Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-06 / 32. szám
; volt az Igazi! — rikkantott Manzel- Sohase lássak gyönyörűbbet az éle5vel összecsapta tenyereit, hogy széfje a markába köpött nyálat, jeeé fiaim! Hogyan is tudhatnátok ti ; taknyosok! A nap olyan volt, mint Ösen izzó bomba. Csak egy fülsiketítő- és lélekdermesztő morajlással nap- k hullhattak volna a nyakunkba ... rtelen — ordított Gézára Manzel, az ;táros — mit látok, fiam?! Egy pilláit beállt az este. Ott, Algírban az léli szurdokaiban. Kilesek magam elő. ötét és csönd. Szemem vizsgáló pilfölnyársalja az éjt. Nem kerepel a ;a, hideg csúszik a nyakamba, lehú- : hátamon ... ijedten pislant Manzel felemelt lapát- re, megszeppenve odébb állna, ám izi Manzel Samu szemében az érde- megnyugtató ragyogást, s az öreg dulatából is látja már, hogy nem fog történni, amitől félnie kell. Az jer gondolatai a múltban járnak, itait a feltörő érzések irányítják, ez er valahova elvágyakozik ... ssan derengeni kezd előttem valami ag a raktáros,, berogyasztja térdeit, óvatos lépést tesz előre —, valamit agam előtt, egyre jobban kirajzolódik a táj vonala. Körös-körül sápadt, színfoltok a sötétségben. A Sza-ha-ra, 3Z a Sza-ha-ra ... Nevetséges. Mon- ked, taknyos, nevetséges, ha az em- jerezelnek, bár annak aztán a fele i. Mind azt tették, még a parancsnok gatyával hasalt és csak fülelt, fülelt, lijjuaáá, jaiáááííí! — borzasztó siko- rjöngős, tébolyult hangokat vernek j sziklahasadékok meredek falai, röznek — pihegi Brandel, a légelhá- a meghaltak lelkei... ig a nagyanyád — dörmögök oda álmélkodva hallgat. Ismerte Manzel Írét, de csak az almáiról. A legszebb annak ebben a határban, a falu em- :erint, szinte megszólalnak a gyönyö- l. Azt is beszélték az egykori ídegen- 1, hogyha elcsípi kertjében a gyere- ehúzza nadrágjukat és addig üti vekálok hangoskodnak, legyintek — öl az idős ember. — Vhrraáárr — t hirtelen, de tüstént tüsszent egyet, észségére — vágja rá Géza. rraáárr — kezdi újra Samu bácsi — úszik az első oroszlán! Azt láttátok Ott Algírban, az Atlasz déli szurdo- a Szahara lepedőjén! it, fúj és köpköd. Mintha egy kazándolgoztatná tüdejét. Szép szál kol- 3tt elő és egy saját sütésü cipót... nagyokat sóhajtva ballagott a poros lton. Algír, Oran, az Atlasz-hegység, ira, a Földközi-tenger, beduinok és lók... Annyira szép, hogy nem is iaragudjon-e Manzel Sámuelre, mert Poór József hazug, vagy pedig tisztelje-e, mert hős! Eat még meg kell beszélnie önmagával. Man&el Sámuel, a falu legérdekesebb emberei körül is a legelső helyre ikerült Géza szemében. Ez lett a gyerek fontolgatásának végeredménye. A vén „sivatagi hiénának“, ahogyan nevezték, nehéz harcot kellett vívnia Géza lelkében Kiss Bertalan dunai hajóssal. Géza Bertalant, a folyami medvét, már évek óta kísérte figyelemmel és vegyes érzésekkel. A gyerek, kezdeti bizalmatlanságát Kiss részeges kicsapongásai okozták, de miután a kiszolgált hajós italos természete megszokottá vált, elfogadta olyannak, amilyen volt, és saját álmaitól vezérelve bizalmába fogadta ... mert a valóság mögött mesés képeket látott: nyüzsgő kikötőket, s az életében egyetlen ismert hajóst, Kiss Bertalant látta sétálni a mólón, szíjon majmot vezetve... Viharokat élt át, s látta és megnyugtatta, hogy az izmos Bertalan pajkos mosollyal, könnyedén kormányoz, s kiált. — Géza, ez csak ízelítő! Magaságos ég, a Kazán-szoros sellői, zuha- tagai, ez is Kiss Bertalan alakjával párosult. A dunai hajós személyisége megtámadha- tatlan és sérthetetlen volt Géza szemében, akárcsak saját szíve, lelke is megtámadha- tatlan és bevehetetlen. Ebben a szívben, mely telve volt kikötők, hajók, tájak tömkelegével, izzó, feszítő