Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-08-13 / 33. szám

ÚJ szú Keres E mil: VERSEK ÉS VERSENYEK A VERSMONDÁS JELENÉRŐL ÉS LEHETŐSÉGEIRŐL AZ ELSŐ VERSMONDÖ „FESZ­TIVÁL“, amelyen részt vettem, 1935 kora nyarán zajlott le Szom­bathelyen, a mai Savaria Hotel helyén, a hajdani Kovács-szálló­ban. Kisdiák voltam, és tulajdon­képpen illegálisan kerültem be oda, minden nevezés nélkül, egye­nesen a döntőbe. Máig hálás va­gyok az egykori rendezőnek, hogy nem küldtek ki onnan, és így ré­szesülhettem abban a szívszorító örömben, amit egy vers elmondása — figyelő, érdeklődő, kritikus szemek előtt — jelent. Már az­előtt is éreztem, hogy az ember — legalábbis lélekben — költővé válhat, ha nemcsak elolvassa, ha­nem el is mondja a verset. Ám addig inkább csak családi körben meg a kertek alján, idős, minden­re szívesen bólogató nénik előtt tolmácsoltam (magamat kicsit Pe­tőfinek és Aranynak képzelve] a szomorú és vidám, szép verseket. A „Kovácsiban megismertem a nemes versengés jó ízét is. Az már a negyvenes évek ele­jén történt — ekkor kerültem csa­ládommal együtt Budapestre —. amikor ráébredtem: a költőkről, vagy arról, hogy én vagyok most az ő szószólójuk, nem elég képze- legni. Azt is pontosan tudni kell, hogy mi verseik mondanivalója, ha úgy tetszik, üzenete a mai em­berek számára. Ezt a felismerést a munkásmozgalom irodalmi és politikai rendezvényei adták ne­kem, mint ahogy ott találkoztam először József Attila nevével, majd költeményeivel is. Kamasz- és su- hanckori élményeimet, benyomá­saimat — versekről, versmondás­ról, szellemi versengésről, az ak­tuális politikai és társadalmi „lec­kék“ irodalmi szolgálatáról — va­lójában csak a felszabadulás után tudtam annyira-amennyire tudató sítani. Más munkáim mellett ek­kor amatőr (remélem, lassankint elfelejtendő szóval: „öntevékeny“) csoportok rendezője, szervezője, mindenese voltam az Illatos út környékén, a (hajdani) „Dzsum­bujban“. Nem mondom, hogy nem voltak konfliktusaim. Olykor én kívántam túl sokat versről, iro­dalomról, színházról addig kevés­nél is kevesebbet tudó „tanítvá­nyaimtól“, hol megijedtem sokuk viselkedésének nyerseségétől. Mégis valahogy sikerült elérnem, hogy megkedveltük egymást ott, a „Dzsumbujban“. A „fiúk“ közül valaki vagy valakik esténként mindig hazakísértek a Tinódi ut­cába ... Hadd tegyem hozzá: eleinte azért, hogy a konkurrens galerik ne verjenek meg ... Ha azonban most gondolok visz- sza ezekre a „hazakísérős“ esték­re — és meg kell vallanom, sok­szor gondolok vissza —, az jut eszembe, hogy jó lenne, ha csak egy része volna meg annak a szenvedélynek, annak az áhítat­nak, ami akkor bennünket a ver­sekhez fűzött. Ez az áhítat — az enyém is — egy kicsit naiv volt, és nem tagadható (ahogyan azt a későbbi fejlemények bizonyítják is), hogy a naivitás veszedelmeket is rejt magában. Jó lenne azon­ban, ha történelmi — és egyéni — tapasztalatokkal okosabban és immár mindenfajta „dzsumbujok­tól“ mentesen is, mégis a régi „Dzsumbuj-idők! hitével szolgálni az irodalom életét. Ha tudjuk is (és jó, hogy tudjuk), hogy a világ nem „fogható meg“ keddről szer­dára, jő lenne azért az akkori lo- bogással szeretni az irodalmat és az életet! A VERSENGÉS jó ízével és lel­kesítő lelkesedéssel találkoztam június elején Csehszlovákiában, Podébrady városában. Ebben a II. 13. Prágától mintegy hatvan kilomé­terre levő, Elba-parti kisvárosban rendezik meg minden évben a hí­vatásos cseh és szlovák vers- és prózamondók, „egyszemélyes“ színházak fesztiválját. Az idén ti­zenhatodszor volt színhelye Po­débrady a Stanislav Kostka Neu- mannról, a nagy cseh forradalmi költőről — a tudatosan szocialista cseh költészet alapítójáról — el­nevezett kora nyári találkozónak. A helybeli várban — amelyre egy­kor a mi történelmünkben is sze­repet játszó „Pogyebrád György“ vára volt — volt egy középkori %, kovácsműhely és annak, a helyén KAh van egy