Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-02 / 27. szám
Erskine Caldwell* A legnagyobb megelégedést számomra ilyen és hasonló történetek megírása jelenti. A kis rigö egész éjjel a háztetőn ült és énekével betöltötte a hűvös, tiszta levegőt. De ahogy a nap felkelt — elrepült. Mélységes és titokzatos csend borult a beláthatatlan síkságra. Az árnyak, mint máskor, most is megjelentek a fák alatt és a kerítés oszlopai körül, a fehér fövenyen cikcakkosan rajzolódtak ki a kerítés deszkái és csipkésen az ágak lombjai. A nap olyan hirtelen emelkedett felfelé, mintha egyetlen célja volna, hogy minél hamarabb érjen a fenyők teteje fölé, hogy onnan ragyoghassa be az öbölig terjedő síkságot. A hálószoba világos és meleg volt. Nellie már nem aludt. Egyik karja a feje alatt, a másik a feje mögött pihent a párnán. Szemhéja időnként nyugtalanul meg-megrezzent. Végtelen türelemmel várta Vern ébredését. Ha Vern néha későn jött haza, soha nem keltette fel őt. Nellie sokszor olyan álmos volt, hogy bármennyire szerette volna őt megvárni, szemei lecsukódtak és elaludt. Vern mellette nyugvó sötét feje fáradtnak és megviseltnek látszott. Homlokát még álmában is ráncolta. Szeme körül a bőr sötétebb volt, mint arca többi részén. Nellie óvatosan hozzáhajolt és megcsókolta az arcát. Legszívesebben mindkét karjával magához ölelte volna sötét fejét és újra meg újra csókkal borította volna el. Szemhéjai akaratlanul megrebbentek — Vern — suttogta gyengéden —, Vern. A férfi szemei kinyíltak, majd ismét becsukódtak. — Vern, drágám — mormogta Nellie szívdobogva. Vern feléje fordult és olyan szorosan simult hozzá, hogy Nellie szinte a nyakán érezte leheletét. — Ű, Vern — suttogta alig hallhatón. Vern érezte, mint borítják el Nellie csókjai szemeit, homlokát és ajkát. Kelemes ébredés volt. Kezeivel megkereste őt vés szorosan egymáshoz simultak. — Vern! Mit mondott? — tört ki végre Nellie-ből az eddig visszatartott kérdés. Vern, aki most már teljesen éber volt, tágra nyílt szemekkel nézett rá. Nellie leolvasta arcáról a választ és csak annyit kérdezett: — Mikor? — Még ma — mondta Vern csukott szemmel hozzásimulva, hogy még egyszer érezze teste melegét. Nellie ajka önkéntelenül megremegett erre a válaszra. — Hova költözünk, Vern? — kérdezte a fiatal nő szorongva, lesve válaszát. Vern bizonytalanul megrázta a fejét és csukott szemmel szorosan Nel- lie-hez bújt. Hosszú ideig feküdtek így egymás karjában. A nap úgy melegítette a szobát, mintha ismét nyár lenne és nem ősz kezdete. A viharvert ablak- párkány felől meleg hullámok törtek be. Talán lesz még egy kis meleg a tél beállta előtt! — Megmondtad neki? — kérdezte Nellie. Kis szünet után Vern arcába nézett és újra megkérdezte: — Megmondtad neki, hogy mi a helyzet velem? — Igen. — És ő mit válaszolt? Vern nem felelt. Hozzásimult, még szorosabban, hogy erőt merítsen közelségéből. — Semmit nem mondott, Vern? • Mai amerikai elbeszélő — Körülbelül csak annyit, hogy nem tud segíteni rajtunk. Pontosan nem emlékszem szavaira, csak az értelmére. — Egyáltalán nem törődik velünk, Vern? — Azt hiszem Nellie, hogy nem. Nellie úgy érezte, hogy teste megmerevedett. — Vern! Ugye számodra nem közömbös, hogy mi történik velem? — Ö, istenem, természetes, hogy nem. Hiszen képtelen vagyok most másra gondolni! Ha valami történne... Hosszú ideig feküdtek egymás karjában, gondolataiktól egyre éberebbek lettek. Nellie kelt föl először. Vern csak akkor vette észre a? idő gyors múlását, mikor Nellie felöltözve kiment a konyhába. Kiugrott az ágyból, utánasietett, hogy begyújtson. Nellie már javában a krumplit hámozta, mikor a tűz lobogni kezdett. Evés közben keveset beszéltek. Nem volt kiút, költözködniük kellett még aznap. Tehetetlenek voltak. Saját bútoruk nem volt, ruhaneműjük is oly kevés, hogy a szállítás egyáltalán nem okozott nehézséget. Míg Vern csomagolt, Nellie elmosogatta az edényt. Már csak az volt a dolguk, hogy ruháikat batyuba rakják és máris indulhattak volna. Mikor végre rászánták magukat, a távozásra. Nellie megállt a kapuban és visszanézett a házra. Bár eddig ez volt az egyetlen közös otthonuk, mégsem bánta, hogy el kellett menniük. A ház olyan rozoga v°lt, hogy pár éven belül úgyis összedőlt volna. A tetp lyukas, a ház egyik oldalfala elcsúszott az alapzatról és a tornác is megereszkedett. Vern megvárta, míg Nellie elbúcsúzott a háztól. Amikor megfordult, szeme tele volt könnyel, de már nem nézett vissza. Egy kilométernyi gyaloglás után az országúira léptek, és a fenyők végleg eltakarták szemük elől a házat. — Hova megyünk, Vern? — kérdezte Nellie még mindig könnyes szemmel. — Csak íiddig kell kitartanunk, amíg valami lakott területet nem találunk — mondta Vern, bár ő éppen olyan jól tudta, mint Nellie, hogy ezen a homokos, fenyőkkel borított vidéken a farmok és házak néha tíztizenöt mérföldnyire fekszenek egymástól. Hangosan csak annyit tett hozzá: — Hogy ez ilyen messze van még, nem tudom. A homokos országúton Nellie érezte a késői nyár virágainak illatát. A gyom, a dudva és a sűrű bozót elvette ugyan előle a kilátást, de a legcsekélyebb lehetőségeket is megragadta, hogy egy pillanatra megálljon az árok szélén és virágot keressen. Vern nem állt meg, és Nellie csak futva tudta utolérni, anélkül, hogy egy szálat is talált volna. Végre délután hűvös és árnyékos helyet találtak egy kis patak mellett. Vern pihenésre alkalmas helyet keresett Nellie számára. Mielőtt lehúzta az asszony cipőit, hogy lábai megpihenjenek, összekapart egy csomó száraz fenyőtűt fekvőhelynek és kitépett egy nyalábnyi mohát a fák alól, hogy a feje alá tegye. A víz, amit Nellie-nek hozott, átvette a patakban úszkáló levelek és füvek ízét, tiszta és hideg volt, Nellie ivott belőle egy keveset és máris elaludt. Késő délután volt, mire Vern felébresztette. — Nellie, drágám, két vagy három órát aludtál — mondta Vern. — Mit gondolsz, képes vagy járni még egy kicsit az éjszaka beállta előtt? Nellie felült, felhúzta cipőit, és követte férjét. Ahogy felállt, szédülés fogta el, de nem szólt Vemnek, nem akarta, hogy aggódjon érte. Minden lépésnél fájdalmat érzett, mely néha elviselhetetlenné vált. Ilyenkor ajkába harapott és tehetetlenül tördelte ujjait, de ment tovább és igyekezett, hogy háttérben maradjon, Vern ne lássa szenvedését. Mikor a nap lement, megállt és leült az országút szélére. Ogy érezte, nincs több ereje és egy lépést sem tud tovább menni. Testében olyan fájdalmat érzett, hogy belesápadt, olyan érzése volt, mintha végtagjait egyenként tépdes- ték volna ki. Nem tudta, mikor ájult el. Vern mellette térdelt és kalapjával legyezgette, mikor végre magához tért. Felnézett rá és mosolyogni próbált. — Nellie, drágám, miért nem mondtad, hogy ennyire fáradt vagy? — Nem akartam elhagyni magam — mondta Nellie — de úgy látszik képtelen voltam erőt venni magamon. Vern szünet nélkül legyezgette, aggodalmaskodott. — Mit gondolsz, Nellie! Megtörténhet, mielőtt még valamilyen lakott helyre érünk? — kérdezte Vern izgatottan. Nellie lehunyta szemeit és megpróbált nem gondolkozni. Amióta elindultak, egyetlenegy farmot vagy házat sem láttak. Nem tudta, milyen messze van a legközelebbi város, de még annak a gondolata is aggodalommal töltötte el, hogy a legközelebbi házat mikor érik el. — Azt mondtad, még két heted van hátra — mondta Vern. — Nem így van, Nellie? — Azt gondoltam én is — mondta Nellie —, de most valahogy másképp érzem. Ez az egész napi járás nem használt. Vern kiejtette kezéből kalapját, döbbenten nézett körül. Nem tudta, mitev,ő legyen, de azzal tisztában volt, hogy Nellie-nek azonnal segítségre van szüksége. — Nem bírom tovább! — kiáltott fel kétségbeesetten. — Valamit tennem kell. Felemelte Nellie-t és keresztülvitte az országúton. Talált egy helyet számára, egy fenyőfa alatt, és ott letette. Azután kibontotta batyujukat, a feje alá tett egy pár ruhadarabot, a lábait is betakarta. Közben a nap lement, sötétedni kezdett. Nem tudta, mit tegyen. Nem szívesen hagyta Nellie-t egyedül az erdőben, de tisztában volt azzal, hogy segítséget kell szereznie. — Vern — suttogta Nellie, kinyújtott keze Vern kezét kereste. Vern megragadta a kezét, ujjait, csuklóját szorongatta, simogatta, ahol - érte. — Mi van, Nellie, drágám? — Ogy érzem, hogy most... rögtön ... azonnal... megtörténik — súgta gyengén, alig hallhatón. Szemeit lehunyta még mielőtt a mondatot befejezhette volna. Vern lehajolt hozzá és észrevette, hogy ajkai vértelenek és arca olyan halottsápadt, amilyent ő még soha életében nem látott. Mialatt figyelte, Nellie teste megfeszült, ajkát összeharapta, hogy fájdalmában fel ne si- kpltson. Vern felugrott, az országúira rohan! és fel-alá kémlelt. Az éjszaka olyan hirtelen szakadt rájuk, hogy azt sem tudta megállapítani, hogy van-e valami mező vagy tisztás a közelben, amiről emberek közellétére következtethetett volna. De sajnos nyoma sem volt se háznak, se embernek. Visszarohant Nellie-hez. — Jól vagy? — kérdezte. — Ha aludni tudnék — mondta Nellie —, azt hiszem kibírnám még egy kis ideig. Vern leült mellé és átölelte. — Ha tudnám, hogy nem félsz, addig mennék az országúton, amíg házat nem találnék, és valami kocsit nem szereznék, hogy ne kelljen gyalogolnod. Nem hagyhatlak egész éjjel a földön! — És ha nem érsz vissza idejében! — kiáltott fel Nellie kétségbeesetten. — Sietni fogok, amennyire csak lehet, sőt ha kell, rohanni fogok, amíg nem találok valakit — mondta Vern. — Azt hiszem, ha két-három órán belül visszaérsz, akkor kibírom — mondta Nellie, — de egy perccel sem tovább! Vern felállt. — Hát akkor én megyek — mondta. Miközben az országutat rótta, siet ve, szinte futva, gondolatai szabadon csapongtak. j nyörgése me na, akkor m hetnének és szorult helj hogy mi van egy határozc Ezek után m vábbi könyö nyörület. Ki' tehetett eile hogy járt v pénz az arat alább, de me értelme vitat tudta, hogy len megbotlo az -országútól Mikor öss: Ságot pillant! egy sápadt k egy szorosra lugáterének mégiscsak h leg emberek összeszedve i Mikor végi tást hallott, i tóhoz futott römbölni kéz — Engedj! Nyissák ki a: Mintha kiá ről, feldöntöl tya előjött a ba felé kapc de az éppen ő maga és Végre sikerül nyomta az aj A szoba te ijedtükben új lábuk és fej és ágy alól, — Ne fél nyugodtságot Segítségért országúton, í lenül fedél í A legöreg' egy ősz haj néger, nagy ágy alól. — Szívesei mondta. — lem be rög hogy nem ti — Van val szállításra h< ga? — kérde — Van ( mondta az e menjetek és De gyorsan! A fiúk elől a hátsó ajtó: — Szükség valami hasor nénk a feles A néger as karót, Vern a bejárati aj országúira. ! hogy kihajts alá járkált ( ről meggyőzi Mikor a s nyian beszál hajtottak, an ta az iramot, óra és máris tak, ahol N tudatára ébri órával, vagy el Nellie-től. Vern a föli lította, de ví rohant a töl mellette. — felrázni. — vagyok Vem, De nem t az övéhez í jéghideg. Kéz az is hideg csuklóját, m szorította. Jó időbe te sikerült elhú sem tudta, 1 Mintha az es A néger be Vern nem főj Tudta, hogy Nellie arca szíve sem vei pen képtelen ez igaz is. A földre zt leveleibe tem kos földbe v kát maga kői máit szavaka nem tudta feli majd gyermi gyermeke irái szú idő telik tekről képes a most még értelmet kapn P Luzsicza Árpád illusztrációja
