Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-13 / 33. szám
Tudom én, «később a Kanipán arról beszéltek, hogy szörnyű fura módon költöztünk a Certovkára, de az emberek erről is sokféleképpen vélekedtek: a felnőttek azt, mondták, hogy ez egy óriási vihar idején történt, amikor a szél megemelte a hetes számú ház tetejét, és ott, ahol azelőtt két emelet volt, egyszerre három lett és azon a harmadikon ott voltunk mi és Dorián; a gyerekek meg azt beszélték, hogy apa, Dorián kutyánk és én a Certovkán hajóztunk ide egy papírcsónakon, ami olyan nagy volt, mint egy gőzhajó, és amikor mindent kipakoltunk belőle, apa a csónakot összegyűrte és zsebrevág- ta, de erről az egészről apa meséi tehetnek, amelyebben az emberek egy bizonyos idő óta megint hisznek. A valóságban a hetes számú ház harmadik emelete egy egészen közönséges padlás volt, és ősidők óta létezett, csakhogy senki se lakta. Ameddig mi nem jöttünk. Talán azelőtt több lakás volt a világon. Vagy kevesebb ember. És azzal a tetővel csak azután keveredett össze minden, hogy apa kigondolta II. Golemet. A papírcsónakot Dorián kutya találta ki. Akkor, amikor hajótörést szenvedtünk. De ezt a kék füzetbe írtam, ami egy kicsit átázott. Előbb a szürke füzet van. Az is lehetne a címe: ARRÓL, AMI AZELŐTT VOLT. De lehetne egészen más is. "» • • Elizabetának hívnak. Mint Liz Tay- lort. A színésznőt. Egy kicsit hasonlítunk is egymásra. De senki se szólít Liznek. Mindenki azt mondja nekem, Liza. A mieink. Meg az iskolában. Már megszoktam és tudok gondolni más dolgokra is. Például a MESÉK-re A mesékben a király legtöbbször eltéved a sűrű erdőben és nem tud hogy kijutni, és már este van, és esik az eső, és találkozik a szénégetővel vagy az öregapóval, vagy a fekete emberrel és az azt mondja neki: Kivezetlek áz erdőből, ha nekem adod, amiről otthon mit se tudsz. Azt mondja magában a király, miért ne, kincseim számlálva, tulajdonképpen mindenről tudok, szóra se érdemes az, amiről nem tudok, és örül, hogy kint van az erdőből. Aztán sápad csak el, hogy a királynő vacsora után mondja neki: Kisgyerekünk született. De már kint van az erdőből. A gyerek issza meg a levét, azért, mert elviszi a fekete ember. Aztán a gyerek szolgál neki és kiszolgál egy aranyvárat és minden jól végződik. De csak a mese végén, így ötlött fel bennem: Elmélkedés az életről Az a legjobb, ami nincs. Mint az az ötkoronás, amit apa adott nekem. Egyszer egy vasárnap szörnyen fontoskodva mondta: Minden vasárnap kapsz öt koronát. Megtanulod, hogy legyen saját pénzed. Megtanulsz gazdálkodni. Hétfőn megkérdezte: Megvan az az ötkdronás? Ha elfogyott a cigarettája. Máskor szenet hoztak. Vagy csengetett a postás. De minden vasárnap új ötkoronást kaptam. Hétfőig: ' Ismert mai cseh író Megadom neked azt a pénzt. Mihelyt megírom a könyvet. Akkortájt többnyire három ötve- nünk volt otthon. És a kutya. Ha három ötvenük van otthon és ráadásul még egy macskájuk meg egy kutyájuk és ábrándozhatnak arról, hogy mit csinálnak majd, ha lesz egy milliójuk... Aztán már nem. Ha egyszerre sehol semmi, megmarad az ötkoronás és senki se akarja vissza még csak egy pillanatra se. Akkor van öt