Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
Hamlet és Ophelia, azaz Huszti Péter és Piros Ildikó, a budapesti Madách Színház népszerű művészházaspárja egymás feleletétől függetlenül válaszolt kérdéseimre, a férj az előadás előtt, a feleség az előadás ideje alatt, ahogy a jelenetek lehetővé tették. — Minden színész abban a hitben indul el a pályán, hogy neki majd sikerül. Aztán kiderül: az álom nem mindenkinél válik valóra. Huszti Péter és Piros Ildikó kivétel. — Nem tudom, mi ennek a receptje — mondja Huszti Péter. — Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a tehetség mellett a szerencse is fontos. A szerencse többféle lehet. Nálam ahhoz kötődik, hogy a Madách Színházhoz szerződtem a főiskola elvégzése után. Ádám Ottó, a színház igazgatója és művészeti vezetője az egész társulattal bensőséges, baráti viszonyban él. 1964-től vagyok a színház tagja, és azóta 30—40 főszerepet játszottam — javarészt sikerrel. S ha tovább kutatjuk a siker titkát, el kell mondanom, hogy a színház, a színészet egész embert követel. És én minden mérlegelés nélkül a színház mellett döntöttem. Az igaz, hogy így sok érdekes és izgalmas film- és tévészerep elmaradt, de II. Lajos, jágó vagy Ferdinánd miatt mégsem sajnálom. — A sikernek szerintem nincs szabálya — válaszolja Piros Ildikó. — Furcsa, ugye, hogy nem akartam színésznő lenni. Anyám zongorázni, táncolni, énekelni tanított bennünket. Emlékszem, sokszor napok teltek azzal, hogy énekelt és mesélt nekünk. Az ő játékos nevelése befolyásolta a pálya- választásomat. Amikor bejelentettem, hogy a Színművészetire jelentkezem, nem csodálkozott. Egyetlen vágya volt, hogy felvegyenek. — A siker sok mindent megváltoztat, mert ennek a hivatásnak egyik nem kívánt velejárója a szakmai féltékenység. Csípős megjegyzések, kételkedések __Nehéz az ilyen kijele ntések ellen védekezni? — Sehogy sem lehet — feleli határozottan Huszti Péter. — Ez is a színházhoz tartozik. Öltöző. A nagy átváltozások színhelye. A fogason színpadi jelmez, az asztalon kellékek: fekete nadrág, rövidszárá csizma, gombtalan, nyitott gallérú selyeming, hímzett szegélyű mellény, ezüstcsat, amulett. A külső azonosulásig van még idő, a heisingőri palota tróntermét vasfüggöny takarja. A dán királyfi titokzatosságára még nem- derült fény, az őt alakító színész belső sugárzása viszont már sejteti a lelki azonosulás minden mozzanatát. Ophelia, az udvarbeli kisasszony alakítójának lírai gyöngédsége mögött egy kétgyermekes családanya varázslatos egyénisége rejlik. Aranyszállal átszőtt fehér ruhában ül a kivilágított tükör előtt, s a műszempillák felragasztása után már csak a szőke hajzuhatag és a fejdísz megigazítása marad hátra, de ez az öltöztetőnő dolga. SZELÍDEN győzünk, MINI A SZEL Beszélgetés Huszti Péterrel és Piros Ildikóval égő állapotban kell tennie. A szemünk is máshogy csillog, a szívünk is máshogy dobog ... Mindig arra törekszem, hogy arányosan osszam be az időm a család és a színház között. Ha otthon vagyok, csak a csa^ Iád létezik számomra, a szerepre is a tudtukon kívül készülök. A színházban meg csak a szerepnek élek. Azt hiszem, az ember csak hosszú évek után tudja meg, hogy mi a harmónia. Előttem is sokáig ismeretlen fogalom volt. Mindnyájan harmóniára törekszünk, de ezt csak akkor érjük el, ha világosan látjuk életünk összefüggéseit. A legfontosabbnak a hitet tartom az életben. Még ma sem tudom eldönteni, hogy az utánam következő generáció kapott-e belőle annyit, mint mi. — Mivel oldja fel szomorúságát? — Sokáig úgy éreztem — mondja Huszti Péter —, hogy a kikapcsolódás tökéletes feloldódást jelent. Ma már tudom, leginkább az segít rajtam, hogy intenzíven foglalkozni kezdek valamivel. Például tanulok vagy sportolok. — Munkával. Ha sokat dolgozom, biztosan feloldódom — hangzik Piros Ildikó válasza. Piros Ildikó Váci Mihály egyik versének részletét idézi: ,„... golyó, szurony, kín, sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mikben naponkint belehaltam, attól leszek, pusztithatatlan, s szelíden győzök, mint a szél“. Majd így folytatja: — Szerencsés ember vagyok, mert soha nem jut el hozzám a rossz. De nem is szeretném hallani. Biztosan legyöngítene. S ami a hátam mögött hangzott el, sosem mondják vissza. Az embereket is mindig felmentem magamban. Évekig tudok várni valakire, de haragudni egy napig sem. — Hogyan fogalmazná meg a következő szavakat: Barátság, szerelem, család, harmónia, hit? — A barátság ritka valami — mondja Huszti Péter. — Ügy érzem: nekem kevés az igazi barátom. Olyan, aki előtt nem kell szégyellenem a hibáimat, a gyengeségeimet, a kudarcaimat, de a sikereimet sem. A szerelem a legfonto sabb a világon. A szerepeimben már annyiféleképpen próbáltam érzékeltetni, hogy már nem is merek hozzátenni semmit. A család? Súlyos kérdés egy színész esetében, hogy a családja milyen mértékben segíti a munkáját. Naponta átélem a gyermeknevelés és a hivatás közötti összhang megteremtésének nehézségeit. S a család gondjait akkor is vállalnom kell, amikor éppen nekem lenne szükségem arra, hogy egy- egy válságos helyzetből kilá- boljak ... Amióta az eszem tudom, a harmóniát keresem, mert ez a színészi munkának is álapfeltétele, viszont ez semmiképp sem jelenti azt, hogy köze lenne a megalkuváshoz és az elégedettséghez. HarmincPiros Ildikó és Huszti Péter (Nyina és Trepljov) Csehov Sirályában négy éves vagyok, és eddig a hitem táplálja a munkámat. Piros Ildikónak azért nehéz megfogalmaznia a barátságot, mert a legtöbb emberhez mindig szeretettel közeledik. — Barátnőim sose voltak. A színházban sok kolléganőmmel jóban vagyok, de nem tudom, nevezhető-e ez barátságnak. Amíg otthon, Kecskeméten éltem, anyám és nővéreim voltak a barátaim, ma a családom. Én például a színház iránt is szerelmet érzek. Itt bármit Is csinál az ember, szerelmes, — Színpadon Nyina és Trepljov, Abelard és Heloise, Hamlet és Ophelia szerepében találkoznak. Milyen érzés egy személyben partnernek és házastársnak lenni? — Ki nem mondott megállapodás közöttünk — mondja Huszti Péter —, hogy a bemutatóig a szerepről és a darabról egymás között nem beszélünk, igaz, a próbákon mindig együtt vagyunk. Hosszú évek alatt megszoktuk és tiszteletben tartjuk ezt a munkamódszert. — Mi már akkor is sokat játszottunk együtt, amikor még nem voltunk házastársak — feleli Piros Ildikó. — A színpadon egyáltalán nem vesszük figyelembe, hogy férj és feleség vagyunk. Egészen furcsa, de ezt az érzést ki tudom kapcsolni, mert a darab által más korban élünk. Persze, előnye is van ennek. Mi egy szemvillanásból is megértjük egymást. — Általában hogyan alakulnak ünnepnapjaik? — Amióta színész vagyok, nem ismerem az ünnep és a hétköznap közötti különbséget — válaszolja Huszti Péter. — Teljesen elmosódott a határ. Piros Ildikó válasza így hangzik: — Mi akkor csinálunk ünnepnapot, ha mindketten otthon vagyunk. Ilyenkor emelkedett hangulatot teremtünk. Ha a gyerekek, András és Gergő is otthon vannak, teljes mértékben kikapcsolódunk, játszva beszélgetünk, mesevilágot teremtünk a lakásban. — Milyen elképzelései vannak Huszti Péternek a gyereknevelésről? — őszinteségre, bátorságra és nyíltságra nevelem őket, szinte barátként közeledek hozzájuk, s nem mint valamiféle- felettes szerv. — És Piros Ildikónak? A választ nevetés előzi meg: — Hiszen még csak most olvasok erről könyveket...! Szerintem az ötletességet, a kezdeményezést, a lelkesedést nem kell letörni a gyerekben, a szigorítást pedig elterelő mozdulatokkal kell irányítani, hogy fölöslegesen ne ejtsünk csorbát a gyermek lelkén. — Játszott már anyaszerepeket, amióta családja van? — A Világító éjszaka című tévéfilmben egy vajúdó asz- szonyt alakítottam. 