pompás, kis színház: a ne­ve is Divadlo „Na kovámé“, vagy­is Színház a kovácsműhelyhez. Itt — és a színházhoz tartozó klub­ban — mutatták be főleg fiatal művészek sokszínű, érdekes pro­dukcióikat. Hallhattunk tőlük verskoncerteket és oratóriumokat Nezval, Gellner, Hviezdoslav, Pláv- ka és nem utolsósorban Neumann költeményeiből. Élvezhettünk „szabályos“ egyszemélyes színhá­zat, például különböző Svejk- adaptációkat, és „szabálytalano­kat“ is, amikor színdarabrészletek­ből, hozzájuk fűzött vallomások­ból, kritikákból és ehhez hasonló mozaikkockákból állt össze a végül is egységes műsor. Ebben az egy­ségben szerepe volt az okos szer­kesztésnek és a gondos előadás­nak is. Feltűnt, hogy -cseh és szlovák kollégáink szívesen nyúlnak klasz- szikus és jellemző emlékiratokhoz, naplókhoz is. És itt eszembe kel­lett jutnia annak, hogy például Rákóczi Ferenc Emlékiratai vagy Széchényi István Naplói nemcsak . olvasva gazdagíthatják ismeretein­ket a magyar történelemről (és egyáltalán: az ember szerepéről, helyéről a történelemben). A ma­gyar színházi élet számára is ér­demes „felfedezni“ — kellő szug- gesztív tálalásban — ezeket a ta­nulságos konfessziókat. Ami a Podébradyban látott-hal­lott műsorok formai megoldásait illeti, kiemelném — bár egy kicsit húzódozom a szótól — intellek- tualításukat. Azért húzódozom, mert a magyar és a cseh előadó­művészetnek különböző hagyomá­nyai vannak: a mi vers- és'próza- mondásunk a magyar színházi élet fő vonulatából nőtt ki, máig ahhoz kapcsolódik, míg Prágában a múlt század óta működik sok intellek- tuláis hangvételű kabaré. A prágai kabaré bizonyos értelemben nép­művészet volt. Nálunk Magyaror­szágon talán egy kissé elvontnak hatna egy olyan előadói intelek- tualitás, amely nem él — vagy nem eléggé él — feloldó hatások­kal. Annyi azonban bizonyos (és ezt a tanulságot mindenképpen le kell vonni a magyar színházi em­bernek Podébradyban), hogy az értelemnek kitüntetett helye kell, hogy legyen a mai pódiumon. A „PODÉBRADYAK“ közül név szerint is megemlítem Miroslav Casteket, a prágai Viola Színpad művészét. Már csak azért is, mert ezt a kitűnő kolilégát, aki már tíz éve minden esztendőben „meg­rendezi“ a maga „színházi“ bemu­tatóját, meghívtam a Radnóti Mik­lós Színpad nemzetközi „egysze­mélyes fesztiváljára“. Még nem dőlt el, hogy mit ad elő nálunk a különben a mi Körmendi Jáno­sunkra (tehetségben is) hasonlító Miroslav. A választék azonban — Csehovtól Chestertonig, Casanová­tól Robert Merle-ig — igazán szé­les. Különben a jövő évadban sze­repelni fog színpadunkon a prágai Lyra Pragiensis is. Velük is a fesztiválon találkoztam. Ez a kis együttes szimbiózusban él egy szépirodalmi kiadóval, és most Podébradyban — abból az alka­lomból, hogy a kiadó egy bibliofil Nezval-kötetet jelentetett meg — többek között Nezvalt szólaltatták meg. Egyik versét több tolmácso­lásban is. Az előadóművészét e közvetlen együttműködése a kiadókkal ép­pen úgy elgondolkoztatott, mint az is, hogy milyen szerep jut az iro­dalmi műsorok, „egyszemélyes színházak“ pódiumán az élő zené­nek. Változatosabb, mint nálunk. Nemcsak hangszerszólisták és énekesek, de koncertegyüttesek is részesei a műsoroknak. Talán ezért is alakult ki, hogy a cseh­szlovák hanglemezgyár, a Supra- phon szinte minden produkciót felvesz, méghozzá gyorsan, a hely­színen. Stanislav Kostka Neumann túl­élte a fasiszta büntetőtáborok korát, de szellemi, emberi örök­sége sokban hasonlít v Radnó­tiéra. A podébradyi fesztiválok — mint azt a Lyra Pragiensis veze­tőjétől, irodalmunk barátjától, Mi­lan Friedltöl hallottam — sok új hívet szereztek Neumann-nak. (A Népszabadság nyomán — rövidítve) Nagy írók kis írásai a legjobbak. A szorgalmas költő eredetiséget igyekszik eltanulni másoktól. Nehéz mesterség az írás, különösen, ha mesterség. Válságban vannak a regényolvasők. X ösztönösen rossz költő. A tudományos-fantasztikus