és marcangoló érzésekkel, s olyan volt, mint egy sziklavár, e szív ben csapott össze Kiss Bertalan folyami medve és Manzel Sámuel kiszolgált idegenlégiós — s a csatából Sámuel került ki győztesen. Bikarét. Valószínű, hogy valamikor rét is volt itt, de a falu terjeszkedésének idején bekebelezte, elnyelte, s helyén házsorok épültek fel. Az új negyed neve így lett Bikarét. Az itt felépült házak egyikében lakott a légiós. Géza a kertekalján, a kerítésen keresztül érdeklődéssel és szakértelemmel vizsgálta az öreg gyümölcsfáit. A látványban nem csalódott, és most büszkeséget és melegséget érzett Samu iránt. A kukoricásból váratlanul kilépett Manzel Sámuel. — Mit koslatsz utánam! — dörrent rá a gyerekre. — Zulukafferokat is látott? — Zulukafferokat? — vonta össze szemöldökét az öreg. — Azokat! — Még pelenkásokat is, — de az igazi — gyűlt fel egyszeriben Manzel Sámuel szeme — az igazi látvány az más volt. Hatalmasat csattantott tenyereivel, szétdör zsölte a markába köpött nyálat. — Ujjé fiam! Hogyan is tudhatnád, te kis taknyos a világ dolgait. A nap, úgy ahogy mondom, vérvörösen izzott, úgy éreztem, hogy fejem fölött egy égető nap-bomba függ, már el voltam készülve, hogy a halál most el nem kerül, hogy fülsüketítő robajjal, utána lélekdermesztő morajlással naprepe- szek hullanak a nyakunkba.. . Hirtelen — dörrent Gézára a fehér hajú „sivatagi hiéna" — mit nem látok?! — Semmit! Abban a minutumban beállt az éjszaka — vágta rá Géza. — Az ám! Szarosok! — Szarosok — visszhangozta nevetve a gyerek is. ' — Ott Algírban, az Atlasz déli szurdokaiban, kilesek magam elé. — A Szahara lepedőjére — súgja Géza. — Tekintetemmel szinte felnyársalom az éjszakát. — Samu berogyasztja térdeit, s óvatosan előre lép., — Puff, puff, sakálok, puff — kiált Géza, de az öreg talán nem is hallja. — Derengeni kezd előttem valami, egyre jobban kirajzolódnak a táj vonalai, mindenütt kísérteties, sápadt szín: a Sza-ha-ra, fiam!, ez a Sza-ha-ra! Nevetséges, nevetséges... — Az — vág közbe a gyerek —, mondom, tatus, nevetséges, ha az emberek ... Manzel túlharsogja a másikat. — Mondom neked, gyerek, nevetséges, ha az emberek betojnak! — A parancsnok is, s annak fele se tréfa — súgja Géza. — Víííjjj! — sikoltanak egyszerre. — Borzasztó sikoly — mondja az öreg —, őrjön- gős, tébolyult hangot vernek vissza a sziklahasadékok meredek falai. — A holtaik lelkei — rémüldözik Brandel, a légelhárítós. — Meg az öreganyád — szól közbe Géza —, pedig azok csak sakálok. Hogy csinál a sakál? — Vhruááá — vicsorít hirtelen Sámuel — vrruáá, s előkúszik az első oroszlánt — Csak nem! — zengi a gyerek. — Ott Algírban, az Atlasz déli szurdokaiban, a Szahara lepedőjén! A kiszolgált idegenlégiós alig bír magával. Melle erősen zihál, indulatosan beszél: — Es Oran, meg azok a nők!... — Adj egy almát — szólt közbe Géza. Manzel Sámuel lendülete megtorpant, mire jobban körülnézett, a gyereknek híre-hamva sem volt. Géza szégyellte, hogy kísértésbe esett. Számára háromméteres drótkerítés sem jelentene akadályt, ha éppenséggel zsákmányhoz akarna jutni. Ám Manael Sámuel esetében valami rendkívülit érzett, s meg is fogadta, hogy almafáit nem dézsmálja meg. Néhány nap elteltével, amikor a raktárossal találkozott, zavarban érezte magát, utob só alkalommal pedig megbújt a fák mögött, ahogy jönni látta az öreget. Végül is kerülni kezdte Manzel Sámuelt. De kevésbé a háza- táját. Mindennap kiment a kertek alá, s megnézte az almafákat. A gyerek is, a volt légiós is titkon tudtak egymás ottlétéről. * * * Géza bekanyarodott a raktár felé vezető útra. Szemközt jött Manzel Sámuel az agg kisegítő raktáros, a valamikori idegenlégiós. Sámuel ijesztően sápadt volt, szemei