkos! — hörgött magánkívül az öre- úr. — Nem, én nem segítek! Miattam fölakaszthatod magad. Felállt és az ajtóhoz botorkált. Bálint hangja megállította és visszafordulásra kényszerítette. — Az istenért, mibe ölöd a fizetésedet. Nem kártyázol, nem vagy lump ... Vagy talán mégis kártyáztál? Becsületbeli adósságod van? Bálint bűnbánóan bólintott. — Hát nem megmondtam, hogy ne végy kártyát a kezedbe?! Az apád is könnyelmű volt. Elverte volna még az én pénzemet is. — Hagyja békén nyugodni szegény apát! — Ki mondta neked, hogy megnősülj? És mire neked minden esztendőben gyerek? Várhattál volna, míg tisztességes keresethet jutsz. — Várni, meddig, uram istenem. Hét évig jártunk jegyben. Háború volt, anyát is elvesztettem. Senkim se maradt. — Én persze senki vagyok — vonta fel vállát az öreg. — Ha egyszer hallgattál volna rám. De te csak fenyegetődzni és fecsegni tudsz. — Lajos bácsi, ha maga innen elmegy... az úristenre mondom, nem fecsegek! E héten ro-. vancsolás lesz, a pénz hiányzik. A mi nevünkön máig nem volt folt. Az őregúr lélegzete elfulladt, tátott szájjal meredt az öccsére. Lassan az asztalhoz vánszor- gott, s ott jajongva egy székre rogyott. — Te gazember! Egész énjét fellázította Bálint becstelensége. Örült kapzsisága valami egészen következetlen, nyárspolgári becsületességgel párosult, amely nem tűrt foltot és megtévelyedést. — Hát érti már, hogy nem fenyegetőzöm. Meg kell tennem, ha nem segít. Maholnap Eta lebetegszik, ha baja történik, azért már maga felel. — Sikkasztó, tolvaj! — hördült fel az öreg. — Micsoda pi kell... te ... kidobott pénz Bálint megn leremegett és borult, olyan i bársonyterítóri pénzek, ódon közt egy smar tűzzel. — Add el a fel részeg dü — Vigyen e asztalra. Az öregúr li EGRI VI ja meggyőzte, Bizonyára az kaphatta volt az asztalon i gyűrű felé t őrült előtte r Bálint fele; nehéz testéve — Te, megt az öregúr. — Megadta m£ köves gyűrűvi zás után mag< Még aznap re. Először tői Becstelen lett érezte tolvaj! Málinkát kivé kája volt. O. HENRY A meg nem írt történet A beszélgetés, melyet most el akarok mesélni önöknek, a „Morning beacon” egyik riporterének dolgozószobájában folyt le. Ugyanis időnként Írogattam a lap részére. Mindent megírtam, amit hosszú sétáim alatt New York Cityben észleltem. Sok pénzem nem volt, mert nem volt állandó állásom. Egy szép napon Tripp jelent meg nálam és megállt az asztalomnál. Tripp a nyomdában dolgozott. Munkája, azt hiszem, a fényképezéssel volt kapcsolatos, mert érezni lehetett rajta a különféle vegyszerek szagát és kezén kisebb égési sebek formájában a különböző maró savak is nyomot hagytak. Körülbelül huszonöt éves lehetett, de legalább negyvennek látszott. Fél arcát rövid vörös szakáll borította, mely lábtörlőhöz hasonlított. Sápadt volt, nyomorúságosán és betegesen festett. Az volt a szokása, hogy mindannyiunktól pénzt kért kölcsön. Nagyon kevéssel beérte, huszonöt centtől egy dollárig. Egy dollár volt a limit. Jól tudta, hogy többet senkitől nem várhat. Az asztalomon ült, egyik kezével görcsösen tartva a másikat azon igyekezett, hogy eltitkolja keze reszketését. De mindez hiábavaló volt — mindkét keze reszketett. Whisky! Azon £ napon öt új ezüstdollárost kaptam előlegként egy novellámért, melyet éppen akkor írtam egy lap számára. Így hát elégedett voltam az egész világgal. — Nos, Tripp — kérdeztem rátekintve —, mi újság? . — Van egy dollárja? — kérdezte Tripp, aki most még nyomorúságosabban hatott, mint máskor. — Van — feleltem —, öt dollárom van, nem is egy. És mondhatom, nem volt könnyű megszerezni. Nagyon örülök az öt dollárnak, mert nagy szükségem -v,an rá. — Miután attól féltem, hogy kérni fog tőlem egy dollárt, jobbnak láttam felvilágosítani őt helyzetemről. — Nem akarok kölcsönkérni — mondta Tripp és én ennek a kijelentésnek nagyon örültem. — Volna egy témám, ha megírja, sok pénzt kereshet vele. Nagyon érdekes történet lenne. Csak egy-két dollárt kell áldoznia — és a magáé a téma. De a pénzt nem a saját részemre kérem. — Miről van szó? — kérdeztem. — Elmesélem magának. Egy lányról van szó, egy gyönyörű lányról. Maga még ilyen szépséget nem látott. Csak egy nyíló virághoz hasonlíthatom. Húsz éve él egy faluban és még sohasem látta New Yorkot. A Harmincnegyedik utcában találkoztam vele. Én mondom magának, ,a legszebb lány a világon. Megállított az utcán és azt kérdezte tőlem, hogy hol találhatná meg Mr. George Brownt. Hallott már ilyet? Tőlem kérdezte, hogy hol találhatná meg Mr. BROWNT NEW YORKBAN! Mi a véleménye erről? Beszélgetni kezdtünk és megtudtam tőle, hogy- jövő héten lesz az esküvője. Vőlegénye egy fiatal farmer, név szerint Hiram Dodd. Bevallotta nekem, hogy nem tudj,a első szerelmét — George Brownt — feledni. George pár évvel ezelőtt hagyta el a falut azzal, hogy a városba megy szerencsét próbálni. De miután elfelejtett visszatérni, a lány beleegyezett abba, hogy Hiram Dodd felesége lesz. És most, pár nappal az esküvő előtt Ada — teljes nevén Ada Lowery — hirtelen elhatározással kiment az állomásra és felszállt a New York-.i vonatra, hogy megkeresse az ö George-át. Maga ért a női lélekhez. Remélem, helyes az elképzelésem. Azért vágyódott olyan nagyon George után, mert nem volt mellette. Nos, a helyzet az, hogy nem hagyhattam magára ilyen nagy városban. Szegényke biztos volt benne, hogy az első ember, akinél George Brown után érdeklődik, majd így felel: „George Brown? Lássuk csak? Alacsony kék szemű férfi? Igen? Hát akkor rendben van. A Száz- huszönötödik utcában találja meg őt, közel a pékséghez.“ Ebből is láthatja, micsoda nagy gyerek még ez a lány. Egy gyönyörű gyermek. De látnia kell őt. — Mit tehettem? — Tripp folytatta. — Tudja, nekem reggel soha nincs pénzem és a lányka az utolsó centjét kiadta a vasúti jegyre. Így hát elvittem őt a Harminckettedik utcában levő penzióba, ahol már én is megszálltam néhányszor. A szoba napi bére egy dollár, azt ki kell fizetnünk. Ugye, eljön velem? Mérges lettem. — Miről fecseg itt, Tripp? Én azt hittem, egy jó ötlete van számomra. De hát milyen történetet csinálhatnék én ebből? Hiszen a vonatok százával hozzák és viszik a fiatal lányokat! — Igazán sajnálom, hogy nem veszi észre az elmesélt történetben rejlő lehetőségeket. Leírhatná a lány szépségét, írhatna az igazi, az egyetlen hűséges szerelemről. Én hiszen a maga tehetségében. Biztos vagyok benne, hogy ha megírná, legalább tizenöt dollárt kereshetne. Magának pedig csak négy dollárjába kerül. — Miért kerülne ez nekem négy dollárba? — kérdeztem. — Egy dollár a szoba bére és két dollárba kerül a kislány vonatjegye vissza a falujába. — És a negyedik dollár?“ — Egy dollárt én kérek magától — mondta Tripp —, whiskyre. Megegyeztünk? Nem feleltem, csak mosolyogtam és folytattam a munkámat. — Maga nem érti az egészet — fakadt ki Tripp, aki olyan nyomorúságosán festett, mint talán, még soha. — Ezt a lányt még ma haza kell küldeni. Most azonnal, nem várhatunk még estig sem. Én nem tehetek semmit érte. Úgy képzeltem, hogy maga megírja történetét a lapjába és kereshet rajta. De még az sem lényeges, hogy megírja-e vagy sem — az a fontos, hogy a lány még az éjszaka beállta előtt otthon legyen. Szavainak elhangzása után sajnálat fogott el a lány iránt. Már tudtam, hogy három dollárt Ada Loweryre költök. De megfogadtam, hogy Tripp nem kapja meg a dollárját whiskyre. Bosszúsan ugyan, de mégiscsak felvettem a kabátomat és a kalapomat. Elindultunk. Fél órán belül a penzióhoz értünk. Tripp becsengetett. — Adjon gyorsan egy dollárt — mondta. A félig kinyílt ajtóban egy asszony jelent meg. Tripp szó nélkül odaadta a pénzt és az asszony beengedett bennünket. — A társalgóban van — mondta az asszony és máris hátat1 fordított nekünk. A sötét tátsalgóban egy fiatal lány ült az asztalnál és zokogott. Hát igen. Gyönyörű volt és a sírástól szeme még jobban csillogott. — Miss Lowery, engedje meg, hogy bemutassam a barátomat, Mr. Chalmerst — mondta Tripp. Kopott kabátjában olyan volt tem, mon De jezn Oko meg kám Nen mon gén, a tö Yori volt talá érte érd£ kért wer mim meg Ada jak. vetk küví föld jobt mon napi nem tem Mr. hog Ti Low szer Azt mag — mór hog T( min gyö:
