Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
ÚJ szó Beszélgetés Jurii Trifonowal * A szovjet olvasókat és kritikusokat változatlanul élénken foglalkoztatja Trifonov munkássága. A művei körül kialakult polémiát részben a magyar olvasó is ismerhetD_a Szovjet Irodalom című folyóirat_1977/3. számában közölte azt a vitát, amelyet a HÁZ A RAKPARTON és a DRUGAjA ZSIZNY (A másik élet) című kisregényéről folytattak a szovjet kritikusok. i i • Jurii Valentyinovics, néhány évvel ezelőtt a Voproszi Lityeraturi hasábjain vita Jolyt az ön úgynevezett „moszkvai“ történeteiről. Akkori hozzászólásában — bizonyára emlékszik még rá — említést tett egy fiatalemberről, aki éppen külön akart költözni a nagyanyjától, de elolvasva az ön Csere című kisregényét, kijelentette, hogy most már képtelen lenne rá. — Nem hinném, hogy csak az én kisregényem volt ennek az oka. Őszintén szólva, nem nagyon hiszem, hogy az ember tökéletesen tájékozatlan lenne önmagát, gondolatait és cselekedeteit illetően. Erkölcsi érzéke mindenkinek van, és ha valaki erkölcsi szempontból kétes értékű cselekedetet hajt végre, akkor nagyobbrészt tudja, vagy legalábbis sejti, hogy tette kétes értékű. Más kérdés, hogy gyakran nem gondolkodik el ezeij, s ezerféle módon próbálja igazolni tettét... • • Az irodalom viszont állandóan ébren tartja, működteti ezt az erkölcsi érzéket ... — Legalábbis arra kényszeríti az embert, hogy szembenézzen önmagával, hogy magába tekintsen, s igyekezzék megérteni, voltaképpen milyen ember, és milyen lehetne. Az irodalomra azért van szükség, hogy az ember önmagába tekintsen — én legalábbis ebben látom az irodalom egyik fő feladatát. S abban, hogy megértsük, az író nem valaki másról, hanem az olvasóról és önmagáról — mirólunk beszél... Az irodalom kötelessége az, hogy ha csak rövid időre, ha csak egy percre is, napvilágra hozza azt, ami az emberi jellem legmélyén van. Hogy gondolkodásra késztesse az embert olyan dolgokról, amelyeken egyébként nem gondolkodik, illetve — ha lehet — elkerüli, hogy gondolkozzék rajtuk... A szó igaz értelmében az irodalom nem „tankönyv“, nem „feladatgyűjtemény“, amelynek utolsó oldalán utánanézhetünk a megoldásnak. Nem azért van, hogy bármit is megoldjon helyettünk, hanem hogy megtanítson a megoldásra. A megoldásra minden alkalommal nekünk magunknak kell vállalkozni... • Manapság az irodalommal kapcsolatban igen gyakran emlegetik a „kispolgáriság ellenes“ jelzőt... — Meg kell mondanom, nem tartom szerencsésnek ezt a jelzőt. Először is azért nem, mert az irodalom feladatköre mégiscsak tágabb, nem szorítkozhat csudán a leleplezésre. Másodszor pedig azért nem, mert az ilyen jelző óhatatlanul hat az irodalmi hősök értékelésére, vagyis az olvasók természetesnek veszik, hogy e hősök kispolgárok, pedig ennek a címkeragasztásnak az a kockázata, hogy sok mindent leegyszerűsít: hogy tudniillik a kispolgár és a kispolgáriság sohasem ránk, hanem mindig másokra vonatkozik. A kispolgár: a másik... Csakhogy az emberben a legkülönbözőbb dolgok ötvöződnek egybe. Az élő, eleven ember mindig egyedi, megismételhetetlen, ha viszont kategóriákban gondolkodva határozzuk meg, ha beskatulyázzuk ... • Az olvasó akkor is skatulyáz ... — Annyi baj legyen, ha hősömet megértve, önmagán átlényegítve teszi ezt, s ráérez a hősömhöz való viszonyomra. Mert ehhez már bizonyos „lelki erőfeszítésre“ van szükség, amely mindennél fontosabb, tehát annál is, hogy önmaga számára milyen szóval igyekszik kifejezni hősöm lényegét. Végtére úgyis megérti majd, hogy egyetlen meghatározás sem abszolút érvényű. • A meghatározás értékítélet is... — Miért, én talán nem várom el az olvasótól, hogy értékeljen? Csakhogy azt akarom, hogy magától jusson el odáig. Többször a szememre vetették, hogy nem határolom el magam kellőképpen a hőseimtől, hogy nem tartok távolságot, és nem fejtem ki félreérthetetlenül saját erkölcsi álláspontomat hőseimmel kapcsolatban ... • Ezeknek a véleményeknek talán az az oka, hogy műveiben közvetetten fejeződik ki az ön szerzői álláspontja a hőseivel kapcsolatban. Hiszen gyakran közvetetten van jelen műveiben, s nem ritka, hogy valamelyik hősével mondatja el a történetét.., — Nem hinném, hogy a szerző és a hős kvázi-egybeolvadása miatt kárba veszne írásaimnak — hogy úgy mondjam — tanulsága. Azért, mert nem hirdetem öles betűkkel az erkölcsi álláspontomat, még létezhet. Hogy mi a viszonyom hőseimhez — amely szeretném, ha az önöké is lenne —, az kiérzik írásaimból, és azt is érezni lehet, rokonszenvezek-e hőseim egyik vagy másik lelki tulajdonságával, egyik vagy másik tettével. Egyébként is úgy érzem, hogy az olvasót és az írót egyfajta hallgatólagos megállapodás köti össze. Az író is, az olvasó is pontosan tudja, hogy hazudni, lopni, korrumpálódni, barátainkat elárulni nem helyes. Erről nem szükséges beszélni, mert magától értetődik. • fis ha az író és olvasó értékrendje nem azonos? — Kétségkívül előfordulhat, hogy a két értékrend nem azonos. Én azonban bizonyos kétségbevonhatatlan és közismert etikai normákról, fogalmakról beszélek. • furij Valentyinovics, ön igyekszik közel kerülni hőseihez, igyekszik mintegy azonosulni velük. Következésképpen még az a figura is közel kerül olykor-olykor az olvasóhoz, rokonszenves lesz neki, vagy legalábbis emberileg érthető, akit ön elítél. Végtére az ön olvasója is csak ember, akinek ugyancsak megvannak a maga gyengéi, gyarlóságai. Ismételten felmerül tehát a kérdés: nem fenyegeti-e az olvasót egy olyan következtetés veszélye, hogy ön ezeket a gyengeségeket, gyarlóságokat, hétköznapi kompromisszumokat a hősének, s így neki, az olvasónak is megbocsátja? A megértés, mint mondani szokták, fél megbocsátás ... — Kötve hiszem, hogy nekem kellene eldönteni, milyen veszély leselkedik az olvasóra. Amire én törekszem, az a maximális hitelesség mind az életmódot, mind az ember pszichikai állapotait, érzéseit, gondolatait és a hozzá közelálló emberekhez való viszonyát illetően. Ezért igyekszem azonosulni, vagy ahogy ön mondja, megérteni hőseimet. Megbocsátásról azonban szó sincs. Alighanem egyszerűen az a helyzet, hogy nem ítélek túlságosan szigorúan, illetve, hogy pontosabb legyek, nem hozok „megfellebbezhetetlen“ ítéletet. Az olvasóra bízom, hoz-e ilyen ítéletet vagy sem. Azt azonban véleményem szerint neki is meg kell éreznie, hogy például a Csere