Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-08-06 / 32. szám

egy kicsit más, többet dolgozik, annak nemcsak csodáiéi, hanem irigyei is van­nak. Az emberi kicsinyesség velejárója az irigység. Sokak szemében már az is feltűnő, ha az ember igényes: minden­ben. Az emberek pocakot eresztenek. Addig esznek, amíg látnak. És ez nem igényesség, hanem igénytelenség. Mert ebben nem maga a pocak a zavaró, ha­nem az. hogy nem adnak magukra, nincs igényük. 1978. VIII. B. 11 I 3. Ötödikes voltam, amikor egyszer ha­talmas pofont kaptam Pölhös Imre pe­dagógustól. Akkor ott, a budapesti Mar­gitszigeten, a Palatínus strand bejára­tánál megtanultam, hogy az adott szót minden körülmények között meg kell tartani. Ipolyságon (Sahy) kerestem őt fel, épülő házánál. Késő délután van. Dolgozik. Kopott nadrágba, vállpántos melegítőbe bújva. Gőzölög a forró szurok körülötte. Mel léállok, segítek. Egyengetjük, hengerez- zük az aszfaltot, néha-néha szólunk csak egymáshoz. Régóta tudom róla, hogy munka közben nem szeret diskurálni. Akkor sem szeretett, amikor tízegyné­hány évvel ezelőtt az ipolybalogi iskola üvegházában ültette, gyomlálgatta a pa­lántákat, virágokat, amikor az iskola építésénél — mint igazgató — minden­féle munkában segédkezett, amikor a narkot kaszálta vagy a rózsákat nyeste. Akkor csak a munkára ügyelt, amelyet nagyon élvezett. A nehezét, a szépsé gét. Mint a kisgyerek a kész homokvár­nak, úgy örült ő az alapos, kétkezi mun kának. De a pedagógiának, a tanításnak is. fobban tudott örülni a jó feleletnek, mint a diák a csillagos egyesnek. ... És elkészültünk az aszfaltozással. Jobbról, balról méregeti az utat, lehajol, szemügyre veszi, dombosodik, mélyül-e valahol a darabka feketeség. — Pontos, szép munka volt! — mor­molja magának. Összeszedjük a szerszámokat, ő átöl­tözik, aztán kertészládákra ülünk a ga rúzsban. Bort tölt, a saját termésből. Koccintunk: a riportra. 1. — Gyermekkoromban azért tanultam meg dolgozni, mert attól függött, hogy van-e ennivalóm vagy nincs. Hatgyerme­kes parasztcsaládban születtem, kemé­nyen kellett dolgoznunk. Nem véletle­nül mondom, hogy megtanultam dolgoz ni, mert a munkát, a dolgot tanulni kell, nemcsak szeretni. Dolgozni tudni kell. A családban nem szerettem dolgozni, láza­doztam ellene. A háború előtt a paraszti élet embertépő, kiszipolyozó volt. De a falusi gyereknek mi más lehetősége maradt? Dolgozni, segíteni és megélni valahogy. Tanulni? Ugyan miből? Aztán jött a háború, a maga szörnyűségeivel. Majd béke lett, de tanulni még mindig nem tudtam. Nem nyíltak magyar isko­lák rögtön. Csehországba mentünk dol­gozni. Megvolt ennek is a jó oldala, mert az ember legalább világot látott, bővült a látóköre, gyarapodott emberisme­rete. Csehországban egy gátépítésen dolgoztam, napi tizenöt órát. Padlón, szalmán aludtunk. Aztán hazajöttünk a falunkba, és negyvennyolcban hárman újra a nyakunkba vettük a világot. Ifjú sági építkezésre kerültem, ahol az Hiú­sági szervezet tagja lettem. Jól meg­tanultam a cseh nyelvet, s fantasztiku san jól éreztem magam a szorgos, művelt csehek között. Ezek az ifjúsági építkezésen karbantartó-segéd lettem, nem végeztem hát kimondottan nehéz fizikai munkát, mint azelőtt, Akkor sze­rettem meg nagyon a cseh népet, s a fiamat is azért küldtem Prágába tanulni, egyetemre. Vége szakadt ennek az idő­szaknak is, és újra hazajöttem a szülő­falumba. Nagycsalomijára. Innen, a kö­zeli városkába, Ipolyságra jártam tanul ni. esti gimnáziumba. 