koronájuk és vehetnek legfeljebb gumi kígyót. Vagy rágógumit. EGYSZERRE TELE VAGYOK ÖTKORONÁSSAL Az élet bonyolultabb a meséknél, de erre csak akkor jöttem rá, amikor már fülig benne voltam. Az életben. Valóban: mintha a szél letépte volna a tetőt, de nem a őertovkait, hanem a lakóházunkét. Szóval elkezdett befújni a szél, a házunkba. És fáztunk. Anyp, apu, Michal (az öcsém) Ringó Star (a macskáink], Dorián és én. Nem igazi volt az a hideg: a mennyezet ott volt, ahol azelőtt is, a tető szintén, és a padló ott, ahol a padlónak lennie kell és a kályha egyáltalán nem volt hideg, csak valahogy fújt az ingünk alá és senkinek se volt kedve énekelni, mint azelőtt. Vagy nyávogni. Vagy ugatni. Ringó Star a harmadik utcába járt nyávogni, Dorián már csak nagyon halkan ugatott álmában és még így is minden pillanatban kinyílt az ajtó és apa lehurrogta: Ne ugass! Mit ugatsz megint? Ép pen amikor mesét írok! Hogy írjak, ha ugatsz? Rengeteg mesét írt mostanában. Egyre inkább zavarosabbak lettek ezek a mesék, ahol a hőst az egyik oldalon Jirkának, a másikon Sirká- nak hívták és apának ez egyáltalán nem számított, pedig azelőtt minden szót tízszer is elolvasott maga után, hogy semmit össze ne zavarjon. Soha azelőtt le nem írta volna annyi szór azt a szót, hogy azelőtt, mint én most, csakhogy .az azelőtt — az a sző, amit nem nélkülözhetek. Azelőtt. És aztán. * * * Akkoriban éppen apa egyik meséjét közvetítették a rádióban és ez volt benne: A fekete hajú királylány aranyhaja úgy ragyogott a sötétben, mint a csillagok. Azt szeretném látni. Azt a királylányt. Az aranyfeketén csíkosat. Behunyom a szemem és látom őt. Úgy fest, mint Mónika kisasszony a rádióból, azután, hogy Dóriánnal neki... De már megint a saját szavamba vágok. HÁROM PÁR CIPŐT VESZÜNK ÉS KÖLTÖZKÖDÜNK Apa először csak azért írta a meséket, hogy Michal meg én mókázhassunk. Meg a gyerekek is, akik majd olvassák ezeket a meséket. Tulajdonképpen nem is igen írta őket, velünk együtt gondolta ki az ágyban és csak azután írta meg: Az ugra-bugra labdáról. A sztaniol fésűről. Arról, hogy veszítette el Michal a fogát és hogyan találta meg. És hasonlókat. És akkor elkezdték olvasni az ő meséit a rádióban és játszani a televízióban, és mindenkinek tetszettek apa meséi, mondták neki, írjon hamar még több mesét, és apa hamarjában sok mesét írt és mondta: Ebből cipőt veszek. Ebből esernyőt. Anyának retikült. Michalnak kisautót, Doriánnak új nyakörvet és Ringó Starnak masnit. Lizának is cipőre lesz szüksége. Meg kabátra. Nem tudom, miért, de azok a cipőre való mesék rosszabbak voltak azoknál, amelyeket apa az ágyban mesélt nekünk. Némelyik egészen ellenszenves és oktató hangú volt, mint a legelviselhetetlenebb, kiállha- tatlan és oktató versike az olvasókönyvben. Miről szólt? Például arról, hogy evés után fogat kell mosnunk és sok más olyan dologról, amiről beszélni lehet, de ha már írnak róla, az egyenesen ostobaság. Az volt a legrosszabb, hogy apa a mesék miatt már teljesen megfeledkezett a könyvről, amit azelőtt meg akart írni. Az volt a címe Élet a tetők fölött, és a szerelmesekről volt benne szó, ahogy a tetők fölött röpködnek. Vagy valami