Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-08-13 / 33. szám

ennyit kér ezért a gondoláért? iií — Háromezerötszáz, signore. Alább nem adhatom.

— Nagyon sok, sajnálom.

— Signore! Egy pillanatra. Nézze meg, világit is. Az amerikaiak úgy viszik, mint a fügét. Ma ez a tizedik, amit eladok, önnek háromezerre leengedem. Szimpátiából, ön német, ha jól gondolom.

— Magyar.

— Magyar? Ö, gyönyörű ország az öné.

— Járt már ott talán?

— Nem, signore. Nehéz innen eljutni Ázsiába.

— De hiszen Magyarország Európában van!

— Igen? Úgy tudtam, Ázsiában. Mindegy, csodálatos ország lehet. És nézze csak, ha megnyomja ezt a gombot, a táncosnő forogni kezd a kajüt tetején, és megszólal a zene.

— Sok a háromezer.

— Mennyit adna érte?

— ötszázat.

— Ö, ön bizonyára boldog ember, signore, fogalma sincs a líra értékéről. De lenne csak négy kicsi gyereke otthon ... Négy fiú, signore!

— Mennyi idősek?

— Kedves öntől, hogy érdeklődik. A kis Pietro — ha látná? mint a tűz! — ő éppen most hároméves, erős, fejlett gyerek. Nézze csak, a fényképen ő ez, a széken. Látja? Az anyja áll mellette, az én drága Máriám ... Ha a képre nézek, szégyenkezem, aram, hogy kétezernyolcszázért vesztege lem ezt a gyönyörű gondolát. A legszebt jjándék, signore ... Ismeri a dallamot?

— A sorrentói emlék?

— Járt Sorrentóban? Nem? Sajnálhatja, feltétlenül el kell mennie oda. Azt mondák, nagyon szép hely. Nap, tenger, nők, >árok, zene... Ha kisüt a nap, feltétleiül látogassa meg Sorrentót.

— Sok nagyon sok ezért, a hajóért.

— Sajnálom, signore. Ügy látszik, ön esz az első vevő életemben, akiről le kell' nondanom. Bevallom, az első pillanatban zt hittem, hogy könnyebb dolgom lesz. ön lszánt ember, fiatal, és nagyon gazdag léét, ha ennyire sajnálja a pénzt... Sokra ogja vinni, signore, kívánok hozzá sze- encsét. Hogy tetszik önnek Velence? Bol- og lennék, ha megnyerné a tetszését.

— Nem hittem, hogy csakugyan ennyire zép ez a város.

— Szép. Csak hát süllyed. Lassan elnyeli víz. Visszaveszi tőlünk a tenger Velenét, signore. Látna csak a falak mögé! A is canalék életét nem mutogatják a kül- íldinek. Pedig az is Itália. Nagyon szép arosszériája van Itáliának, signore, de a lotorral baj van... így mondják, önnek bi- myára van kocsija. Kipróbálta már az új jtósztrádákat? A del Sóiét és a Serenissi- át? Nincs kanyar, nincs kereszteződés, at sávban futnak az autók.... Minden :aládba két kocsit! Ez most a FIAT jelsza- i nálunk ... Jó utak vannak önöknél?

— Jónak jók. Csak keskenyebbek.

— Hó, látná csak az amerikai sztrádáit! Renata, a húgom odakint él, néha küld nyképeket.

— Kivándorolt, vagy odament férjhez?

— Na, ő aztán külön tészta. Nem tartom fel, signore? Remélem, nem. De hát mostanában már nagyon kevesen hallgatják meg az embert. Romlanak az emberek, signore. Hol van már a cuore aperto, a nagy olasz szív! Járt Vicenzában, a támaszpont környékén?

— Láttam az útról a kerítését.

— Most már ott élnek az amik, a kerítés mögött. De látta volna csak néhány évvel ezelőtt, amikor Renata megszökött otthonáról ... Mit mondjak, százezer lírát kaptak havonta a sorkatonák. A tisztek a dupláját is. És semmi dolguk. Tele voltak a bárok katonákkal és cemendékkel. No hát, ez a Renata is. Nyolcán voltunk testvérek. Hárman Brazíliában vannak, a két lány férjSimonffy András

újak, azokat aztán nemigen engedik ki a kerítésen túlra, ha igen, akkor is csak civilben. Odabent megvan mindenük: bárok, áruházak, éttermek, mozi, sportpálya ... Hát így került Renata is Amerikába. Jól élnek, azt írja.

— S ott tanul tovább?

— Nem, signore. Háztartást vezet, van már két gyerek. Bár azt írja, vannak még néha látomásai, de a lidércnyomás, az elmúlt ... A sárga jobban tetszik talán?

— Fekete gondolája nincs? A valódi gondolák is feketék Velencében.

— A nagy pestisjárvány óta. Gondolákon hordták akkor a hullákat. Hagyomány azóta... De ezeket nem gyártják fekete színA ZENÉLŐ GONDOLA

Magnószalag Itáliából

hez ment Palermőban, másik két bátyám elesett, még a második háborúban, csonttá fagytak a Don-kanyarban, tudja, merre van? No, a Renata. Sohasem ismertük ki egészen. Hiába akartuk jól férjhez adni, senki nem kellett neki. Megszállott volt, signore. Hiába a húgom, mégis azt kell mondanom, nincs valami rendben az ilyen nő fejében. Tanulni akart. Ö, ha tudtuk volna akkor, hova jut! „Szép vagy, örülj neki, nem kell okosnak lenned“. „Nagy pénz az neked, nem bírod“ mondogattuk. Nem baj, majd ő előteremti, meglátjuk, bízzuk csak rá, hagyjuk békén. Na hát, ez Jutott neki. Beállt a széplányok közé hogy keressen. A rendőrség meg óránként razziázott, megvolt már a törvény.

— Lebukott?

— Le az, mind. Kitiltották a lányokat a városból.

— S hogy került a húga végül Amerikába?

— Signore, okosabb az olasz szajha egy egész támaszpontnyi katonánál. Mindegyik lány férjhez ment egy-egy amihoz. Azok meg nem tudták, hogy nálunk nincs válás. Mindnek haza kellett vinnie a feleségét. Képzelje, volt öröm. A tisztek meg betojtak. Családi házak épültek a gyakorlótér sarkánál. Bölcsődét kellett nyitni a laktanyában, így mondják. A városi tanács köszönőlevelet írt az ezredesnek nászajándékot küldött az ifjú pároknak. Na, nem baj, jöttek az

ben. Már így is én fizetek rá, odaadom a sárgát kétezerötszázért. Csak a becsületem miatt, signore. Hogy megmaradjon a becsületem a család előtt. Még fél év, és úgyis itthagyok mindent. Tudja, hova megyek?

— A húgához?

— Dehogy! Na, attól mentsen meg a Madonna, Amerikától. Nem vágyom én oda. Amerika megtelt. Amerika nem a régi már. Tudja, hogy minden második amerikai idegbeteg? Afrikába megyek, signore. Afrika most a lehetőségek hazája. Három éve ment ki a barátom. Leopoldville-be, nemrég jött haza. Akkora kocsit hozott, mint ide az a ház. Hazajött, és villát építtetett Os- tián, a tengerparton. Százhúszmillióért. És tudja, ml volt azelőtt? Villanyszerelő... Szegény. Épp egy hete temettük, összeszedett valami nyavalyát odakint, felpuffadt a teste. Az orvosok tehetetlenek voltak. Azt mondták, nem bírta a klímát.

— És ön?

— Én szívós természetű vagyok, szigno- re. Én sohasem voltam beteg. Nem félek. Meg aztán ... Tudja, az ember mindig abban bízik, hogy nem ő lesz az... Ért engem, ugye? Önöktől nem mennek ki az emberek?

— Egy idő óta kevesebben. Pár fiatal nekivág...

— Mi sokan vagyunk ezen a csizmán, signore. Ötvenötmillió száj... Elviszi a

gondolát, uram? Kérem, ne mondjon nemet. Kettőezerötszáznál tartottunk.

— Elviszem.

— Köszönöm, signore. Óvatosan tegye a táskába, eltörhet a táncosnő. Elégedett, signore? Örülök, ha az. Jó vásárt csinált. Nagyon szép gondola. Rágyújt?

— Próbálja meg a magyar cigarettát.

— Fekszke?

— Fecske. Hasonlít a Nazionaléra. Erősebb talán.

— Jó cigaretta. Érdekes. Köszönöm, uram. Először jár Itáliában? Jól beszéli a nyelvet. Mióta tanulja?

— Nem is tudom... Olasz szakos voltam az egyetemen.

— Egyetemen. Hm, ön bizonyára gazdag ember, ha tanulhatott. Talán majd a kis Pietro, igen éles eszű. Sajnálnám, ha iaz apja sorsával kellene beérnie. De hát majd meglátja, ha hazajöttem Afrikából, meglátja, signore, hogy semmiben sem lesz hiány! Bizonyára jól is nősült, signore.

— Nem tudom, mire érti...

— Neki vette, ugye, a gondolát?

— Talán igen. Nem akartam megvenni.

— De hiszen alkudott rá.

— Ki akartam próbálni ezt is. Nálunk szabott árak vannak. Nincs alku.

— Egészen jól csinálta. Ritkán engedek le ezer lírát. Pedig az enyémnél bizonyára több tízezres van a tárcájában.

— Ne gondolja, összesen ha ennyi maradt az ösztöndíjamból.

— Tízezer? Hiszen az nem pénz ma már, uram! Egy heti ebédre sem elég.

— Diákszállóban lakom.

— Az más. Ott van olcsó menza is... És legalább tetszik önnek ez a gonőola?

— Nem. Ne haragudjon, nagyon ízléstelennek tartom.

— Az is. Pocsék áru. Tudom jól, ne rös- telkedjen. De az amerikaiak viszik. Buknak rá. És az amik dollárt hoznak. Csakugyan, önöknél milyen pénz van?

— Forint.

— Aha. Szóval mi gondolát adunk, tengert és napot. Nézze, kisütött a nap, signore! Micsoda szép idő, gyönyörű húsvé- tunk lesz. Most mit kezd a gondolával? A pénze negyedrészét ráköltötte.

— Megtartom.

— Ha akarja, visszaveszem, ön nagy jót tett velem. Tíz évig azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki pocséknak látja ezeket a gondolákat. Már azt hittem, az ízlésem ferdült el.

— Csakugyan visszavenné?

— Bánt a lelkiismeret, signore. Talán félreismertem az első pillanatban. Ne haragudjon, hogy németnek néztem. Nem ismerem a magyarokat. Kevesen jönnek hozzánk. Látja azt a fehér házat a sarkon?

— Ahol a motorcsónak áll?

— Pontosan, ott a kishídnál. Az üzletet is bizonyára látja a hosszú cégtáblával: „Stomacconi e Figli“. Signore, ott ötszáz líráért megkapja ugyanezt a gondolát, ha tízesével veszi. Én is ott szerzem be őket. ön még nem ismeri a szabadpiacot, signore. Nagyon kell vigyázni a líráira. Tessék, itt a kétezerötszáz. És köszönöm a cigarettát, signore. Érezze jól magát Itáliában. És Sorrentóba, Sorrentóba ne feledjen el lemenni ...

Jurij Bondarev

Egy külvárosi táncparketten láttam ezt a jelenetet.

A kékesfekete szemű, görbe orrú, vidám, mozgékony fiatal ember olyan állatian mohó arccal kérte fel táncolni a lányt, hogy az meg is ijedt, s a csúnya teremtés szánalmas, zavart pillantásával nézett visz sza, mint aki nem számított ilyen figyelemre.

— Ugyan már! Hová gondol?

— Sz-szabad?! — ismételte a fiú makacsul, és mesterkélt mosollyal elővillantotta a nagy fehér fogait. — Nagyon öril lök.

A lány körülnézett, mintha segítséget keresne, zsebkendőjével gyorsan megtörülte ujjait, majd akadozva mondta:

— Biztosan nem fog menni. Én ugyanis rosszul...

— Sebaj. K-kérem. Majd csak lesz valahogy.

A fiatalember szenvtelenül hetykén, hideg gőggel eltelve táncolt, rá sem nézett a lányra, az pedig ügyetlenül topogott, szoknyáját rázta, s figyelő szemét a fiú nyakkendőjére szegezte, majd hirtelen mozdulattal felvetette a fejét

— a többiek körülöttük abbahagyták a táncot, kiváltak a körből, füttyszó hallatszott, őket nézték, a fiatalember pajtásai marón gúnyos megjegyzéseket tettek, s a nevetéstől rázkódva, fintorogva utánozták a lány mozdulatait.

Partnere érzéktelenül játszotta tovább a városi lovagot, a lány pedig mindent értett, a szépfiú megbocsáthatatlan aljasságát, de mégsem taszította el, nem szaladt ki a körből, csak levette a kezét a válláról, és rákvörösre gyúlva, ujjával megkopogtatta a mellét, ahogyan az ajtón szokás kopogni. A fiatalember csodálkozva hajolt föléje, felvonta a szemöldökét, a lány pedig lassan ráemelte tekintetét, s az ellenállhatatlanságában biztos, tapasztalt szép nő titokzatos, megvető kifejezésével nézett a szemébe, s egyetlen szót sem szólt. Én úgy láttam, mintha a fiatalember arca elváltozott volna, aztán elengedte a lányt és zavarában talán túlságosan kihívóan vezette az oszlophoz, ahol a lány barátnői álltak.

A lánynak vastag ajka, nagy, mélyen ülő szürke szeme volt. Igen, ha nincs a sötét, hosszú szempillája, a majdnem sárga, rozsszlnü haja, meg ez a tejfelé sikló pillantása amely egy csapásra szép nővé változtatta és örökre emlékezetembe vésődött, valóban csúnya lett volna.

GELLÉRT GYÖRGY fordítása

Gyúrók Éva: PIACON