lázasan csillogtak. — Két nap múlva eljöhetsz, gyerek — mondta az öreg, miközben elmentek egyltaás mellett. Lelket örvendeztető, áttetsző napos hajnalon a levegő érett gyümölcs szagával telítődött. Géza tízkilométeres csatangolás után visszatért a falu ikertjei alá. Szemének töredék pillantásával felmérte a kerítést, s köny- nyü testét fürgén átlendítette az akadályon. Macskaügyesen talpra esett Manzel Sámuel kertjében. Zavartalanul beljebb hatolt, s kiválasztotta a legszebb atmafát. Majommozdulattal felszökkent az ágak közé, s egyre feljebb kúszott, míg kényelmes helyet nem talált a törzsnyeregben. Leszakította az első almát. Ekkor megkondult a harang. Géza beleharapott a gyümölcsbe. Hallotta, mint ropogott az alma a fogai közt, s hallotta a harang zúgását. Behunyta a szemét, látta az algíri tájat. Később az udvar felől kopácsolás hallatszott. A gyerek úgy érezte, hogy a nap tízszeres erővel perzsel, mint máskor Mint az Atlasz-hegység szurdokai közt... Valahol szöget vertek deszkába, odahaílatszottak a kalapáicsütések. Géza lehunyt szeme alatt mesés filmet látott: Manzel felemelte fegyverét az oroszlánra. Ojabb csattanás, kopácsolás. Sámuel meghúzza a fegyver ravaszát, az oroszlán förtelmesen elbődül, s holtan elterül. A gyümölcsöshöz tartozó udvarból ének hallatszott. Már az utolsó szöget is beverték Sámuel koporsójának fedelébe. Párbeszéd a parkban, egy pádon — Férjnél volt? — Igen. — £s régen? Azazhogy... hiszen maga még nagyon fiatal. — Ö, már ötéves fiam van. Elváltunk. — Tehát nem szerette azt a férfit? — Ha nem szerettem volna! De jobb a csúf igazság, mint a szép hazugság. Megbocsátottam volna neki, ha mindent becsületesen elmond. De ő hazudott. Mentegetőzött, magyarázkodott, hogy kórházban történt a dolog, a nő orvos és olyannyira nem hasonlítunk egymáshoz, mint ég a földhöz, hogy ő csak engem szeret. De én nem tudtam ... megbocsátani. Rászóltam, hogy fordítson hátat és feleljen a kérdéseimre. Én kérdeztem, s ő válaszolt. A legszörnyűbb az volt, hogy sírt és mégis hazudott, egyre hazudott. Azután el akarta vinni a fiunkat... Mind a mai napig nem nősült meg. Minden évben eljön, hogy lássa a fiát... — De higgye el, nemcsak a fiát akarja látni! — De nincs értelme. Bennem minden kiégett, csak a hamu maradt. Reggel Gyermekkoromban a reggelnek olyan szaga volt, mint a galambtollnak, mely az udvarról libbent be az ablakon és a napsütéstől forró párnára szállt. Értetlenség — A sztyepp? Naplementék, hajnalok, végtelen csönd ... És az üröm. Érez- te-e valaha az üröm illatát? S azok a nyári vagy őszi éjszakák, amikor a csillagok sóik millió kilométernyi távolságra ragyognak a fejünk fölött! De az a legszebb a világon, amikor júliusi hajnalon, ha az ember régi szokás szerint lóháton indul útnak, a fűnek olyan illata 'van, mint a frissen fejt tejnek, s az út zeng a hű barát, a ló patájának csattogásától — ez már igazán mesebeli érzés! Arcát langyos szellő cirógatja, a szépséges tulipánok pedig' csinosítják magukat napkelte előtt: megmosakodnak és lerázzák magukról a harmatot, felegyenesednek a fűben, s mindenünnen rábólogatnak és rámosolyognak az emberre meg a hajnalra. Ügy látom, nem hiszi? Pedig nekem elhiheti. Én fél életemet a sztyep[)én töltöttem. — Én másféle sztyeppre emlékszem — az szürke, nyirkos, barátságtalan ... — Már megbocsásson, kérem szépen, de a sztyepp nem ilyen ... — Még erre is emlékszem: holdfényes, kékesszürke alkonyat borult a sztyeppre, hajnaltájt pedig valahogy egyszerre lehűlt a levegő. Én meg unatkoztam — Unatkozott? Már megbocsásson, úgy látszik, nem értettem jól — miről is beszél tulajdonképpen? ... Andrássy Tibor: „Erdei ösvény“ (linómetszet, 1977)
