Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-30 / 31. szám
V ilásán keresztül nézte a látha- z alkonyat harmatos fénye las- ímosődik az éj sötétségébe, a felderíteni az ismeretlen tit- )r támaszkodott neki ennek az iák, engedve, hogy tekintete a /ongjon! Szemrebbenés és szo- l, minden iránt közömbösen. Ma nyomta a szívét, nehezen léleg- tudott pihenni. : börtöntársára. Mélyen aludt, t nem fölébreszteni, mint hogy ngtalanságát, Tompa hang jött 1: veled, Mazen? aszóit: em, hogy alszol. , de a te hosszú sóhajtásod nból. rettentően nyomja a mellemet, megfulladok. már felkúrszott a látóhatárig f észrevették volna. A vasrá- ványabb és erősebb ragyogású takoztak. Egy könnyű fuvallat égigsimította az arcát. Megsóhajtott. Ez a börtön valódi érzékelték a napot és a sze- >r vettek tudomást róla, amikor _______________________ ki vételes útjuk volt a latrinához. Útközben teleszívhatták magukat friss levegővel. Szomszédja félbeszakította: — Mit mondasz? — És ezek a szavak felriasztották rengéséből. — Ah! Semmiség. — Akkor hangosan ábrándozol? Hirtelen nehéz léptek zaja koppant, mely körbejárta a folyosót. A cipősarkok egyhangú csattogása súlyosbította unalmukat. Aztán a léptek megálltak a cella ajtaja előtt. — Éhes vagy? — Az unalom gyötör, de legalább elnyomja az éhségemet. — Talán vacsorát hoznak, egész nap semmit sem ettünk. A lépések egyhangú kongása újra kezdődött. Még nem volt vacsoraidő. A fegyőr... szegény, az unalomtól szenved, mint mi; talán még jobban! Tavaly télen, amikor letartóztattak és egypár napig fogságban voltam a fegyőr együttérzéssel nézett rám. Ugyanakkor időről időre megkérdezte: éhes vagy ... szomjas .. . fázol... hozhatok még egy takarót. Egyfajta barátság alakult ki köztünk. Aztán később véletlenül találkoztam vele az utcán, elfordította a fejét, s úgy tett, mint aki sohasem ismert. Szegény ember, megbocsátottam neki, kétségkivül félt, ha köszön, a börtönben talál ismét. Hirtelen rettenes robbanást hallott. Ágyú vagy géppuska — suhant át az agyán. Ott a cella mélyén mindig viszontlátják a félelemtől és az ijedtségtől üvöltő gyerekek ijesztő arcát. Lehajtotta fejét, a fülét bedugta, szemét lehunyta. — Mi van veled? Beteg vagy ... Ez a dörgés... Ezek a szavak elűzték a robbanások zaját, keze lehullt, fejét fölemelte, és a cella padlásablakán keresztül a csillagokat nézte. Tavaly szeptemberben az anyám megbetegedett, azt hitte, hogy meghaltam. Tíznapi távoliét után visszatértem — egészségesen. Most nem. A ház küszöbén tíz holttest égett, a szaga undorító volt. Nem volt túlélő, aki eltemesse őket, én erőltettem magamra e küldetés teljesítését. Néhány csepp olajjal meglocsoltam őket, s egy szál gyufa elég volt ahhoz, hogy a testek egymás után lángra lobbanjanak. A felpuffadt holttestek borzalmas látványa szüntelen kínozta. Az ijesztő csendtől zúgott a füle... A csapatban a harmadik voltam. Poshadt vízzel teli lyukakba bújtunk, és onnan kémleltük az Ellenséges tankokat. Mindig, mikor Abou El Magd célzott, egy tank megállt és kigyulladt. A füst s a szikrák elvakitottak, dühösen dörzsöltem a szemem. — Mi van veled? Hangosan beszélsz! A zárban megcsikordult a kulcs, s az ajtó félig kinyílt. Komor arckifejezéssel a fegyőr jelent meg. — Megpróbáltam, hogy ne fecsegjek ki egy szót se, de nem megy... Ez az emberi lélek! Ha szükségük lenne valamilyen üzenetet átadni a szüleiknek, a rendelkezésükre állok. Összenéztek. Kábultan az ajtónál álló őrt nézték. Aztán egyikük fojtottan megszólalt: — Mit akar mondani? — Meg tudnak őrizni egy titkot? — Persze hogy. — Holnap reggel felakasztják magukat. Mazen társa, mintha áramütés érte volna, úgy pattant föl fekhelyéről és odabújt Ma- zenhoz. Egész testében remegett. Az őr döbbenten állt... — Többször elmentem erre, azt akartam mondani... Mazen a szavába vágott: — Köszönöm... Nincs semmire szükségünk. Tegnap üzentem anyámnak, közöltem vele, hogy talán már soha többé nem megyek haza. — Jól csináltad. Ezzel enyhíted a fájdalmát, ha majd értesül róla. — És te? Társa felé fordult, aki még most is remegett ... — És te? — Az enyéim mind meghaltak szeptemberben. A tank összezúzta őket. Az ajtó lassan becsukódott. Hallgatagon ültek a csupasz földön. — Miért akasztanak föl? Mazen nyugodtan válaszolt: — Azért, mert elpusztítottuk a tankot, amelyik eltaposta a családodat. Úgy beleharapott az ajkába, hogy vérzett. Aztán kintről ismét cipő kopogása hallatszott. — A vacsorát hozzák. Mazen felkiáltott: — Vacsora, vacsora... Minek vacsora? Mi holnap meghalunk. Nincs többé szükség ételre. És szeptember óta először nevette el magát. — Jobb teli gyomorral meghalni, mint üres hassal. — Ugyan! Mi a különbség? A vasajtó nagy zajjal megcsikordult. Elvették a fegyőrtől az ételt. — Nézd csak, először történik meg, hogy egy darabka húst adnak. Mazen gúnyos nevetésben tört ki. — Egy darabka hús neked, és holnap majd dőzsölnek két erős legényből. — Az ember húsát nem eszik meg, barátom. Mazen a távolban fénylő csillagokat nézte... Megnyálazta kiszáradt ajkát. Hallotta az őr távolodó lépteit. Társára szegezte tekintetét, aki bámulatos falánksággal habzsolt. Úgy tűnt fel neki, hogy tányérja aljáról embervért lefetyel. — Miért nem eszel? Jó! — Vérbe áztatod a kenyeredet! — Te hülye! Ez mártás, nem vér. Néhány pillanatig dermedten nézte a mennyezetet... Aztán lehajtotta fejét és hagyta, hogy képzelete elragadja a kivégzés színhelyére. (Holnap mindnyájan új, piros zubbonyt öltünk. Bíborszínűt, mint a vér.. . Miért kényszerítik a halálra ítélteket, hogy piros zubbonyt viseljenek? Talán, hogy elrejtsék a feltörő vér nyomait a testen?... De ez akasztőfa és nem nyaktiló ... ez akasztás ... Azt mondják, ez a legegyszerűbb módja a halálnak.) Az utolsó szavakat alig hallhatóan suttogta. — Mit mondasz? — Semmit. — Azt hallottam, ez a legkönnyebb halál. —' Igen. Az akasztás a legegyszerűbb halálnem. A másik abbahagyta az evést. Rémület kerítette hatalmába. — Egyedül csak az isten tudja, mit fog itt holnap történni. Azzal töltötték idejüket, hogy emlékeiket idézték fel... életükről. — Az anyám eladta az esküvői ékszereit, hogy apámnak puskát vegyen. Aztán egy tank alá esett, úgy, mint azok, akiket együtt láttunk. Emlékszel? — Az én anyám csak arról álmodozott, hogy megházasítson. De mindig konokul megtagadtam ... Azt mondtam neki, hogy a puskámmal kötöttem házasságot. Azt hittem, hogy megharagudott, de ő örömkiáltásban tört ki. Bölcs voltam. Ha megházasodom, a feleségem megbélyegezték volna az utcában ... és most, szegénykém, özvegy lenne, ilyen fiatalon ... A lámpa hirtelen kialudt. — Miért bánnak így velünk? Ez az utolsó éjszakánk. — Nézz ki az ajtó kisablakán ... Mindenhol sötét van ... Az áramfejlesztőben motorhiba lehet. A reggel lehelete behatolt a félhomályon keresztül. Felismerték a távoli hegy csúcsát. Közeledő lépések neszét hallották. A cella egyik sarkában húzták meg magukat... Kint nőtt a zsivaj. Aztán megcsikordult a kulcs a zárban. Az ajtó keservesen nyikor- gott a sarokvason. Az első katona gyufát gyújtott, a lámpa fellobbant, és megvilágítót ta az arcukat... Mintha ettől a kis fénytől jelent volna meg a nap első ragyogó sugara, hirdetve az új reggelt. TÖTH ÁGNES fordítása 'Walid Rabab — fiatal palesztin író, aki részt vett a népe védelméért vívott harcban és a forradalomban. 1974-ben A cella falára véve címmel novellagyűjteményt adott ki. * * A mikor közöltem a férjemmel, hogy nagyon szeretnék egy Zsigulit, azt mondta: „Az öngyilkosság olcsóbb módját válaszd, kérlek!“ Szótfogadtam és a Zaporozsec mellett döntöttem. Többen figyelmeztettek: ostobaság olyan autót venni, melyet a hónap végén gyártottak, de nem fogadtam szót. A színe miatt. Ez érthető. Ugyanis zöld a szemem, hát az autóm is legyen türkizkék. El tudja képzelni ezt az összhangot? A kocsi belsejét persze átrendeztem. Látható volt, hogy a gyár a hónap végén kevés fémmel rendelkezett, s üveggel igyekezett pótolni a hiányt. Nem mondom, sokat megspóroltak. Csak hát mindenki belát. Függönyt raktam tehát az ösz- szes ablakokra. Ez olyan lakályossá és eredetivé teszi a kocsit. Vagy a belső visszapillantó tükör! Hát azt olyan lehetetlenül szerelték fel, hogy hogy csak az úttestet lehetett benne látni a kocsi mögött, meg egy-két ronda teherautót. Elfordítottam tehát kissé, hogy az arcomat is jól láthassam benne. Az üléseket pedig nyúl- prémmel borítottam be. Ezt a férfiak soha nem fogják megérteni — ők teljesen mezítelen autókon száguldoztak. Még egy-két virágvázát akasztottam fel és a kocsi oldalát csúfító fogantyúkat borítottam be egy szőnyeggel. Mi kell még? Semmi több. Most már csak be kell ülni a kocsiba és forgatni a volánt, így szoktuk ezt mondani, mi autósok. Igen ám, de kiderült, hogy ehhez hajtási jogosítvány is szükséges. Ezt csak akkor kapja meg az ember, ha kiismeri magát ezek közt a mindenféle bigyók közt és ha ismeri a — hogy is mondják —, ja igen, a közúti forgalom szabályait. Én persze már régóta tudok autót vezetni. Már akkor, amikor még taxival közlekedtem, mindig figyeltem a gépkocsivezetőt, hogy mindig azt a kapcsolót fogja-e meg, amelyiket kell és arra a pedálra lép-e, amelyikre lépnie kell. A közúti forgalom szabályait meg kellett tanulnom, bár nem értek Az autóiskola vezetője végül is azt mondta: „Adják meg már neki, ennek semmi baja nem lesz, ez elpusztíthatatlan.“ Végre tehát egyedül maradtam a volán mögött. Száguldók a városon keresztül. Egyszer csak észreveszem, hogy követ valaki. Egy teljesen ismeretlen férfi, kék csíkos sárga Moszkvicson. Üldöz, kezd a közelembe furakodni. Értik. Meg akar velem ismerkedni. Rálépek egy olyan pedálra, hogy gyorsabban egyet velük teljesen. Az egyik szabály szerint például előnyt kell adni a jobbról érkezőnek. Hát képzeljék el, vezetem a kocsit és jobbról egy férfi közeledik. Nő létemre kénytelen vagyok neki előnyt adni és ezáltal megsérteni az illem és az udvariasság legelemibb szabályait. Vagy például, ha elakadunk az országúton és a hibát idejében nem tudjuk kijavítani, vissza kell térnünk a garázsba. Hát ez jó! És ha nincs garázsom? Mert nekem tényleg nincs. Igaz, hogy építhettem volna, de valahol a Néván túl. Minek akkor az autó, ha any- nyit kéne utána gyalogolni? De azért a szabályokból levizsgáztam. Az ötödik vagy hatodik próbálkozás alkalmával. menjek, de ő megelőz és integet. A hátsó lámpával. Ügy teszek, mintha nem venném észre és megyek tovább. Rám dudál. Dudál és szirénázik! Úgy teszek, mintha nem hallanám. Útkereszteződéshez közeledem. Most majd lerázlak — gondolom magamban. Gyorsan kidobom az indexet jobbra, aztán szándékosan balra kanyarodom. Abban a pillanatban mögöttem történt valami. Valaki belerohant valakibe, vagy elütött valakit, vagy egyszerűen csak, ahogyan mi, autósok mondjuk, valaki kivasalt valakit. Csak azt nem értem, hogy végül is hogy kerültem az árokba én? Üldözőm pedig odajön és mintha mi sem történt volna, bemutatkozik: „Az autóiskola oktatója vagyok!“ „No és? — horkantam fel. — Ez nem ok az ismerkedésre.“ „Szíveskedjék átadni a jogosítványát!“ Mint minden Don Juan, ez is biztosan a nevemre és a születési évemre volt kíváncsi. Hogyisne! Szörnyű fénykép van a hajtásimban, vagy tíz hónappal öregebbnek nézek ki rajta. Szerencsémre körülöttünk kíváncsiskodók tömege gyűlt össze. Már nem voltunk kettesben. Míg ez a nyomorult az autóiskolából, visszaélve szolgálati beosztásával, arról dumált nekem, hogy nem tartottam be a szabályokat, meg hogy egyáltalán nem tudok vezetni, elhatároztam, hogy elhúzok előle az árokból. Forgatom azt az izét... szóval tudják, rálépek a, a ..., rángatom ezt, rángatom azt. Semmi. Az a bölcs az autóiskolából meg azt mondja: „Besült a motorja.“ Kimásztam hát a kocsiból, felnyitom a kr esi elejét, hát látom, hogy az én Zaporozsecom- nak semmiféle motorja nincs. Helyette csak egy teljesen felesleges ötödik kerék van ott. Hát látják, mit jelent az, ha az ember a hónap végén vásárol autót! S az a gügye az autóiskolából nem átallotta azt mondani, hogy nem tudok vezetni. Hát akkor ki száguldozott oly gyorsan a városban és ki vette be olyan jól a kanyarokat — motor nélkül? Mindezt elmondtam annak a felfu- valkodott alaknak. Ő megijedt és az ügyet gyorsan lerázta pénzbírsággal. Mindenki azt mondja, hogy csak most lettem igazi autós ... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása i felvétele R. Nyemcsikova — G. Orleanszkaja romssmf 4 mm
