Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-18 / 25. szám
ssék csak visszafeküdni. A bá- íem szabad mozognia — ugrott zá a nővérke. lmegyek. Haza akarok menni, les hely. jól nézünk ki! Még ő sértődik húzta fel az orrát az orvos, és js tekintettel átnézett az öreg fet. iradjon nyugton inkább, nem sza- zognia. Azt pedig ... fejezhette be mondatát, mert egy rvos lépett a kórterembe. Az iós felugrott, hogy elé siethessen, nondta is szánakozó hangon: igint egy új beteg. Sajnos nincs bad helyem sem. Nem is tudom, yek, végképp tanácstalan vagyok, lösleges nyugtalankodnia — szó- g hörgő hangon a postás —, hazamegyek. íonnan jött orvos felkapta fejét hangra. Fürkészőn, vizsgálódva tt a betegre, s már mosolygott tnényre zárt, szigorú ajak: ;yan már, hogy engednénk el, Kési! Azért vagyunk itt, hogy meg- suk, és maga el akar menni? tői a perctől kezdve minden, de megváltozott. Hogy mást ne i, még a falak is mosolyogni , nem beszélve az inspekciósról, tön barátságos arcot vágott, s tt mosollyal várta az utasításoistás módfelett kényelmetlenül magát, mert bármennyire erőlkö- sehogy sem tudta kitalálni, hol kozhatott már ezzel a kedves or- A doktor bizonyára észrevette ezt itó-kereső bizonytalanságot az kintetében, és segíteni akart: irim bácsi! Én vagyok a Zejnab i, a Csingiz! Hát nem emlékszik? tunk, tudja, abban az öreg házmaga hordta nekünk a postát, iá, mennyire szerettük! Valóság- jongtunk magáért! Ha vendégek nálunk és megkérdezték: „No, mi leszel, ha nagy leszel?“ — kén és gondolkodás nélkül rá- „Postás leszek, olyan, mint Kerim Csitt, csitt, most ne beszéljen, magának. ■vos suttogóra fogta hangját: Ián maga sem tudta, hogy micso- lÖhdhatatlan boldogságot hozott idején a házunkba. Az apám ak- rkov környékén harcolt, mi pe- a csekély nyugdíjából tengőd- o, ugye, hogy emlékszik Zejnab Az, az! Egyszer azt mondta vagy a papa fogságba esett. Az ak- zonyok között ez szörnyű tragé- mtett... És akkor jött maga, térim bácsi, vállán a nagy fekete dennyl-mennyi jó hír röppent ki Sírtunk, zokogtunk a boldogságkor elolvastuk a levelet. Kiderült, im esett fogságba az apám, ha- y partizáncsapatban harcol. Hát ént! ... Az ember, látja, nem fern a jót, sem a rosszat... •vos befejezte történetét, az öreg csendes meditálgatásba merült; vette eddigi életét... Egyetlen t nyugtalanította nagyon: mi le- tislánykájával? Milyen rettenetes igénykének, ha megtudja, hogy i születése napján került az öreg- irházba. Legalább a babát elküld- eki! róbált felülni az ágyán, hogy ma- izólítsa a nővérkét, az ajtóban jelent meg. „Nem nem szólok babáról — határozta el gyorsan ; azt hinné elment az eszem...“ ncsére az orvos maga kezdett beim is hittem volna, hogy maga íres ember, Kerim bácsi! Képzel- , maga a professzor érdeklődött izsége iránt. Megkért, adjam át étét: a világért se izgassa magát, az unokája mellett. Még azt is hogy a sütemény kitűnően si- Valami babát emlegetett, hogy érte a sofőrjét. Fogalmam sincs, babára gondolhatott... Maga ta- ia? i ennyi jóság láttán nem tudta visszatartani könnyeit. Elsírta mint egy kisgyerek. Ott feküdt a ágyon, s körülötte arcok soka- jlett fel, mintha csak egy kavar- )lygó ködvilágból lépnének elő: egy szomorkás, máskor egy jó- ikintet... ak, ez itt a kis Güler, amint ép- gvendégeli süteményével a barátján meg mintha Rafiga doktoriét érezte volna magán, és szin- ini vélte a meggyógyult Nadir hangját. Maga előtt látta azt a zsémbes asszonyságot is, akinek m — talán először életében — hitetlenkedés elutasító hűvössé- ett valami mást vélt felfedez*1 A napokban a következő újsághírt olvastam: Egy nyugati cég olyan hűtőszekrényeket hozott forgalomba, melyeket, ha az éjszakai órákban nyitnak ki, megszólaltatják a beléjük szerelt magnetofont s az szemrehányóan rászól az élelem után kutató házigazdára: te haspók! Az új találmány előnye, hogy az éjszaka hazatérő pákosztoskodókat eltanácsolja a késői és egészségtelen, lefekvés előtti lakmározástól. Kitörő örömmel felkiáltottam: lám csak, a technika az ember hű barátja, nemcsak a kényelmével, hanem az egészségével is törődik, a javát szolgálja. Éjféltájban hazamegy az ember korgó gyomorral, kopog a szeme az éhségtől és nem törődik vele, hogy emésztőszervei egész éjszaka élethalálharcot vívnak majd a késői lakoma anyagával, kinyitja a frizsidert, hogy megragadjon benne és szétmarcangoljon egy füstölt oldalast, de a szekrény jeges mélyéről komoly, szemrehányó hang szól rá: te haspók! Emberünk elvörösödik a szégyentől, magába roskad és bocsánatkérés-félét makog, mohó Keze ernyedten elengedi az oldalast. Gyorsan lefekszik, szépeket álmodik, és pitymallatkor vidáman, fütyörészve ébred, mint egy kismadár. Hála az új hűtő szekrénynek, száz éven is túl él makkegészségesen, s amikor halála után felboncolják, ámulva látják az orvosok, hogy szíve, mája, veséje, lépe ép, gyomorsava még mindig pezseg és korai halálára nincs más magyarázat, mint hogy tévedésből halt meg, mert lefekvéskor elfelejtette, hogy csak aludni akar. Az emberi szellemiség pompás ötletén fellelkesülve hasonló technikai lehetőségeken törtem a fejem és a következő találmányokat eszeltem ki: Fiatal költő titánok részére lehetne olyan írógépet készíteni, amely versírás közben, s különösen a végén kétségbeesetten és lemondóan egyetlen szót ismételgetne: rettenetes! Ilyen írógép birtokában konok köl- tőakarnokok bizonyára mentegetőzve eláll- nának a versírástól! Vállalati igazgatók részére kellene olyan töltőtollat gyártani, amely cinkos nevetés kíséretében megszólal, amikor aláírják vele a tervteljesítéssel kapcsolatos, különféle jelentéseket s azt mondja: nono, kis hamis! Jómódú hentesek számára szükséges lenne olyan mérleget szerkeszteni, amely a pontatlan mérések alkalmával felháborodottan felhorkanna: alávaló disznóság! Telefonrongáló huligánok megfékezésére ajánlatos lenne olyan telefonfülkéket felállítani városaink utcáin, melyek ütésre, tépésre, ráncigálásra és rúgásra panaszosan feljajdulnak és beteg hangon a levegőbe sóhajtják: nagyon fáj! Az őszinte lelkesedés első perceiben egyszerre ennyi használható gondolatom támadt. körtem a fejem, hogyan lehetne őket megvalósítani. Képzeletem száguldott, agyam bizsergett, mintha hangyák mász- . kálnának benne. Alkotókedvem gazdag korszakában lehettem, mert rövidesen sikerült ezt a kérdést is megoldanom: amíg, nem tudom szabadalmaztatni ötleteimet, hogy a szükséges készülékeket legyárthassa iparunk alkalmas pillanatban és megfelelő helyen magam mondom be az illetékes szövegeket. Elmentem a hentesünkhöz és kértem másfél kiló marhafartőt, s amikor láttam, hogy a mérleg nyelve egy pillanatra megállapodik a kiló harmincat jelző rovátkán és a henteslegény már csomagolja is a húst, fojtott hangon, elítélően magam elé mormogtam: alávaló disznóság! — Dehogy disznóság — mondta derűs mosollyal a henteslegény és barátságosan elém vágta a csomagot a pultra —, gyönyörű marhafartő, nem disznóhús ez kérem. Olyan leves lesz belőle, hogy a polgártárs kezet csókol érte a feleségének! Kissé zavartan jutottam be a vállalati igazgatóhoz, mint újságíró és termelési riporter, hosszan elbeszélgettünk az új gyártási módszerekről, tervekről, majd amikor a titkárnő elébe tett néhány aláírandó kimutatási ívet a termelési eredményekről, lágyan, nem rosszindulatúan, de mégis figyelmeztetően feléje susogtam: nono, kis hamis! Az igazgató aláírta az íveket, eltette töltőtollát és cinkosan kacsintva rám mosolygott, miközben tekintetével hosszan kísérte a távozó titkárnő kecses alakját. — Maga is észrevette, hamis a kicsike .. . hamis a zúzája, egyem a lelkét, kis ravasz, de ennivaló ... egyszer majd hosszasan elbeszélgetek vele, majd egy kiküldetésen megkérdezem őt komolyan, hogy miért ha- miskodik... A fiatal költőt már ötleteim életrevalóságában kissé megrendülve kerestem fel. Éppen verset írt, kócosán, a szemébe hulló hajjal csépelte az írógép billentyűit. Mögéje álltam és olvastam a sorait, ahogy leírta őket. Rémes verset írt az ifjú költő, egészen ösztönösen és őszintén tört fel belőlem a borzalommal vegyes elképedés: rettenetes! — Ugye! — kiáltotta elragadtatva. — Ugye, rettenetesen gyönyörű, megérezte benne az őserőt, a zsenialitást, a kimondatlanul rejtőző titkot... ugye rettenetesen és borzalmasan nagyszerű?! Ekkor már határozottan gyanítottam, nem biztos, hogy a frizsidergyártó cég újítása humánus, emberbaráti cselekedet és nagyon kétséges, milyen mértékben szolgálja majd a falánk emberiség egészségét. De azért a telefonfülkéhez még elmentem egyszer éjszaka, úgy tizenegy felé és nem is kellett sokáig lesnem a rombolót, jött valamivel éjfél előtt. Megvártam, amíg kirúgja a bódé két ablakát és letöri a kapcsolókart, s amikor dühödten ráncigálni és tépni kezdte a hallgatót, mély átéléssel, fájdalmasan suttogva megszólaltam a félhomályban: nagyon fáj! A szilaj céltudatossággal tevékenykedő, farmernadrágos fiatalember megpillantott, egy villanásnyi időre meghökkent, megtorpant, megfigyeltem, hogy a kezében tartott, éppen letépett hallgatóról nagybetegen ingva lóg le a zsinór, majd a fülkeromboló í felháborodva rám kiáltott: — Mit bámulsz, apafej, fáj a hasad? Hozzám szóltál, vagy csak köhécseltél? S a fekete bakelithallgatóval villámgyorsan és határozottan fejbe vert. Amikor magamhoz tértem, nyomott hangulatban hazamentem. Zúgott a fejem, sajgóit a homlokom, korgott a gyomrom, dél óta nem ettem. Komiszul éreztem magam. Kinyitottam a frizsidert és kivettem belőle egy arasznyi csabai kolbászt. — Te haspók — mondtam magamnak, de a gyomrom korgása elnyomta bennem a Iel- kiismeret hangját. Szomorúan a csabaiba* haraptam. X. professzor, a híres etnográfus és nyelvész fölöttébb izgatott volt ezen a napon. Percenként az órájára nézett, a füléhez emelte, ellenőrizte, hogy ketyeg-e, ruháit szanaszét dobálta a lakásban és a makacs kofferral hadakozott. De ne csodálkozzunk e tiszteletre méltó férfiú izgatottságán, mivelhogy azonnal elárulom az okát: X. professzor egy távoli, isten háta mögötti faluba készült, méghozzá három egész hónapra. — Fel akarom eleveníteni ifjúságom éveit — mondta barátainak. — Szeretnék legalább még egyszer megfürödni a folklór üdítő forrásában ... beszívni a füstös konyha szagát... gatyakötésig süllyedni a lengyel sárba ... igen, igen. erre támadt kedve az öregembernek . .. így szólva elmosolyodott, s a nagy és világhíres események sűrűjén átcsillogtak az apró, jelentéktelen pillanatok, amelvek a professzor számára tán épp oly fontosak — ha nem fontcsabbak — voltak, mint ama nagy és világhíres események. A koszos vonatablak előli fák. mélyen az ablakba húzón tetősapkát viselő házak, tarka tehenek masíroztak el, s a k° rekek kattogása egyre távolabb vitte nyugalmas városi lakásától. amelyben húsz esztendői töltött, iószerivel át sem Iódvo a küszöböt, olyannyira, hogv néha azt sem tudta, nyár van-e. vavv tél. Mire célhoz ért, jócskán be- esteledett. — Mi az, nem küldtek értem fogatot? — türelmetlenkedet*. — Pedig megírtam nekik az érkezésem időpontiát. Mit te gyünk, várok egy kicsit... A professzor leült az állomás előtti kispadra, és úira hatalmukba kerítették az emlékek. Az első, podhalei néprajzi kutatóút. Talán 1901-ben lehetett. Zötyögő szekér, borostás kocsis a bakon, a vendégmarasztaló sár. Szállás ... oa- rasztház, ürühús szaga ... csa- patnyi mezétlábas, szurtos gyerek, ujjuk a szájukban... bá multiak ... A professzor jószívű ember volt világéletében, mindig akadt nála cukorka a gyerekek részére. Most is lapult a zsebében egy zacskónyi. És az éjszakák ... akkor is ilven ködös éjszakák voltak. Két fe- ó csillag az erdő fölött. Egv Andrzej Bursa órai várakozás után a profesz szór idegeskedni kezdett. — Az ördögbe is, hol az a fogat! Lám csak, ilyenek manapság az emberek. Szél kerekedett, és a professzor megborzongott. Az erdő fölött előbukkant a hold. és ugyanazzal a fénnyel ezüstözte be a síneket, amely a profesz- szor üres lakásában folvt szer e percben. A professzor fe;- állt, és fölhajtotta a kabátia gallérját. — Gyalog megyek — határozta el. Keskeny betonjárda vezetett a faluba, de a professzor nem vette észre, és nekivágott a sárnak. A koffer úgy húzta a kezét, mintha kővel tömte volna me,g, cipőjében locsogott a víz, és a professzor csakhamar átkozni kezdte az egész folklórt az ötletével egyetemben. Váratlanul traktorpöfögést hallott. Néhánv perc múlva már a masinán ült. egy fiatal legény mellett. — Na, már itt is volnánk mutatott a traktorista az erdő szélen álló kis házra. A paraszt mosolyogva rávillantotta fogsorát, aztán kiment. A professzor magára maradt. A gerendára akasztott villany- körte egy kissé koszos, de mégiscsak villamos fénvt árasztott. Az ablakban a szolgálat kész házigazda által behozott rádió recsegett. A professzor odaugrott, és kikapcsolta. Hát ha sikerül valamit megmentenie a folklórból. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. A házigazda tizenhárom éves kislánya lépett be a szobába. A professzor győzedelmes mozdulattal a cukorkáért nyúlt. — Gyere ide, gyermekem ~ nyújtotta feléje a kezét. --- Hogy hívnak? — Professzor úr — kezdte a kislány. — Nem értem a házi feladatot. A professzor úr mégiscsak professzor, talán ... És a professzor térdére fektette a kerék betűkkel teleírt füzetet. Miután a kislánv kiment, a professzor járkálni kezdett a szobában, a homlokát ráncolta, magában dünnyögött, aztán hangosan felkacagott: — Ö, te szamár, te vén szamár! — suttogta, és akkorát kurjantott, hogy leghangosabb diákjával is versenyre kelhetett volna. Majd, hogy levezesse izgalmát, apró darabokra tépte a zsebében talált papírlapot. A levél volt az, amelyben érkezésének időpontjáról értesítette a gazdát, és azt kérte, küldjenek elébe fogatot az állomásra. FEJÉR IRÉN fordítása MÉSZÁROS LÁSZLÓ AFORIZMÁK Az embert gyakran megler kézteti az élet, de a házi feladatot már csak a halál ellenőrzi. A világ tetteinket kéri számon tőlünk — önmagunknak gondolatainkért is felelünk. Néha a legjobb, amit tehetünk az emberekért, az, hogy tökéletesen ignoráljuk őket. A világnézet is örökölhető. Vannak emberek, akik már a szándékaikkal is dicsekszenek. A gondolkodás lehet ugyan létszükséglet — de megélni nem könnyű belőle. Szép az, ami nekem tetszik. Megfellebbezhetetlenül egyedül vagyunk. MagányunKra egyetlen gyógyír létezik: önmagunkban kell társat találnunk. A nagy emberek nagyságának titka: szüntelenül növekednek. ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fordítása Duba Gyula
