Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-09-17 / 38. szám

1978.

IX. 17.

s

11

Szent-Györgyi Albert*

i* ■■ a

AZ OKTATÁS ES AZ EGYRE BŐVÜLŐ ISMERETEK

Ahogyan ma tanítunk, olyan lesz a holnap

* m egyre bővülő Ismeretekkel járó " ^ egyszerűsítés lehetővé teszi, hogy az oktatás felölelje ezeket az Ismereteket.

Reménytelen lenne az a próbálkozásunk, hogy az oktatást összhangba hozzuk az állandó — szinte robbanás- szerű — kiterjedésben levő ismeret- anyaggal, ha e növekedéssel nem járna együtt az egyszerűsítés. A továbbiakban a kérdés e kellemesebb oldalával fogok foglalkozni. A tudás olyan, mint egy szent tehén, és az én problémám az lesz, hogy miképp lehet ezt a tehenet úgy megfejni, hogy közben távol maradjunk a szarvaitól.

Egyik okom az optimizmusra az, hogy a természet alapjában egyszerű. Erre akkor jöttem rá, amikor sok évvel ezelőtt Princetonban az Institute for Advanced Studies tagja lettem. Abban a reményben léptem be ebbe az intézetbe, hogy összedugva orrunkat azokkal a nagy atomfizikusokkal és matematikusokkal, megtanulok majd egyet s mást az élőanyagról. De mihelyt sejteni engedtem, hogy bármelyik élő rendszerben több, mint két elektron van, a fizikusok nem álltak szóba velem.

Valamennyi számológépük segítségével sem tudták megmondani, hogy miképp viselkedhet a harmadik elektron. Figyelemre méltó az egészben az, hogy ez az elektron pontosan tudja, hogy mit csináljon. Ilyenformán ez a kicsiny elektron tud valamit, amit Princeton valamennyi bölcs embere sem tud, és ez csak valami nagyon egyszerű lehet. A természet lényegében bizonyosan sokkal egyszerűbb, mint ahogy számunkra látszik. Előttünk úgy jelenik meg, mint egy rejt- jelzett levél, amelyhez nincs rejtjel- kulcsunk. Amilyen mértékben módszereink megfelelőbbekké, kevésbé nehézkessé válnak, és megfejthetjük a természet kódját, a dolgoknak nemcsak világosabbakká, de sokkal egyszerűbbekké is kell válniok.

A tudomány azon az úton van, hogy általánosítson, és az általánosítás egyszerűsítést jelent. Saját tudományom, a biológia ma nemcsak sokkal gazdagabb, mint tanulóéveimben volt, de egyszerűbb is. Az idő tájt borzasztóan bonyolultnak tetszett, minthogy nagyszámú elkülönült elvre töredezett szét. Ma ezek valamennyien egyetlen egészben egyesülnek, amelynek a középpontjában az atommodell áll. Kozmológia, kvantummechanika, a DNS és a genetika valamennyien többé vagy kevésbé egy és ugyanannak a történetnek, a legcsodálatosabb egyszerűsítésnek a részei. És az általánosítások meggyőzőbbek is az értelem számára, mint a részletek. Nekünk oktatásunk során nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk az általánosításokra, mint a részletekre. Persze, a részleteknek és az áitalánositásoknak megfelelő egyensúlyban kell lenniök: általánosítást csak részletekből kiindulva lehet elérni, mig az általánosítás az, amely értéket és érdekességet ad a részletnek.

Ez után a bevezetés után néhány általános megjegyzést szeretnék tenni, először a tanítás fő eszközéről: a könyvről. Az ismereteinket tartalmazó könyvek természetéről széles körben elterjedt egy helytelen felfogás. Úgy vélik, hogy ezek a könyvek olyanok, amelyeknek a tartalmát a fejünkbe kell préselni. Azt gondolom, ennek az ellenkezője közelebb áll az igazsághoz. A könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk. Az ismeretanyag számára a könyv biztosabb otthont is nyújt. Az én saját fejemben bármelyik könyvszagú ismeretnek a felezési ideje néhány hét. így hát az ismereteket biztos megőrzésre a könyveknek és a könyvtáraknak hagyom, és inkább horgászni megyek, néha halra, néha új ismeretekre.

Tudom, hogy megdöbbentően tudatlan vagyok. Vizsgázhatnék az egyetemen, de akármelyik vizsgán megbuknék. Ennél rosszabb: kincsként őrzöm tudatlanságomat; kényelmesnek érzem.

* Nyolcvanöt éves Szent-Györgyi Albert, a világhírű Nobel-díjas természettudós

Nem felhőzi be naivitásomat, szellemem egyszerűségét, azt a képességemet, hogy gyermeki módon csodálkozzam a természeten, és felismerjek egy csodát még akkor is, ha mindennap látom. Ha 71 évemmel még ások a tudás hegyében, ezt ezzel a gyermeki magatartással teszem. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa“ — mondja a Biblia; „mert képesek megérteni a Természetet“ — mondom én.

N

em akarom, hogy félreértsenek, én nem becsülöm le a tudást, én sokáig és keményen dolgoztam, hogy a tudomány biológiával kapcsolatos valamennyi területén ismeretekre tegyek szert. Enélkül nem tudnék kutatni. De csak azt tartottam meg, amire szükségem van a dolgok egyféle megértéséhez, intuitiv megragadásához, és ahhoz, hogy megtudjam, melyik könyvben mit találok meg. Ez számomra szórakozás volt, és nekünk szórakoznunk kell, különben munkánk nem jó.

Következő megjegyzésem az időviszonyokat érinti. Az iskolában töltött idő aránylag rövid az azután következő időhöz képest. Ezt külön hangsúlyozom, mert széltében azt gondolják, hogy mindent, amit tudnunk kell ahhoz, hogy munkánkat jól végezzük, az iskolában kell megtanulnunk. Ez tévedés, mert az iskolát követő hosszú időszak alatt hajlamosak vagyunk, így vagy úgy, elfelejteni, amit akkor tanultunk, amikor bőven volt időnk a tanulásra. Valójában legtöbbünknek egész életünkön át tanulni kell, és már deres fejjel történt, hogy én magam is hozzáfogtam a kvantummechanika tanulmányozásához. Ilyenképpen az, amit az iskolának el kell végeznie, elsősorban az, hogy megtaníttassa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson arra, hogy szeressük, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.

Gerard barátom Fouchet-t idézte, aki azt tanácsolta nekünk, hogy a tudás oltáráról a tüzet vegyük el és ne a hamut. Lévén földibb hajlandóságú, azt tanácsolom önöknek, hogy a húst vegyék, ne a csontokat. A tanárok általában figyelemre méltó előnyben részesítik a csontokat, különösen a száraz csontokat. Természetesen, a csontok fontosak, és olykor-olykor mi valamennyien szeretjük egy kicsit szopogatni őket, de csak akkor, amikor a húst már megettük. Amit mondani akarok, az az, hogy nekünk nem tanulnunk, hanem átélnünk kell a dolgokat. Ez majdnem mindenre igaz. Shakes- peare-t és minden irodalmat át kell élni, a zenét, a festészetet és a szob- rászatot művelni kell, a színdarabot el kell játszani. Mindez még a történelemre is igaz: a történelmet, a különböző periódusok szellemét, ahelyett, hogy adataikat raktároznánk, át kell élnünk. Örülök, amikor elmondom, hogy ez az irányzat — átélni a dolgokat — még a tudományok oktatásában is nyilvánvalóvá válik. A legújabb irányzat nem az, hogy a természet egyszerűbb törvényeit megtanítsák, hanem az, hogy hagyják, hogy a hallgatók egyszerű kísérletekben felfedezzék azokat a maguk számára. Persze, tudom, hogy az adatok fontosak. Még érdekesek is lehetnek, de csak a hús, a lényeg elfogyasztása után. Ekkor még kíváncsiakká is válhatunk rájuk, és így megőrizzük őket. De ez előtt az adatok csak unalmasak és a szellemet elbutitják, ha meg nem ölik.

Általánosan elterjedt vélemény, hogy a memorizálás nem okoz bajt, hogy a tudás nem ártalmas. Attól tartok, hogy árthat. A holt ismeretanyag eltompítja a szellemet, megtölti a gyomrot, anélkül, hogy táplálná a testet. Az elme nem feneketlen gödör, és ha beleteszünk valamit, esetleg ki kell hagynunk belőle egy másik dolgot. Életszerűbb tanítással betölthetjük a lelket, és a szellemet a válóban fontos dolgok számára tarthatjuk fenn. Sőt még az egyre bővülő tárgyakhoz szükséges időt is megtakaríthatjuk Így.

Az ilyen élő tanítás, amely betölti

mind a lelket, mind a szellemet, hozzásegíti az embert, hogy szembenézzen egyik legsúlyosabb problémájával: mihez kezdjen saját magával... A legfejlettebb társadalmak, mint a mienk, már többet tudnak termelni, mint amennyit el tudnak fogyasztani, és az egyre tökéletesebb automatizálással párhuzamosan a szakadék gyorsan mélyül. Megpróbálunk szembenézni a kihívással úgy, hogy haszontalan dolgokat, például fegyverzeteket állítunk elő. De ez nem oldja meg véglegesen a problémát. Végül majd kevesebbet kell dolgoznunk. De akkor mihez kezdünk majd saját magunkkal? Az életet nem lehet betöltetlenül hagyni. Az embernek szüksége van az izgalomra, kihívásra, és egy gazdag társadalomban minden könnyen elérhető. Az unalom veszélyes, ugyanis könnyen arra késztetheti a társadalmat, hogy az izgalmat, felelőtlen és tudatlan vezetőket követve, politikai kalandban és katasztrófa-politikában keresse. A mi saját társadalmunk az utóbbi időben riasztó jeleit mutatta ennek a hajlandóságnak. Abban a világban, ahol az atombombák másodpercek alatt a világ egyik végétől a másikig repülhetnek, ez egyenlő az öngyilkossággal. Az élő művészetek és a tudományok tanítása során az iskolák végtelen távlatokat nyithatnak, kihívást jelentenek az intellektuális és művészi élet számára, és az egész életet izgalmas kalanddá változtatják. Azt hiszem, hogy tanításunk során nemcsak a részleteknek és az általánosításoknak kell egyensúlyban lenniök, de a tanításunk egészének egyensúlyban kell lennie az általános emberi értékekkel is.

Befejezésül néhány megjegyzést

® akarok fűzni egyes tárgyakhoz, először a természettudományokhoz. Ezeket a tudományokat két szempontból kell néznünk: először mindennemű oktatásnak, a humanista kultúrának része kell legyen. De ezért is tanítanunk kell a természettudományokat, hogy felkészítsünk a különböző munkákra. Ha e két szempont között éles különbségeket teszünk, akkor a „két kultúra“ fogalma elveszti majd a jelentőségét.

Utolsó megjegyzésemet a történelem tanításáról akarom ejteni, nemcsak azért, mert ez a legfontosabb tárgy, de azért is, mert még orromban érzem a saját izzadságom savanyú szagát, azét az izzadásét, amelyet akkor termeltem, amikor a történelmi adatokat tanultam. A történelemnek két fejezete van: a Nemzet történelme és a Világ- történelem. A Nemzet történelme egyfajta családi ügy, és én nem fogok itt beszélni erről. De mi a Világtörténelem? Ez lényegében az ember története, ahogyan felemelkedett az állati sorból a jelenlegi állapotába. Ez elbűvölő történet, és meghatározott számú alkotó ember e történet hőseinek a nevéhez kapcsolódik, akik új

ismereteket teremtettek, új erkölcsi vagy etikai értékeket vagy új szépséget hoztak létre. A történelem e pozitív oldalával szemben ott áll egy negatív, destruktív oldal, ami a királyok, bárók, tábornokok és diktátorok nevéhez fűződik, akik mohóságukkal és hatalomvágyukkal háborúkat csináltak, csatákat vívtak, és lerombolva azt, amit más emberek építettek, majdnem mindig nyomort hoztak létre. Ők a hősei annak a történelemnek, amelyeket jelenleg mint világtörténelmet tanítunk. Ez a történelem nemcsak negatív és torz, de hamis is, ugyanis elhagyja a tetveket, a patkányokat, az éhséget és járványokat, amelyeknek pedig — amint arra Zinsser alaposan rámutatott — több köze volt az események alakulásához, mint a generálisoknak és a királyoknak. Annak a világtörténelemnek, amelyet mi tanítunk, őszintébbnek is kellene lennie, és magába kellene foglalnia az elmúlt korok bűzét, szennyét, érzéketlenségét és nyomorát, hogy ezáltal megtanítson bennünket arra, hogy megbecsüljük a haladást, és mindazt,.amink van. Nem kell meghamisítanunk a történelmet; a történelemben megvan az a tendencia, hogy meghamisítsa saját magát, mert a csatamezőről csak az élő tér vissza, hogy elmondja, mi történt. Ha csak egyszer visszatérhetne a halott is, és elbeszélné a gyalázatos véget, amit megért, ma a förténelem és a politika nem lenne ugyanaz. Egy igaz- mondóbb történelem egyszerűbb is lenne.

Amint eltűntek a válaszfalak a különböző természettudományok közül, ugyanúgy a természet és a humán tudományok közötti gátak is fokozatosan elenyészhetnek. A fizikai módszerek segítségével történő kormegállapítás a történelem kutatásának a módszerévé, mig a röntgen-színkép és a mikroanalizis a festészet tanulmányozásának az eszközévé vált. Remélem, hogy a humán lélektan eredményei segítségünkre lehetnek abban is, hogy az ember történelmét egységesebb és tisztább formában újraírjuk.

Az emberi haladás története nem kapcsolódik semmilyen periódushoz, nemzethez, világnézethez vagy bőrszínhez, és így megtaníthatná fiataljainkat egy szélesebb emberi összefogásra. Erre a szolidaritásra rendkívüli szükségünk lesz majd akkor, amikor — hogy összeegyeztethetők legyenek a fennmaradással — újjáépítik a politikai és az emberi kapcsolatokat.

Számtalan fejezete ellenére, oktatásunknak lényegében csak egy célja van: olyan emberek megformálása, akik szemüket a táguló horizontra függesztve szilárdan megállnak a lábukon. Ez a feladat az iskolát minden szinten a legfontosabb közintézmény- nyé és a tanárt a legfontosabb közéleti alakká teszi. Ahogyan ma tanítunk, olyan lesz a holnap.

Zuzana Müiáfcová felvétele