Dmitrijevével sok szempontból elégedetlen vagyok. Ernyedtsége, lagymatagsága, hajlama az önigazolásra nekem se tetszik. Vagy ott van a Ház a rakparton Glebovja. Ezt a kisregényemet határozottan „elítélő“ szándékkal írtam, talán még inkább, mint; bármely más írásomat. UgVinezt a (felgot végeredményben tcbbfAeképpen is ki lehet fejezni. Meggyőződésem, hogy az érzelmi, indulati' kitörések érzékeltetéséhez, még a legviharosabb, legszenvedélyesebb érzelmek ábrázolásához is elegendő néhány célzás, egy-tyét odavetett vonás, még az elhallgatás is. S ez a módszer ráadásul aktivizálja az olvasót, nem hagyja, hogy lelkileg eltespedjen. Semmi szükség rá, hogy az igazságot kiskanállal adogassuk be az olvasónak, dolgozzon meg érte, törje a fejét, saját erejéből jusson el valameddig, jöjjön rá, s vonja le a következtetéseket. Az írónak csupán az a dolga, hogy segítséget adjon, hogy rávezesse az olvasót a következtetésekre, hogy irányt szabjon a gondolatoknak. Elvégre az olvasó sem lehet meg bizonyos tehetség nélkül, legalábbis bizonyos neveltetési és ízlésbeli háttérrel neki is rendelkeznie kell. Jómagam a tapasztalt, hozzáértő olvasót tekintem mércének: azt az olvasót, aki olvasnivalója kiválasztásában rendelkezik már némi tapasztalattal, aki tudja, hogyan kell olvasni, és valamelyest az összehasonlításhoz, a továbbgondoláshoz és a sorok közötti olvasáshoz is ért... Mindazok a nehézségek, ellentmondások, rejtélyek, amelyekkel az olvasó egy-egy irodalmi figura befogadása során szembekerül, hasonlóak azokhoz a nehézségekhez, amelyekkel akkor kerül szembe, amikor egy-egy élő, eleven ember megértésére törekszik. Aligha szükséges bizonygatni, hogy az „apró részletek“, az „árnyalati különbségek“ ugyancsak a lényeg megnyilvánulásai közé tartoznak. És az sem szorul bizonyításra, hogy a lényeg olykor éppen bennük nyilvánul meg a legelementárisabb erővel. Az „élet- szerűség“, a „hitelesség“ megteremtése olyan feladat, amelyet olykor csak nagy nehézségek árán sikerül megoldania az írónak. Nem titok, hogy az irodalmi hős időnként nemcsak az olvasót, de az írót is zsákutcába juttatja. A hős ugyanis nem mindig úgy viselkedik, ahogyan azt az ember elvárná tőle. De hát az életben, az élő, eleven emberek között nem fordul elő ilyesmi? Dehogynem; csakhogy az élő ember — a regényhőstől eltérően — sohasem kerül olyan helyzetbe, hogy életszerűségét, hitelességét állandóan bizonygatni kelljen. Nos, amiről itt szó van, az nyilvánvalóan egyfajta „igazodás az olvasóhoz“ — a kérdés csak az, hogy az írónak szüksége van-e erre. Fogas kérdés. Nincs kizárva, hogy az író így tesz, ám cselekedete sohasem tudatos. Nagyon helytelen, ha feltételezzük egy íróról, hogy képes hol bonyolultan, hol egyszerűen, hol „részletekbe menően“, hol a részleteket/ mellőzve írni. Érdekes módon soha, senkinek nem jut eszébe, hogy a tenoristától egy basszusszólam elének- lését kérje számon. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a tehetség is többféle lehet. A közérthetőség önmagában még nem bűn, se nem erény. Amikor dolgozom, elsősorban hőseimre gondolok, es különböző szakmai természetű dolgok járnak a fejemben: hogyan formáljam meg a mondatot, hová kerüljön pont, hová kettőspont ... Az olvasó persze itt is jelen van, de mintegy csak feloldódva az egész folyamatban. Vagy olyanformán, hogy az írónak munka közben szüntelenül egy bizonyos személy, mondjuk, egy közeli barát alakja lebeg lelki szeme előtt, és mintegy neki ir. „Átlagolvasó“ — szoktuk mondani . .. Pedig hát az olvasás nem tömegcselekvés, hanem egyéni. És mindannyiunknak más az érdeklődési köre, másért rajongunk, lelkesedünk ... Ezért nem félek én, hogy valakinek esetleg nem arról és nem úgy írok, ahogyan neki tetszenék ... • Bizonyos olvasói körökben, legalábbis ha jól ítélem meg a helyzetet, olyan kép alakult ki önről, hogy elsősorban bizonyos köznapi szituációkat vizsgál, és képtelen rá, hogy — úgymond — fölülemelkedjék a mindennapi valóságon, hogy elszakadjon a földtől... Találkozott már ön is ezzel a véleménnyel? — Igen, volt szerencsém már ilyen szemrehányásokat hallani. Igaz, régen gyakrabban, mint most. Nemrégiben Jevtusenko is azt írta, amikor a Cserét bemutatta a Taganka Színház, hogy van benne valami túlságon is földhözragadt, hogy hiányzik belőlem a szárnyalás, hogy „nem tudok repülni“. Emiatt, bizonyos mértékig, még vita is támadt közöttünk... Minden azon múlik, mit nevezünk szárnyalásnak. • Valahol, valamilyen alkalomból ön azt mondta, hogy a fantáziát igen ritka írói adománynak tekinti, és igen tiszteli azokat az embereket, akik ennek az adománynak birtokában vannak. Sőt, ha jól emlékszem, még panaszkodott is, hogy ’önnek nem adatott meg ez az értékes tulajdonság. K’wáncsi lennék, mit ért ön fantázián? — Ha az író képes rá, hogy megteremtse a maga külön világát, vagy ha jobban tetszik, a maga univerzumát, akkor szerintem annak az írónak van fantáziája ... • Már megbocsásson, de hát ahhoz, hogy egy élő, eleven jellemet ábrázolni tudjunk, hogy elképzel< hessük, miként is fog megnyilvánulni bizonyos helyzetekben, hogy egy pontos részletet megtalálhassunk — mindehhez talán nincs szükség fantáziára? Ebben nem nyilvánul meg fantázia? Hogy az egyszerű, köznapi életkép pontos leírásáról már ne is beszéljek ... — A fantázia, persze, bizonyos mértékig ebben is megnyilvánul. Amiről azonban szólni szeretnék, az valami más. A hétköznapok pontos leírása, a köznapi élet részletező ábrázolása sohasem volt számomra öncél. Hiszen a köznapok világa a nézetek, kapcsolatok, barátságok, ismeretségek, vonzások, taszítások kusza hálója. Ha a hétköznapok világának hátat fordítanánk, az legalább olyan értelmetlen lenne, mintha magának az. életnek fordítanánk hátat. Egy alkalommal, már nem tudom, mikor, azt mondtam, hogy a köznapok világa, a mindennapi, megszokott, közönséges élet olyan próbatétel, ahol maga az élet vizsgáztat, ahol az új, mai erkörl- csiség mutatkozik meg a maga valójában és méretik meg. Nézetem azóta sem változott. Igaz, ma már azt tartom, hogy az ember pszichikai állapotainak, lelki rezdüléseinek pontos érzékeltetése kedvéért bizonyos mértékig háttérbe lehet szorítani a köznapi valóság pontos ábrázolását. LEONYID BAHNOV A MAXIMÁLIS HITELESSÉGRE m 1111Hf r-k j jT Ép mbfi , >h | mn MII III I I I fi M gfefal i&ssk. M I J k Ik.. __S 1- MB ' • ••■1-í