irodalmat nem­sokára felváltja a kozmikus realizmus. A megszorult költő pénzzé teszi minden érzelmét. Emlékiratokat rendszerint történelmi táv­latból írnak, vagyis akkor, amikor az ellen­felek már nem élnek. Szomorú, amikor az írónak anyanyelvi ne­hézségei vannak. Ízlést nem lehet szózatokkal irányítani, csak művekkel. Minden tragédia derűsen kezdődik. Feleki László Irodalomról mindenféle A rossz aforizma terjengős. Abszurd-Írók, figyelem! Az új jelrendszert is csak a Tégivel lehet megmagyarázni. X undorító ember, de nagy művész. Y csak undorító. Az irodalmat is túlnépesedés fenyegeti. Az önéletrajzíró mindig rokonszenvez hősé­vel. Micsoda remekműveket tudna alkotni X, ha nem aprózná el magát! Micsoda remekműve­ket tudna alkotni Y, ha nem innal Micsoda remekműveket tudna alkotni Z, ha nem len­ne tehetségtelen! A legszebb íróhalál, ha valakit agyondi­csérnek. A rossz színdarabnak büntetendő cselek­ménye van. Meg kellene valósítani az irodalomban a témák újrafelosztását. A szabadtéri színjátszás jövőjét beárnyé­kolja az a kétség, hogy vajon lesz-e szabad térség. 2000-re már mintegy 7 milliárd önéletrajzra érdemes jelentős főhős lesz. Nyelvünket is fertőzzük, nemcsak környe­zetünket. Csak másképpen szabad írni. A rossz író szerényen az előtérben marad. A jószívű olvasóközönség a gyengébbek mellé áll. Olyanokat olvas, akik nem kap­tak Nobel-díjat: Dosztojevszkij, Tolsztoj, Jó­kai, Mikszáth, Karinthy Frigyes... Az a jó mondat, amely valamit mondat is az íróval. X olyan nagy író, hogy művei nem méltók hozzá. Nem használok pontosvesszőt, mert nincs az írógépemen. Amíg az ember nem látja be, hogy rossz író, nincs egy nyugodt pillanata sem. Mi lesz a bötíírímmel Mert hogy miként sáfárkodunk a természetnek ama kincsével, amely mind közt a legelemibb, legősibb, mely életünk forrása és megtartója — azt tudjuk. De mi lesz a bötűrímmel, másképp szólva az alliterációval? Azzal, hogy: Tündén titkok tükre, tiszta tó? Mennyi nyelvi nemesfémet olvasztott a Költő ebbe a sor-ötvözetbe, hogy ilyen áttetszőén, ilyen örökkévalóan csengjen! De mit érünk majd for­mai öröklétével, ha a tartalminak vége szakad? Egy kis vándorcirkusz igazgatója sátrat vert a nyugatnémet Esslingenben, s mivel nem volt rá anyagi lehetősége, hogy beszerelje ideiglenesen a vízvezetéket, levitette az elefántot, állatsereglete legjelesebb képviselőjét, hogy igyék a Neckar vi­zéből. A mintegy kéttonnás vastagbőrű meg is ivott körülbelül fél hektó vizet, épp eleget ah­hoz, hogy kimúljon. Olyannyira szennyezett a Neckar vize. Pedig milyen álomszépen, milyen ártatlanul lejt el a heidelbergi kőhíd százados boltívei alatt. De térjünk vissza a bötűrímhez. Az nem folyó­ról, hanem állóvízről szól. Tóról. Akkor ruccan­junk csak át a svájci Nyonba, a Genfi-tó partjára. Itt nem is olyan régen ünnepet ültek. A Genfi­tó Megmentésére Alakult Társaság fennállásának kilencvenedik évfordulóját. (Amiből egyébként látnivaló, hogy a kérdés nem is egészen új. To­vábbá az is, hogy lett volna időnk a megoldá­sára. Vagy még van ezután is?) Nos az ünnep légköre nem lehetett éppen vidám, noha nagyobb pompával ülték meg, mint bármikor azelőtt. Ki­hangsúlyozandó, hogy a társaságra soha még ekkora szükség nem volt, mint ma. S ha valaha meg is mosolyogták talán ezt a különös emberi közösséget, ez ma már aligha eshetik meg. De térjünk vissza az ünnepségre. Neptun isten hajón érkezett meg, hogy megnyissa. Es ebből az alkalomból felvonta a társaság lobogóját. S talán kissé kategorikusabban határozta meg a célkitű­zéseket, mint eddig. Mert eddig miről is volt szó? Benne van a tár­saság nevében: a tó megmentéséről. Most viszont „annak megakadályozásáról, hogy a tó szemét­ládává változzék“. Mert ha azzá változnék, mi lesz az alliteráció­val? Mi fog arra bötűrímelni, hogy szemétláda? MAJTÉNYI ERIK Zuzana Minácová felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents