Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-30 / 31. szám
A DALOS ELBUJDOKOLT Nevét nem tudom, magamban csak Dalosnak neveztem. Már néki sem ért „szívéig a dal“, de ajkáról még felbúgott olykor halkan, tétovázón. Szombatonként. Akkor járt ide, liternyi vörös bort po- harazgatott csendes, sarokasztalhoz tapadó magányában. Már vártam, figyeltem, megszerettem, talán őt. talán dalait s olykor azon kaptam magam, hogy vele dúdolok; Hat hete nem láttam, elbujdokolt valahová ... Aznap sem ivott többet, s ugyanúgy visszafogva, tapintatosan bugy- gyant ki ajkán a dal, mint mindig; senkit sem zavarhatott. Csak a pincérnő lehetett ingerült valamiért. Talán mert szokatlan volt néki a hely, a társaság, az itt uralkodó — akkor még jellemző — hangulat. Második napja dolgozott itt, az új helyén. „Csírájában kell elfojtani az ilyesmit,“ gondolhatta, ha szokott gondolkodni, s vadul, nyers erővel robbant ki, ledorongolóan: — Mit képzel maga, hol van, az erdőben!? Itt nem lehet énekelni! Az öreg nem szólt, megszégyenültem zavartan meredt poharába. Néhány percig. Aztán megfeledkezett az egészről; ajkán kicsúszott az újabb strófa: A pincérnő — úgy érzem — erre várt, s már tajtékzott is fortyogom Az öreg mintha megsüketült volna, mintha nem is hallaná a nő rikácsolását, énekelt tovább. A pincérnőtől már csak ocsmányságok pöfögtetésére tellett. S az öreg e zaftos sértegetéseket sem hallotta meg, sőt, mosolygott, úgy énekelt tovább. S már nem volt egyedül, hárman-négyen vele énekeltek. Majd nyolcan-tízen. Aztán mindenki, még a véletlenül odacseppent alkalmi vendégek közül is néhányan. Cinkosok, szövetségesek lettünk néhány dal, néhány perc erejéig. Kisebb-nagyobb csoportokra osztódva, együtt is mentünk el. Az utcán is csak lassan halt el a nótázá- sunk... Most, néhány hét után ide vetődve, megbénít a gyökeres változás. Van biliárdasztal, s eltűntek az abroszok, lehet asztalt-dörömbölve zsugázni, s a mellékhelységben orrba vágni azt, aki valamiért nem tetszik vagy mert szemlátomást gyengébb. Mindent lehet, csak dalolni nem. A közönség szemlátomást kicserélődött, kórólelkű kriplik, kocsmavitézek otthona ez. Nincs is itt olyan, aki da lolna. KULCSÁR FERENC VERSEI KICSI M Kicsi fiam, kincsem, csöppem, csak megintsem, apró orcád meglegyintsem. Csingilingi, csingi, csing. Viszlek a napra: kint a szép hatalmas megtekint. A dió: a d, az i az ó érik már, dörren — így a jó: szép-anya nyelvén hallható. Kicsi fiam, kincsem, csöppem, csak megintsem, apró orcád meglegyintsem. esik Villámlik és aztán dörög, amint írva van, mennydörög. A zord időben sietősen átfesti a láng az eget — mint a film, a villám lepereg. És esve van, és írva van. Az ég a földdel elvegyült. Világosúl, kukorít a kaikas. Fecske csivog — a halál elkerült. És nevet a földműves, és jegyzi a szépműves: eső után nőnek égig kukoricák s akik nézik. így készül a vers és így szül a kozmosz fényt és átkot, így szövik át a világot villámok és emberek. KOSITA JÓZSEF: . MUSKÁTLIS LAKY Állok csak e vászon előtt uram, himbálódzva, dülöngélve, részegen a maga vászna előtt... Nem vagyok én sem tengerész, sem kalandor, uram, csak szédülök e szempár melegében és hallgatok, és szokatlanul nagy zavarban vagyok e tűz előtt, e kéz előtt, mely átlobogva, túlmutatva rajtam virágot nyújt az örökké eljövendő emberiség felé. JÁTÉK ÉS FÁJDALOM Megtisztulván immár a megtisztulandőtól, vajon hová értem? Ha az írott írás jót áll egyszer értem, bizonyságul majd megértem, hogy önnön sorsomra megértem? A kevésnél még kevesebbet éltem. És életre hogyha kevés az élet, huszonnyolcévesen mennyit érek? Kevesebbet mint amennyit érek? Poms ÉNEK Kiittad a forgó kultúrák italát és részeg vagy. A szíved télen át csikorgóit a hószikrás időben. A szíved — ó, csalétek — a szíved tőrben. De erős vagy! S a medve brummogó! Vár még biztos egy éjszakád! Ó, az ostor akkor rajtad csattan el. Teljes erővel majd akkor vétkezel. Hát... Dolgozom. Életem rettentő, szép jogom. S a sors olykor a körmömre ég, és szívverésem olykor kihagy. Szabad lennék? Túlontúl szabados a kérdés. A földön lakom, Erre sok űrhajó jön-megy és el-elgondolom, hogy szállnak fényes ahlakok a lengedező szösz-sötétben. így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden jülke-fényben, és könyöklők és hallgatok. A MOZI ELŐTT Állok a mozi előtt, várok. Rágyújtok egy cigarettára. Nézem a plakátokat, képeket. — Kérek egy cigit, bácsi, csak egyet adjon. Három lurkó. Ötödikeseknek nézem őket, de lehet, hogy kisebbek. Három barna legényke. Szutyikosak, sárosak, rosszul öltözöttek. Bűz árad felőlük. Körülfognak. Bárányszemekkel bámulnak. Én meg őket — szelíden. Szóhoz sem jutok, csak a fejemet csóválom. Majd összeszedem magam, de mielőtt elkezdeném tanmesémet, ismét megszólal az egyik: — Na, ne habozzon öregem, ad vagy nem ad? Nem vagyunk már gyerekek! Mire a másik: — Csak egy kicsit úgy nézünk ki! — A, hagyjátok, — szól a harmadik — ismerem őt, még megírja! Na, gyertek menjünk. Találunk egy rendesebbet. És otthagynak ... 1978. VII. 30. o X s £ 14