ilyesmiről. Még sohase voltam szerelmes, így nem tudom, hogy is van ez valójában, de a tetők felett röpködni tetszene nekem. Vejvarral a III/B-ből. Vagy Klí- meásel. De vele kevésbé. Apa a befejezetlen Élet a tetők fölöttet be dugta az íróasztal fiókjába és attól fogva Sllandóan azokat a cipőre való meséket írta és azt hitte, hogy ő Hans Christian Andersen. Az egy híres mesemondó volt. Valahol Dániában. Csakhogy akkor nem cipőre valóért írták a meséket. Vagy volt elég cipője. Vagy jobb mesemondó volt, mint apa. Legalább is egyetlen Andersen-me- sében se olvastam, hogy evés után fogat kell mosnom és mindig kezet mosni. Apa azt hitte, hogy a gyerekek enélkül nem tudnak meglenni. És így kigondolta Baciluskát. És ezért a Ba- ciluskáért, aki a mosdatlan gyerekeket rémisztgette, járt Mónika kisasz- szony a rádióból és amennyivel lehetetlenebb volt apa meséje, annál nagyobb elragadtatással mondta: Ö, mily csodálatos mese. És apa úgy viselkedett, mintha éppen Hófehérkét meg a Kisherceget írta volna meg egyben, és azt mondta: Csodálatos mesét írtam. Majdnem hitt benne. És amikor anya eszébe juttatta az íróasztal fiókjába dugott kéziratot — Azt a könyvet nem fejezed be? — haragudott: Tudod, hogy holnapra még meg kell írnom egy mesét. Különben nem lesz mit ebédelnünk. De anya azt gondolta, hogy jobb, ha egyszer nincs semmi ebédre, mint olyan meséket írni, ahol a fiút az egyik oldalon Jirkának, a másikon meg Sirkának hívják. És hogy apa egészen más azóta, hogy esernyőt meg sárga cipőt vett magának. És amióta elkezdett hozzánk járni Mónika a rádióból. Aztán hozzáfogtak felmérni a lakást. És egy festő cserélt velünk. Egy egészen pici lakásért, ahová anya költözik. Meg a padlásért apának a harmadik emeleten. Meg nekem. Mert apa azt mondta: Elizabetát én veszem magamhoz. Majdnem magam mögé néztem a sarokba, hogy nincs-e ott valaki más, olyan ünnepélyesen hangzott. Senki se szólított Elizabetának, amióta a világ világ. De hát csak én voltam az. Liza. És Dorián. MÁR ELOSZTOTTAK MINKET A könyveket is. És a székeket. Anya a virágos, aranycsíkos csészéket választotta. Apa azokat a nagyobbakat, a teásakat (de úgyis csak kávét ivott belőlük, hogy több férjen neki bele], Michallal elosztottuk a játékokat. Ügy rémlett, hogy némelyiket először látjuk. A kötélpályát. Sohase játszottunk vele igazán. Most igen. Michal folyton-folyvást kérdezgetett: Azt a medvét elvehetem? Azt a kisautót is? Még ha az övé is volt az az autó. Ferrari versenygép. Egy kisbőröndbe pakolta a játékait. Az üveggolyóit. Vonatot. Állatkerti gipsz állatfigurá kát. De néhány játékunk közös volt. Minden társasjáték. A dominó. A Ki ér előbb célba. Mondtam neki: Választhatsz, amit akarsz. Kiválasztotta a Ki ér előbb célba játékot, mert kisautók voltak benne. Ez a játék nagyobb volt, mint a bőrönd. Madzaggal kötöttük át. Közben a szőnyegen ültünk és Dorián körülöttünk járt és körbe szimatolt minket, mintha csak tudni akarná, hogy mi is történik. Még a Ki nevet a végén maradt meg nekünk. A rekamié- ről a babáim néztek ránk. „ Hát a Ki nevet? Elviheted. Én? Nekem nem kell. De Michal eltolta a játékot: Nekem se. Ha együtt nem játszhatjuk. Vedd el te és add nekem Doriánt. Tudod, hogy Dorián apáé. Ringó Star meg anyáé. Michal elkomorodott, mint mindig, ha rettenetesen elmélkedett. Ritkán mosolygott. Csaknem mindig elmélkedett. Például arról, hogy miért repül a légy és ő miért nem. Most Doriánról gondolkodott és Ringó Starról, meg arról, hogy ki kihez tartozik. Én Doriánhoz tartozom döntötte el végül. És hozzád. És Ringó Starhoz. És anyához. És apához. Együvé tartozunk. Ezt én is tudom, mondtam. Csakhogy ... Mit csakhogy? Semmit. Nehéz volt valamit megmagyarázni Michalnak, amit magam sem értettem elég jól. Elosztottuk a Ki nevet bábuit kétfelé. A játékmezőt is kettészakítottuk: Ha megint együtt lesz, mi is együtt leszünk. Megtalállak. Dorián kiszimatol téged. Ez megnyugtatta. Hát jó. Bizakodva rakta saját Ki nevet játéka felét bőröndjébe. Reggel anyával és Ringó Starral elmentek. Tíz órakor beköltöztette hozzánk holmiját a festő. Még elbúcsúztam az osz- tályombeli lányoktól. Azért, mert most más iskolába fogok járni. RÓZSASZÍNŰ SZOBA A CERTOV- KAN A költözködéssel persze hogy eltörtük a tükröt és a tükröt eltörni — mindenki tudja — a legrosszabb dolog, ami csak érheti az embert. Erre összetörtem a járóbabát. A csempére ejtettem, de csak azért, mert Dorián a lábam alá került. És apa azt mondta: Miért nem figyelsz? Nézz a lábad alá! És megbotlott a lépcsőn és ösz- szetörte az írógépet. így költöztünk a Certovkára. Pénteken. Tizenharmadikán. Brrr! A hetes számú ház penésztől meg kísértetektől bűzlött. A padlásra vezető elkoptatott lépcsők fordulóin a homályban örökösen lámpa pislákolt. A kísértet fentről rohant meg. Széttárta a karját és forgatta üvegszemét. Elizabetkedvesemül Mónika kisasszony volt a rádióból. Talán a mesékért jött. Megsimogatott és megint mondta — EL1ZABETKED- VESEM: mint a rádió, amikor híreket modt és a bemondó siet haza: SZÖR- NYENFOGITTTETSZENINEKEDMIND NYÁJANBORZASZTŰANSZERETNI FOGJUKEGYMÁSTEZAKUTYADEÉDES KEDVESDORIÁN Megtorpant. Mert Dorián felmordult, mint egy traktor. Ez tetszésének megnyilvánulása volt, de ezt Mójiika kisasszony nem tudta. Meglepetésében levette a szemüvegét. Nem esz meg? Nem. Ha levette a szemüvegét borzasztóan szép volt. Majdnem tetszett nekem. A padlástér funérlemez falakkal volt különválasztva. A helyiségek babaszobákra hasonlítottak. Egyik rózsaszínű volt, a másik sárga. A halványkék fürdőszobában halványkék fürdőkád volt. A kötélen selyemharís- nyák lógtak. A mosdó fölött valaki kölnisüvegeket sorakoztatott fel. Mónika kisasszony ez egyszer nem a mesékért jött. Az Ö kölnije volt ez. Az ő rózsaszínű szobája. Dorián Mónika kisasszony körül forgott és barátságosan csóválta a farkát. Megrángattam és rászóltam: Harapd meg! Egy harisnyát legalább megevett. Feketét. Olyan kötöttet. Mint a csipke. De Mónika kisasszony úgy tett, mintha millió fekete kötött csipkeharisnyája lenne. Nem tesz semmit.,. ODORIÁNKEDVESEM Aggódva vakargatta Dorián füle tövét: Nem esik semmi baja? Akkor se lenne semmi baja, ha a szőnyeget ette volna meg. Doriánnak. De azt mondtam: Ha meghal, az azért van, mert ide költözött. A maga harisnyájával együtt. HAUPTMAN ISTVÁN fordítása Ota Hof man* ■H