1951-ben mentem Balogra tanítani. Tanulás? Tanítás? Ezt a kor hozta magával. Oj kor, új légkör született, ami vitte az embert magával. Belevetettük magunkat a szocializmus építésébe. Sokan folytatták tovább a munkát, a kétkezit, néhányan tanultunk, majd miután megnyíltak az iskolák, ta­nítottunk. Nehezen ment a váltás, mert iőformán az eke szarva mellől jöttünk. Nem is a tudás, hanem az eszmébe ve­tett hit vitt előre napról napra. Közben a szünidőben Bratislavába jártunk to­vábbképzésre, ahol a pedagógiai munka alapjait ismertették meg velünk, ötven­kettőben hároméves nappali tagozatú főiskolára kerültem. Gyönyörűek voltak ezek az évek. Huszonkét éves fejjel, a nyomorúságból kikerülve, egy bakan­csos melós gyerek a főiskolán tanul Alig hittem. Ötvenötben vissza a faluba. Balogra. A tanítás után a közéleti mun­ka töltötte ki minden percem. Akkor a falu szocialista átszervezése, a szövetke­zetesítés, a tanítók dolga is volt. Hogy miért mentem a szomszédos Balogra, és nem maradtam a szülőfalumban? Bi­zottság helyezte el az első képesített tanítókat, engem ide küldtek. Előtte még apámtól megkérdeztem, hová men­jek? Ő csak annyit mondott: „Gyere haza, van itt mit csinálni!“ S ezt a „ha­zát“ nem Csalomijára, szűkebb szülőföl­demre értette. És érdekes, nagyon sok, sokkal több volt a munka, mindenütt. mint most, mégis több idő jutott egy­másra. Tisztább, jobb közösségi életet éltünk, mint manapság. Megalakítottuk a szövetkezetét, bővítettük az iskolahá­lózatot és felvetődött egy új iskola épí­tésének a terve. Hol? Hogyan? Sok huza­vona után végül is 1962-ben felépült. A legszebb, a legnagyobb a járásban. 2. Voltak harcok, sikerek és csalódások is Pölhös Imre életében, de én még so hasem láttam őt csüggedtnek, komornak. Semmi sem törte meg. Minden nehézsé­get, minden sérelmet férfiasán, emelt fővel elviselt. — Mi az, ami mindehhez erőt adott? — Én kiskoromtól kezdve mindig másképp gondolkodtam, mint a környe­zetem, s ugyanakkor ettől a gondolko­dásmódtól merőben eltérő közegben él­tem. Mindig azt tartottam szem előtt, hogy a munka a legtisztább dolog. Egészséget, erőt, megnyugvást és bizton­ságot ad. Ami csalódás ért, azt mindig a fizikai munkával kúráltam. Sohasem szívtam mellre a személyes sérelmeket. Ahelyett, hogy visszavágtam vagy „kö­nyököltem“ volna, folytattam a mun­kám. Vallom, hogy kígyómérget is lehet fogyasztani, de csak módjával, tudja az ember, hol a határ. Én a munka után nemcsak a kezemet, testemet, hanem a lelkemet is megtisztítottam. Nem a papnál — mint sokan a gyóntatószékben te­szik —, hiszen ateista vagyok, hanem önmagam előtt. Ez pedig annyit jelent: nyíltan, egyenesen, humánusan élni. Engem mindig különcnek tartottak a környéken. Másképpen öltözködtem, más­képp éltem családi, baráti életet, mint mások. Másképp rendeztem be a lakásomat, másként dolgoztam. És aki- Én sosem akartam különb lenni, hanem több. — Miben? — Az emberségben, a gondolkodás- módban. A dolgokat nem úgy venni, ahogy „puffannak“, hanem önállóan alakítani a magam egyéniségéhez, véle ményt, önálló véleményt formálni min­denről. Ez adja az ember egyéniségét. 4. A nevelésben nem lehet csalni. A gyermek könnyen észreveszi, ha csa­lunk. A gyerek a legjobb kritikus, min dent lát. 5. Sok pletyka kering Pölhös Imréről, különösen azóta, hogy Ipolyság határá­ban hozzákezdett egy hatalmas ház épí­téshez. Nyolc éve folyik az építkezés, de a ház előtt elfutó buszokon még mindig hallani ilyen megjegyzéseket: „Itt a Pöl hös-palota.“ „Úszómedence is van ben­ne,“ Üvegházat is épített,“ „Micsoda nagy ház“... A legtöbben ezt kérdez­ték: „Miből telik Pölhösnek?“ — A munkámból. Régóta kertészke- .dem. Keményen megdolgozom minden fillérért. És nem a külvilágnak építettem ilyen mutatós, nagy házat. Önmagam-' nak, a saját kényelmemre. Így is lehet építeni, hogy a lakáskultúra, a lakótér kialakítása ne a szemlélődő szemek igényét, hanem az építőt, a lakót szol­gálja. Szeretném bebizonyítani, hogy ugyanannyi pénzből, amennyiből ország­szerte hatalmas, otromba, ízléstelen há­zakat építenek, lehet egyéni ízlésű hangulatú lakást is építeni. És majd lakni fogok a házamban, nem fogom idegeneknek mutogatni. Tudom, hogy sok ember irigyli, éppen ezért pletykáz- rtak. Nem érek rá a szóbeszédekkel fog­lalkozni. Én nem élhetem a mások sze­rint „előírt“ életet, nem élhetek mások ízlése szerint, nekem a saját életemet kell élnem. Beletemetkeztem ebbe a mun kába az emberi kicsinyesség elől. Élve­zem az alkotás szép örömét. Ástam, be­tonoztam, követ faragtam, falaztam, s amit nem tudtam, megtanultam. Ne­kem a megnyugvást, az elégedettséget az jelenti, ha látom, hogy valamit jól megcsináltam. 6. — Tavaly neveztek ki az ipolysági diákotthon főnevelőjévé. Az internátus nagyon rossz állapotban volt, egy év alatt rendbe hoztuk. Tudod, nekem min­dig az volt a sorsom, hogy alapot kellett teremtenem, soha nem tudtam a készbe beülni. És most örülök, hogy újra „ala­pokat rakhatok“. Ez nem „pech“, hanem szerencse. A diákotthont én nem tudom úgy elképzelni, hogy rossz karban, om­ladozófélben legyen. Szerintem a kör­nyezet is nevel. Ma már rendben van. Szép munka volt, örömmel gondolok vissza rá. Újra építeni, újra virágokat ültetni az épület köré, és közben meg­mutatni a bennlakó fiúknak, lányoknak, mit jelent a munka, a teremtés szépsé­ge. Jó velük együtt dolgozni, egyiküket sem kellett noszogatni. A gyereket nem úgy kell venni, hogy „gyerek“, hanem úgy kell vele bánni, mint emberrel. A gyerekkel azt kell tudni elhitetni, hogy nem a tanítónak, hanem magának tanul. Ha a gyermek ezt tudatosítja, akkor a pedagógusnak nyert ügye van. 7. — Kertészkedés? Virág? E munka egyik része szükségszerű, a másik az élő természet csodálata. Egész életemet végigkíséri a föld szeretete. Tudom, hogy a földbe „befektetett“ szeretet tíz­szeresen megtérül. Nem pénzbelileg gondolom. És magát a növényt is úgy kell kezelni, mint az életet, társat. Kü­lönösen a virágot. Ha elkészül a házam, csak virágtermesztéssel foglalkozom majd. 8. — Elégedett? — Ha az ember igényes, akkor soha­sem lehet önmagával, munkájával elé­gedett. Z. J. A lan Sillitoe angol író, A hosszútávfutó. ma­gányossága című világhírű regény szerzője, eddig meg­jelent négy elbeszélésköte­téből Dezséri Katalin 17 no­vellát választott ki, amelye­ket hét fordító kiváló átül­tetésében idén tavasszal je­lentetett meg az Európa Könyvkiadó. Elöljáróban hadd jegyez­zem meg, hogy nem doku­mentumokat, szürrealista képekkel telizsúfolt íráso­kat kapunk kézhez, hanem kellően indított, jól leper­getett. befejezett szabályos elbeszéléseket. A kötet írója a legszemélyesebb élmé­nyéit és tapasztalatait mondja el, amit szegény- gyerekként, majd kamaszko­rában a világháború alatt, a későbbi évek folyamán pedig már érett fejjel egy sivár angol kisvárosban élt át. Mind a három korszak­ban annyi szenny és nyo­morúság tapad a sarkához, A rongyszedő lánya hogy óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: jellemző volna mindez az angol élet­re, vagy pedig Sillitoe sajátos szemléletéből ered, hogy oly ritkán nyílik fényre a sze­me? De el kell fogadnunk a torzulásoknak ezt a vége­láthatatlan panorámáját, amelyet Sillitoe vérbő hite­lességgel tár elénk. Úgy­szólván valamennyi alakjá­nak félresiklott az élete, önhibájukon kívül megrok­kantak, kora fiatalságukban az élet sebet ütött rajtuk és ez a seb nem forr be soha, életük végéig hordani kény­szerülnek. Gorki) volna Sillitoe tanf- lómestere? Tagadó választ kell adnom. Gorkij éles szemmel meglátta a kisem­berek nyomorát, társadalmi kiszolgáltatásukat, de meg alázottságukban meglelte és felmutatta a reményt éltető csirákat is. Csehovra is kel­lett gondolnom a kötet el­olvasásakor. alighanem tőle tanulta meg a fojtogatóan szürke mindennauokban meglátni a szüntelenül per­gő apró tragédiákat. De amíg Csehov alakjai ese­ménytelennek tűnő életében él valami felemelő, tovább­segítő remény. Sillitoe ele­settjeiben ritkán csillannak fel liven boldogító remény­sugarak. A kötet Festménu halász­bárkával című írása novel­laremek. „Nem voltam so­ha boldog.“ mondja postás főhőse, akit hatévi házasság után elhagy a felesége. Szenved magányában, de beletörődve elviseli. Az asz- szonv néha visszatér, nem azért, hogy visszakönyörög- le magát, csak elüldögél a lakásban, egy kis pénzt kér kölcsön, amit sohase fizet vissza. Aztán elmaradnak a látogatások: az asszonyt kissé ittas állapotban halál­ra gázolja egy teherkocsi, a postás pedig végleg elma- gánvosodva tovább hordja n leveleket. A kötet legfőbb értékének tartom, hogy Sillitoe érzé­keny lélekkel, szívbéli sze­retettel ír a gyárkéménvek árnyékában élő gyerekekről fis van a tolvajlő, gyújtoga­tó gyerekhad között egv fiatalember, a rongvszedő lányának, Dorisnak ugyan­csak tolvajlásból élő kedve­se, aki Doris tragikus halá­la után egyenesbe tudja hozni az életét. A munkától elnyűtt, a háborúban rok­kanttá vált, megnyomorított páriák közt ez a fiatal re- ménvtkeltő színfoltokkal világít. A múlt századi an­gol realista írók hagyomá­nyaira támaszkodó Sillitoe itt ki tudott törni és tovább­ra. előbbre nézni a iövő felé. EGRI VIKTOR (A szerző felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents