Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-06 / 32. szám
1932 novemberében tényleges szolgá latra hívtak be, így lettem katona. Mindenki tudja, hogy a hadseregben a közkatona a legkisebb sarzsi. Akkoriban „X. Y. vöröskatona elvtársiként tiszteltek bennünket. Amikor én még csak „vöröskatona elvtárs“ voltam, egyetlen olyan zsarnok vagy goromba parancsnokkal, felettessel sem találkoztam, aki lépten-nyomon a katona anyai felmenőit emlegette volna, Évától egészen az édes jő anyukájáig. Regyin szakaszparancsnok-helyettes, vagy ahogy akkoriban nálunk mondták, szakparhely, volt az első tanítómesterem. Ez a közepes termetű, hirtelen szőke, kék szemű legény tanított a haditudományokra. Kötelességtudó katona volt, és jól mutatott rajta a gondosan eligazított egyenruha. Büszkén és magabiztosan járt-kelt, mintha széles lépteivel a haza földjét mérte volna fel. Mindnyájan utánoztuk, de azért féltünk Is tőle. Szívünk mélyén azonban mind mélyen tiszteltük Regyin sza- kaszparancsnok-helyettest. Rendkívül igényes volt. Semmiféle lazaságot nem engedett meg magának, rólunk nem is beszélve. — Baurdzsan Momisuli vöröskatona elvtárs, hozzám! — adta ki a parancsot. Odamentem és jelentkeztem. Regyin szigorúan végigmért, feszesen kihúzta magát, és rám parancsolt: — Baurdzsan Momisuli vöröskatona elvtárs! — Én is kiegyenesedtem. — Igazítsa meg a sapkáját! — Megigazítottam. — Kezeket előrenyűjtani! — Előrenyújtottam a kezem. — Ne remegjen! Nem szándékozom megölni. Vágja le a körmét! — Megismételtem a parancsot. — Hozza rendbe magát, ahogy illik ... Ezt követően „jobbra át!“-ot, majd „balra át!“-ot vezényelt. A „hátra arc!“ kétszer vagy háromszor is elhangzott. Rám parancsolt, hogy varrjam fel a gombot, mossam ki a zsebkendőmet, tisztítsam ki a csizmámat, és haladéktalanul cseréljem ki a gallérbetétet. Minden egyes parancsot utána ismételtem. Amikor távozóban hátraarcot csináltam, minden bizonnyal nagy zavarodottságomban és sértődöttségemben, kissé megtántorodtam. — Visszakozz! — kiáltotta Regyin. Visszafordultam. — A hátraarcnál balra kell fordulni, a bal sarkon és a jobb lábujjakon. így ni. Regyin rugalmasan sarkon fordult, majd visszafordulva ismét vezényelt: — Hátra arc! Mivel ezúttal sikeresen megfordultam, és néhány kemény díszlépést is kivágtam, Regyin elégedetten jegyezte meg: — No, lám. így kell a parancsnoktól eltávozni... Most pedig pihenj, vöröskatona elvtárs! Egy alkalommal Regyin ismét hívatott. Izgatottan tettem eleget a parancsnak, vártam, hogy megkapom a soron következő rendreutasítást, de nem, ezúttal a szakaszparancsnok-helyettes mosolygott. — Öljön le, Baurdzsan Momisuli elv- társ — szólított fel, és amikor bátortalanul mellé ültem, így folytatta: — Elégedett vágok az eredményeivel. Szakaszunkban a legjobb lövészek közé tartozik. Mintha az alaki kiképzéseknél is elrendeződtek volna a dolgok. A fizikai felkészülés viszont — az valahogy nem megy. Lemarad a társai mögött. — Én, szakaszparancsnok-helyettes elvtárs, igyekszem ... — Tudom, hogy igyekszik. De most nem erről van szó. Egészen másról akarok magával beszélni. Számomra váratlan kérdést tett fel: — Mondja, miért ne mehetne el maga mesterlövésznek? — Ugyan, szakaszparancsnok-helyettes elvtárs, miféle mesterlövész lenne énbelőlem? — Engem áthelyeztek a mesterlövész-egységhez. Ha akarja, együtt folytathatnánk a tanulást. Ürömmel beleegyeztem. Regyin lett a mesterlövész-egység parancsnok-helyettese. Alaposan ráncba szedett mindany- nyiunkat. Még a korábbinál is szigo rúbb és igényesebb lett. Egészen az összeesésig gyakorlatoztatott bennünket, elvárta, hogy nagyon gyorsan és pontosan lőjünk. Minden egyes rosz- szul sikerült lövés, kiábrándító „meszelés“ után jobban mérgelődött, mint mi magunk. Hadosztályunk felett Bugyonnij helyettese, Kogoszov tábornok gyakorolt felügyeletet. Szikár, rendkívül sovány, de büszke tartású ember volt. A vöröskatonákat „fiacskáimnak“ nevezte. ' Mai kazah elbeszélő — Fiacskám, te ne izgulj, nem tége det jíittelek ellenőrizni, hanem a parancsnokaidat. Azt akarom látni, mire tanítottak téged. Mutasd be azt, amit tudsz. Téged nem szidlak össze, de parancsokaidat, ha van miért, bizony megleckéztetem. Jelenteni fogom Szem- jon Mihajlovicsnak is. Ö pedig igazán szigorú ember ... Regyin odajött hozzám', és szinte suttogva mondta: — Azt mondják, a mesterlövészek párosával mennek a tüzelőállásba. Az egyik — megfigyelő, a másik — lövész Menjünk együtt. Én leszek a megfigyelő, maga pedig majd lőni fog. Valószínűleg a hatodik gyakorlatot mutatjuk be. Kogoszov bársonygalléros helyettese (akkoriban a vezérkari tisztek bársonygalléros zubbonyt viseltek J megnyomta a stopperóra gombját, és kiadta a parancsot: — Mesterlövészek! Regyin szakaszparancsnok-helyettes elvtárs és Silimili vöröskatona elvtárs, a tüzelőállásba — futásban indulj! Elrugaszkodtunk, odarohantunk, és a tüzelőállásban hasra vetettük magunkat. — Kettes irányzók, jobbra a bokor, periszkóp! — jelzett a megfigyelő. A kis periszkóp a bokor zöld hátterébe olvadt. Rálőttem. — Két ujjnyival balral — kiáltotta Regyin, amint meglátta a felvert port a bokor mellett. Egymás után háromszor lőttem. A periszkóp a levegőbe repült. Hátul felhangzott Kogoszov harsány nevetése. A célpontok pár pillanatra feltűntek, és mint valami álomban, újra eltűntek: „futárkutya“, „megfigyelő“, „szaladó Baurdzsan Momisuli* katona“, „golyószóró“... Én meg csak lőttem és lőttem... A levegőben hirtelen megjelent egy repülőgép, és zuhanórepülésbe ment át. öt golyót küldtem eléje. Megint jött a „futárkutya“. Tehát az előző két lövéssel nem találtam el. Odaeresztettem három golyót. — Eltalálta! Ne vesztegesse az időt! — kiáltotta Regyin. — Lője a „tüzérségi megfigyelőállást“, ötös irányzók, négy ujjnyira jobbra! A fedezékből távmérős távcsővel figyelték buzgólkodásunkat. Két lövést adtam le. A második lövés után a makettek a levegőbe repültek. Kogoszov megint harsányan nevetett. — Állj! A kiindulóállásba — futásban indulj! Felugrottunk, és visszaszaladtunk a kiindulópontra. Kogoszov odajött hozzánk. — Fiacskám — mondta a tábornok, és megveregette a vállamat. — Nem tudom, hány célpontot találtál el, de mindenesetre te nem lövész, hanem automata vagy. Két perc alatt — harminckét lövés! A céltáblák ellenőrzése során kiderült: a harminckét lövés közül huszonkettő talált. — Ki a parancsnokod, fiacskám? — kérdezte Kogoszov. Én sután, minden ceremónia nélkül Regyinre mutattam. — Köszönöm, fiacskám, a jó munkát. Köszönöm, mert minden bizonnyal te szenvedtél meg az eredményért, te neveltél ilyen kitűnő lövészt, fiacskám! Kogoszov kezet nyújtott Regyinnek. — A dolgozó népet szolgálom! — jelentette katonásan Regyin, és kihúzta magát. — így kell nevelni a vöröskatonákat — mondta a tábornok. Hazafelé Regyin vett három nagy görögdinnyét, és az egész szakaszt megkínálta. Nekem is adott egy szelet lédús dinnyét, és mosolyogva megjegyezte: — No, magának Is furcsa egy neve van, Baurdzsan. A parancsnok „Silimili“ néven szólította. És a szakaszparancsnok-helyettes hangosan, vidáman felnevetett. Négy nap múlva Regyin ragyogó áb- rázattal hozta a kerületi katonaújságot, amely „Momisuli mesterlövész a tüzelőállásban“ címen közölt riportot. Ősszel Regyinnel együtt leszereltünk. Én hazamentem Kazahsztánba, a szülőfalumba, ő pedig a Volga vidékére. Tíz év telt el azután. Teljes erővel dúlt a háború. A déli végeken seregeink sorozatos vereséget szenvedtek. Odessza, Krím, Keres, a Don menti Rosztov, Kaukázus, a szalszki puszták s a messzi sztálingrádi utak... Frontszakaszunkon váltakozó szerencsével folyt a harc. Mi előrenyomultunk, erre a németek ellentámadásba mentek át, a németek nyomultak előre, válaszul mi lendültünk ellentámadásba. Eközben .sikerült előbbre rukkolnunk vagy huszonöt kilométernyire. Azután a németek ránk szabadították a Tigriseket és Ferdinándokat, megállítottak és vagy tizenöt kilométerre visszavetettek minket. Megfigyelőállásomat meglátogatta Csisztyakov tábornok hadseregparancsnok. Jelentést tettem a helyzetről. A tábornok végighallgatta a jelentésemet, aztán néhányszor elismételte: — Igen, igen ... Ügy látszik, megverték magukat. ... Bizony, jócskán orrba verték magukat! Bizony, visszakergették magukat! Zavartan pislogtam. A tábornok keserűen elmosolyodott, és szelíden megkérdezte: — Hogyan gondolja? Törvényszerű, hogy vereséget szenvedjenek a németektől? — Véleményem szerint, hadseregparancsnok elvtárs, bizony törvényszerű volt a vereség. Nálunk lovak vontatják a tüzérséget. Nem tudtak együtt haladni a tankokkal és a gyalogsággal. — Hm ... igen ... Ezek után, ha az a véleménye, hogy a németek jogosan verték el magukon a port, akkor szíveskedjék érdemüknek megfelelően és hadosztályparancsnokhoz illően gratulálni a németeknek a győzelemhez! Nem tudtam, mit válaszoljak a tábornoknak. — Ne búsuljon, hadosztályparancsnok — folytatta még szelídebben a tábornok. — Nem örömömben jöttem én ide. Sem ön, sem pedig az emberei nem hibásak. Én nem értékeltem eléggé az ellenséget, és nem láttam előre ezt a komplikációt — a tábornok az ellenség törzstartalékainak állásai felé bökött a térképen. — Hat órával megelőzött engem, és magukat visszavonulásra kényszerítette. A tábornok a továbbiakban, az újabb fejlemények Ismeretében, elrendelte: — Tartsák magukat estig, és virradat előtt indítsanak ellentámadást! Az éjszaka folyamán idejön egy tüzéregység és két terepjárós tüzérezred. Azok segítségével gratuláljanak a németeknek az eddig elért sikerekhez. Negyvenperces dísztűz után, az ő módszerük szerint — csapjanak a szemük közé. A hadosztály politikai biztosa, Ivan Mihajlovics Konykovszklj, egy jóságos és bátor, hatvan év körüli öregember volt. Parancsnoki ténykedésem során sok butaságtól visszatartott. Míg én he- veskedtem, ő hallgatott. Aztán odajött hozzám, és mindig megtaláltuk a leghelyesebb megoldást. A háromnapos harc után vagy félszáz kilőtt tankot, hagyott az ellenség hadosztályunk övezetében. Konykov- szkij az erről szóló jelentés után