1971-ben szültem Andrást, s a rá következő évben kaptam ezt a szerepet. A film bemutatása után senki sem akarta elhinni, hogy nem voltam terhes a forgatás- idején. A tavasszal képernyőre kerülő Abigélben egy nevelőnőt játszom. Huszonnégy éves lányok voltak a partnereim és csak hat évvel voltak fiatalabbak nálam, mégis úgy éreztem: máshogy látom a világot. — Egy-egy premier vagy filmforgatás fokozott idegi megterhelést, feszültséget is jelent. Hogyan hat ez a gyerekekre? — Remélem, sehogy. Ilyenkor különben is kevesebbet vagyok otthon, de ha fáradt, kimerült vagyok, igyekszem eltitkolni előttük. — Valaha a színésznő és a gyermek a köztudatban nehezen fért össze ... — Ha valaki igazán akarja, szerintem a gyereket el tudja választani a hivatásától. És az, hogy milyen felemelő érzés a gyerekből embert faragni, figyelni a fejlődését, naponként megcsodálni, ezt ugye, mondanom sem kell... Arra a kérdésre, hogy boldogok-e, mindketten határozott igennel válaszoltak. G. SZABÓ LÁSZLÓBARBARA BRYLSKA VENDÉGSÉGBEN MOSZKVÁBAN Ki szereti, ha vadásznak rá? Ki szereti, ha éber és nem tévedő fotós szemek figyelik érkezését, és képekre rögzítik arcát akkor is, ha nem akarja? Ki szereti, ha percenként idegen emberek lépnek elé, „Csak egy képre’, „Csak néhány mondatra" az utcára, vagy egy asztalhoz kérik? Nem tagadom, hogy van az egészben valami, ami hízelgő lehetne — hogy tudniillik ismerik már az embert —, de bevallom, hogy az efféle „vadászat“ roppantul zavar, s több moszkvai nemzetközi filmfesztiválról „megkínzásaim“ emlékével távoztam a Rosszija Szállóból. Színésznő vagyok, pályám velejárója a kamera, a fényképezés. De talán nehezebb a dolgom, mint sok-sok kollégámnak, én ugyanis nem vállalok színpadi szerepekét és a nyilvánossággal viszonylag kevesebb a kapcsolatom. Ez hátrány, de talán nem zavarna annyira, ha — ki tudja miért?'— nem ingerelném a fotósokat, hogy különleges pózokba állítsanak. Életem — és a rólam készült fotók — legkülönösebb pózai mind Moszkvához és a Rosszijához fűződnek. Emlékszem, amikor életemben először töltöttem néhány napot a szovjet fővárosban, Mi- roszlav Murazov, az azóta közlekedési balesetben elhunyt kitűnő szovjet fotóművész keresett meg. Egy óra fényképezést kért és miért mondtam volna neki nemet? Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megkért, kövessem. Levezetett a Rosszija mellett álló csodálatos műemlékhez, kikereste a földbe süllyedt épület egyik legszebb boltívét és a szó szoros értelmében belepréselt. És még megkért, hogy valamelyest mozogjak. Ügy éreztem, szardínia vagyok és egy csukott konzervdobozban balettozok. De Szidva, a drága, el volt ragadtatva, én meg napokig erős derékfájással járkáltam. Nem jártam jobban akkor sem, amikor egy más alkalommal a nemzetközi filmfesztivál lengyel delegációjának tagjaként érkeztem a Rosszijába. 1111 ..........■■■■ i .......................... Ig or Gnyevasev a szálló teraszán felállított filmdíszletbe vezetett és beleültetett egy gyönyörű gótikus trónszékbe. A baj csak az volt, hogy a díszletet egy gyermekfilmhez építették és bár én sem vagyok igazán testes, még így is csak félig-meddig fértem a székbe. Ráadásul Gnyevasev kollégái megláttak bennünket és ők is e székben kívántak fényképezni, mondván, hogy „remekül mutatok". Ami igaz, az igaz, később latiam ezeket a képeket is: a magas gótikus szék valóban előnyös háttérnek bizonyult. De napokig kék és zöld voltam és ha bárhol le kellett ülnöm, felszisszentem. A fotósoknak köszönhetem, hogy megismertem a Rosszija tetejét, bejártam udvara minden szögletét, végigölelgettem az udvari bejárók márvány- oszloppit. Én már guggoltam, térdeltem, háton és hason feküdtem a Rosszija parkjában és azt hiszem, végigültem a teraszok korlátjait. Szeretem Moszkvát. Több szovjet filmben játszottam. Jól beszélek oroszul. Rengeteg szovjet barátom van. És hozzájuk minden moszkvai út előtt csak egyetlen a kérésem: Nem szeretnék a Rosszijában lakni. És lehetőleg ne mondják meg egyetlen fényképésznek sem, hogy itt vagyok... (Így) I. 1. io ozsrn + M