megjegyezte: — Köszönet a hadseregparancsnoknak a tüzérségi támogatásért. De azért katonáink mégiscsak derék gyerekek! Javaslom, Regyin törzsőrmestert terjesszük fel Lenin-rendre. Teljesítménye: öt kilőtt német tank. — Ki az a Regyin? — Regyin szakaszparancsnok a tankelhárító tüzéreknél. — Ivan Mihajlovics, kérem, rendelje be hozzám. Szeretnék megismerkedni vele. Megjött Regyin. Nem ismertem meg. Nagyon megöregedett. Zubbonyának jobb oldalán hat sebesülést jelző sávot láttam, ebből négy súlyos sebesülésre utalt. Volt nevelőm, első parancsnokom kihúzta magát előttem, kezét sok harcot megért, fakult sapkájához emelte. Most is gondosan öltözött, délceg katona volt, mint régen. — Nyikolaj Vasziljevics! Valóban ön az, Nyikola Vasziljevics? Miért nem adott eddig életjelt magáról? Nyikolaj Vasziljevics! Amikor megkérdeztem, mitől öregedett így meg, elmosolyodott, s azt felelte: — Ezredes elvtárs, mind a ketten a hazát, a Szovjetuniót szolgáljuk, és a Szovjetunió most nagyon nehéz időket él át. E szavak hallatára Konykovszkij szemét elöntötte a könny. — Nyikolaj Vasziljevics, nem szívesen küldöm harcba, hogy hetedszer is megsebesüljön — tettem szóvá a dolgot vacsora közben. — Menjen el péknek a hadosztálysütödébe. — Ne sértsen meg, ezredes elvtárs — morzsolta Regyin a szót a foga között, kitörni készülő haragját visszafojtva. Nagyon izgatott lett, és türelmetlenül várta, hogyan döntök. Engem is elöntött a méreg, és hangosan ráparancsoltam: — Regyin törzsőrmester! Menjen vissza szakaszához, és vezesse továbbra is! — Értettem, ezredes elvtárs! Köszönöm az engedélyt, hogy visszamehetek bajtársaimhoz! Regyin távozása után Konykovszkij hosszasan korholt, hogy nem tudok az emberek nyelvén beszélni. Arra a mentegetőzésemre, hogy nem akartam én semmi rosszat Regyinnek, csak kevésbé veszélyes helyet ajánlottam fel neki, Konykovszkij kesernyésen elmosolyodott, és azt mondta: — Éppen az a baj, parancsnok elvtárs! Te egy frontharcos katonát a 'becsületében és hiúságában sértettél meg! Itt a hiba, hadosztályparancsnok elvtárs ... Elhallgattam. Megszólalt a telefon. — Ezredes elvtárs — szólt bele egy ismeretlen női hang. — Orvos vagyok! Bocsánat a zavarásért. Rendkívül súlyos állapotban itt van nálunk Regyin törzsőrmester. Haladéktalanul az egészségügyi zászlóaljhoz indultam. Nyikolaj Vasziljevics beesett arccal, sápadtan egy prics- csen feküdt. A sátorban vérszag és fenyőillat keveredett. Ahogy ott feküdt, arca kékes színben játszott. Amint beléptem, Regyin megpróbált talpra állni. — Baurdzsin! — fordult felém. — Eljöttél? Látod, a németek ellőtték a csigolyámat... Még felállni sem tudok a hadosztályparancsnokom előtt!... Micsoda dolog az ilyen? Ne haragudj érte ... — Ugyan, Nyikolaj Vasziljevics, ugyan, kedvesem, miért kellene felállni! Inkább én köszönöm meg neked a katonai nevelést, megköszönöm a hűséges szolgálatodat, Nyikolaj Vasziljevics! Hálásan köszönöm, kedvesem! Kinyitotta a szemét, hideg kezét felém nyújtotta, és alig hallhatóan suttogta: — Ogy gondolod? ... A Szovjetuniót szolgálom! Ezek voltak az utolsó szavai. Átöleltem és felzokogtam. Nyikolaj Vasziljevics Regyin, első katonai nevelőm, első parancsnokom meghalt. — A Szovjetuniót szolgálom! — mondta, mielőtt örök álomra szende- rült volna. ROZSÁS JÁNOS fordítása NYIKOLAJ REGYIN SZAKASZPARANCSNOK-HELYETTES
